"It is 400 years after the Founding, and a young Roman centurion is camped with his legion on the banks of the Tiber. They are waiting for your orders..."
A 90-es évek közepén az Infós teremben hét játék volt felinstallálva a gépekre. A Golden Axe, a Doom, a Mortal Kombat 2, a Street Rod, a Prehistorik 2 a DuckTales meg ez, amit mindenki csak úgy hívott CENTURIO. Miért? Mert annak idején a DOS mindössze nyolc karakteres file neveket tudott kezelni, és emiatt lemaradt a N és nagyon sokáig nem találtam meg ezt a játékot bármennyit kerestem. Ez volt életem második stratégiai játéka, és az első, amivel PC-n találkoztam - a legelső a C64-es North & South volt. Legalábbis az egyetlen, ami közel áll a stratégia játék fogalmához.
Miben rejlik ennek a játéknak a mai napig átívelő varázsa? Például abban, hogy az eltelt harminc év során sem sikerült ilyen jól elkapni a Római Birodalom felépítését, pedig jó pár római témát felelevenítő játék született. Talán csak a Rome - Total War tudta visszaadni a hangulatát, ami nem véletlen, mert annak a játéknak a készítésekor is EZT vették alapul. Az embereket mindig is lenyűgözte a Római Birodalom, a harcászatuk, Cézár stratégiai zsenije - sose úgy gondolnak rá, mint tömeggyilkosra, hanem mint hódító, akinek érdemes volt behódolni. Akkoriban nem sok választásod volt vagy római polgár voltál, vagy barbár.
A Római Birodalmat és annak nagyságát seregnyi ember próbálta helyreállítani Nagy Károlytól egészen Hitlerig, vagy legalábbis utánozni az "ezer éves birodalmat". A római kultúra és a latin nyelv szervesen beépült a nyugati ember kultúrájába, elegendő csak az orvoslásra, vagy a jogra gondolnunk. Még 2000 évvel később is tanítanak latint, még ha nem is beszélik. Rengeteg területen ma is egységesíti a kívánt szakszavakat. Másszóval a rómaiak megkerülhetetlenek, szinte BÁRMIT el lehet adni velük. Na erre érzett rá Kellyn Beck, amikor nekiült, hogy a Defender of the Crown mintájára új játékot készítsen.
A Centurion aztán emiatt sok mindenben hasonlít is a DotC-re, és bár az a játék is nagyon jó, néhány álmatlan éjszaka alatt végig is nyüstöltem, sőt egyesek szerint az jobban is sikerült, mint ez, a setting, meg az emlékek miatt a szívemnek ez sokkal kedvesebb. A DotC a Robin Hood korabeli Angliában játszódik, ahol szintén egységesíteni kell az ottani megyéket. Nagyon sokat lehet tanulni a korról, de ez így van ennél a játéknál is. Krisztus előtt 275-ben kezdünk, és a végső célunk az ekkor ismert világ meghódítása. Ez 26 provinciát jelent, vagyis a játékban "megváltoztathatjuk a történelmet", olyan helyeket is meghódíthatunk, amik sosem alkották a Római Birodalom részét, de ezt többnyire azért akkurátusan kezeli a játék. A fő tábla Európa korabeli térképét ábrázolja, és fordulókra osztva zajlik a játékmenet, vagyis egy Turn Based Strategy-vel van dolgunk. Értelemszerűen egy év egy forduló, amikor különböző dolgokat tehetünk, amiknek csak és kizárólag a rendelkezésünkre álló pénz mennyisége szab határt.
A játék méri a hírnevünket, ez minél magasabb, annál gyorsabban haladunk a ranglétrán. OFFICER-től egészen CAESAR-ig kilenc szintet léphetünk, ezek több légió irányítását, seregeink fejlesztését vagy éppen flották építését teszik lehetővé. A legjobb módja a szintlépésnek, ha minél több provinciát szerzünk a birodalomban - hódítással, vagy diplomáciával -, de itt is bizonyos területek nagyobb értéket képviselnek - pl. Karthágó, Makedónia, a Pártus birodalom, Egyiptom, vagy Gallia - mint holmi mocsaras, vacak senkiföldje. Ha jól sáfárkodunk a provinciákkal az szintén számít. Ha sikeresek vagyunk a Harci Szekér versenyeken, ha építünk egy Colosseumot, ha abban rendszeres gladiátor viadalokat tartunk, az mind emeli a hírnevünket. Végül az is segít, ha nem ejtünk foltot Róma becsületén, - például ne fosztogassunk frissen zsákmányolt provinciákat és ne facsarjuk ki őket teljesen. A hírnevünk csorbát is szenvedhet ha tönkreverik seregünket, elveszítünk egy versenyt, fellázad ellenünk egy provincia, vagy nem sikerül azt megvédenünk egy inváziós seregtől. De ez érdekes módon mégsem eredményezi azt, hogy vissza essünk egy szintet a ranglétrán.
A játék elején alacsony rangunknak köszönhetően - OFFICER - csak egyetlen légió áll a rendelkezésünkre, és mindössze Itália hajlandó adót fizetni. Tehát a legelső dolog, hogy elkezdünk terjeszkedni. Egy légióval egy körben csak egy mezőt haladhatunk a'lá Rizikó vagyis csak olyan területet támadhatunk meg, amely határos azzal, ahol a légiónk állomásozik. Ez az első körben az Alpokat, Szicíliát, Dalmáciát, és a Gallia déli részét alkotó Narbonensist jelenti. Amikor megérkezünk egy régióba, ott köszönt minket a főnök, aki legtöbbször a valóságban is létező személy, tehát Egyiptomban Kleopátra, Makedóniában II. Philipposz, Karthágóban pedig Hannibál, viszont azzal a játék meglehetős szabadsággal jár el, hogy ezek mind egy időben léteznek, és ha száz évig játszunk, akkor is ők maradnak a területek vezetői.
Na most a játékban sokáig nem fedeztem fel, de mint említettem nem csak írtani lehet az ellent, de ha ügyesen társalgunk, akkor majdnem az ÖSSZES területet szövetségessé is lehet tenni. Ehhez a legtöbb esetben nem elég pusztán az, ha ügyesen variáljuk a barátságos, diplomatikus, és agresszív mondatainkat, hanem mindenféle egyéb faktornak is teljesülnie kell. Kilikia például csak akkor hajlandó csatlakozni hozzánk harc nélkül, ha előtte kifosztottunk pár provinciát, Szardínia, ha kisebb sereggel támadunk mint amivel ők rendelkeznek, Afrika legtöbb tartományába pedig el se kalandozzunk ameddig nincsen legalább konzuli rangunk és vagy hét légiónk. Tehát a játék megoldható vér nélkül is, csak rendkívül nehéz rájönni melyik régiót mivel lehet rábírni, hogy önmagától fogja fel, mennyire gyümölcsöző is lesz számára ha provinciává lészen.
Többnyire azonban ott fogunk kikötni, hogy amennyiben nem használjuk a Load Game-et a végtelenségig, mindenképpen magunkra haragítjuk a régió tulajdonosát, és vagy harcolunk, hogy bebizonyítsuk neki, mi csak a békét akarjuk neki elhozni, vagy visszakozunk. Ez utóbbi esetben a körünk véget ért, legalábbis arra az egy légióra. A későbbiek során, ha már több légióval rendelkezünk mindegyikkel léphetünk egyet az adott körben. Ha befejeződött a körünk, lép a gép is, majd ismét csinálhatunk valamit, hovatovább próbálkozhatunk észhez téríteni ugyanazt a régiót. Legtöbbször azonban harcolnunk kell, ami végtelenül egyszerűre sikeredett. Nagyon bonyolultnak tűnik, de két három stratégia vezet a biztos győzelembe, például ha hatalmas létszámfölénnyel rendelkezünk.
A csaták elején beállíthatjuk, hogy milyen formációba sorakoztatjuk fel a sereget. Ez lehet Erős Jobbszárny, Erős Balszárny, Egyenletes frontvonal, vagy pedig Ékalakzat. Ha ez meg van, akkor megjelenik az ellenség serege és kiderül jót választottunk e. Amennyiben nem, még finomíthatunk a dolgon úgy, hogy módosítunk a taktikán. Ezek között szerepel a frontális támadás, ami nagyon gyorsan pirruszi győzelmekhez juttathat, Hannibál híres Cannaei taktikája - a szárnyakkal átkarolja az ellenséget, miközben a főhadtest megfutamodást színlel és így harapófogóba zárja az ellent. Kialakíthatunk egy hosszú falanxot, ha korrigálni szeretnénk az ékalakzatot, alakíthatunk ékalakzatot, ha úgy ítéljük meg a front nem a legmegfelelőbb, átkarolhatjuk az ellenséget, elfordíthatjuk az arcvonalat jobbra vagy balra, és alkalmazhatjuk Scipio védekező taktikáját is, ami leginkább azért fontos, mert ha levágják a vezérünket az nagyban megnöveli az esélyt, hogy az alacsony morál miatt elveszítjük a csatát. De a rómaiak vezére mindig hátul helyezkedik el, és ha őt levágják, akkor rendszerint nincs már seregünk. Az esetek 99%-ban azonban a győzelem biztos útja, ha maradunk a seggünkön, és tartjuk az állásainkat.
A játéknak ugyanis meg van az a hülyesége, hogy a régiók felénél - barbároknál egészen biztosan - a fővezér az első sorokban halad. Ahogy eléri a seregünket elkezd vadul harcolni, és mire a csapatai segíthetnének neki, levágják. Ekkor a hadserege 50%-a de néha több is abban a pillanatban hátra arcot csinál, MÉG mielőtt elérné a mi frontunkat. Akik mégis olyan balgák, hogy jönnek tovább, azok pár pixelig az egyhelyben álló római légionáriusaink serényen forgó gladiusaikba gyalogolnak bele. Így alakulnak ki ilyen 120 kontra 5000 fős veszteségek - no persze ehhez az is kell, hogy Gályarab szinten toljuk a játékot, mert föntebb a játék, hogy úgy mondjam, büdösül csalós.
Harc közben bármikor megállíthatjuk a játékot a SPACE segítségével, hogy további parancsokat osszunk ki cohors-jainknak. Az egérrel egyenként rájuk kattinthatunk, és ha ilyenkor húzunk egy vonalat, melyik irányba menjen majd tovább a SPACE felengedése után az egység így is tesz majd. Ezt azonban csak akkor tudjuk megtenni ha a vezér hatósugarából nem gyalogoltak ki. Vezéreink két faktorral rendelkeznek karizma, és hangerő. Az első egytől tízig mozoghat, a második nyolcastól tizennyolcig. Előbbi meghatározza meddig tart ki a morál, a másik, hogy mi az a hatósugár, amiben irányíthatjuk a cohorsokat. Ha tizennyolcas, akkor az egész táblán hallják szavunk, ha csak nyolcas, akkor pedig csak azoknak tudunk parancsolni a csata hevében, akik a közvetlen közelünkben találhatók.
Ez persze tök jól hangzik, de a megvalósítás borzalmasan körülményes, mert ez a motor egész egyszerűen nem volt arra alkalmas, hogy ilyen finom műveleteket kivitelezzenek vele. Mire irányt változtat a cohors rendszerint ledarálja az ellenség. A cohorsok harci kedve eleinte kitűnő, aztán csak jó, majd gyengére vált, és ha több mint felük elvérzett a harcmezőn, akkor pánikba esnek, megfordulnak, és többé nem hallgatnak ránk. A vezérek trenírozására is egyetlen lehetőségünk van, amennyiben nem jók az értékeik minél előbb le kell gyilkoltatnunk őket és bőszen fohászkodni Jupiterhez, hogy a következő, akit a megmaradt légiónk élére kivezényelnek jobb adottságokkal rendelkezzék.
Ha egy csatában nagyon elfajul a helyzet, - mondjuk ott esett el vezérünk a harc mezején - akkor fújhatunk visszavonulót, de ez esetben, ha csak nincs másik ütőképes csapatunk, akit szintén csapába küldhetünk, következik a GAME OVER. Bevált taktika még a brutálisan erős ellenség meggyengítése két három légióval, majd a maradék felett aratott fényes és persze nem kevésbé "dicsőséges" győzelem egy negyedikkel. Hátránya a műveletnek, hogy ehhez több légióval és minimum legátusi címmel kell rendelkezzünk. Végső esetben kiadhatjuk a közelharc parancsot is, amivel az összes cohors újra elindul ellenséget keresni magának, az is, aki már levágta azt, akihez eredetileg kirendeltük. Vagyis ezzel a paranccsal segíthetjük a bajbajutott embereinket, mert az unatkozók, ha lassan is de odasántikálnak.
A csatákat azért is kell ennyire begyakoroljuk, mert bármennyire próbáljuk mi megvalósítani a Pax Romanat, és mindenkinek Cicerot meghazudtoló módon lyukat beszélni a hasába, a táblán rendre feltűnik egy-egy ellenséges hadsereg, úgy a tizedik körtől, aki lassan, de biztosan Róma felé baktat. Legtöbbször ilyen sereget a Pártus Birodalom meg persze az ősellenség Karthágó fog küldözgetni, de minél többet tökölünk annál szemtelenebbek lesznek a Szkíták, a Makedónok, a Gallok, és a Germánok is. De lényegében bárhonnan érkezhet sereg, ha eléggé megutáltatjuk magunkat.
És ugyanakkor bármennyire is legyünk ügyesek, valamennyi embert mindig veszítünk mi is, ezért néha pihenni is kell, és erősíteni kell a légiónkat, de ezt csak már meghódított provinciákban tudjuk megtenni és ott is csak akkor, ha elegendő ember áll a rendelkezésre. Erre az első játékok alatt nem is jöttem rá, - ugye mire jó, ha az ember megtanul angolul - csak azt vettem észre, hogy dicsőségem seregem a harmadik, negyedik győztes csata után, durván megfogyatkozott. Az erősítés egy teljes kört felemészt, viszont legközelebb megint újult erővel indulhatunk hódítani.
Szorgos, dolgos tevékenységünk előbb utóbb meghálálja magát, és elkezdünk felfelé lépkedni a ranglétrán, ami magával vonja, hogy hamarosan már kettő - CENTURION -, majd három - TRIBUNUS - légió is lesi parancsainkat, és persze több adó is folyik be ilyenkor. Ekkor már érdemes messzebbre kalandozni legalább az egyikkel, és egyet meg folyamatosan Rómában állomásoztatni, nehogy a sunyi punok a végén átkeljenek az Alpokon, és vezérük a végén agyat egyen ante portas. Szerencsére Rómának van saját hadserege is, vagyis sosem marad védelem nélkül, de az tényleg már az utolsó védelmi vonal, ami, ha elesik... hát az GAME OVER. És inkább egy bármikor feltápolható légiót daráljon le Hannibál, mint Róma egész lakosságát.
Amikor behatolunk egy területre, kapunk róla egy rövid leírást, és egy statisztikát, hogy a terület szegény, átlagos, vagy gazdag jövedelemforrásként szolgál e majd, mekkora a hadsereg - kicsi, nagy, közepes - és milyen a harci morál, gyenge, harcias, vagy kitartó. A csatákat azért is kell ügyesen vívjuk, mert ha túl sok embert ölünk meg, akkor az elfoglalt régióban nem marad toborozható ember. És toborzásnál különösen kell figyelnünk arra, hogy az adott területen milyen a harci kedv. Berittyentett, gyenge, jó, vagy harcias. Törekedjünk olyan területekről toborozni, ahol harcias népségek lebzselnek, mert ez utóbbiak feljavíthatják a lanyhulóban lévő morált, és sokkal biztosabb jövendőbeli győzelmekhez vezetnek bennünket. Amennyiben viszont csak egy szimpla jó területről dúsítjuk fel a harcias ámde megtépázott seregünket, annak összértéke automatikusan JÓ-ra esik le, és így tovább. Ezek azok a finomságok, amivel a játék olyan ügyesen sáfárkodik, hogy elsőre minden trükkjét kiismernünk lehetetlenség.
Seregeinket a tribunus szint elérése után fejleszthetjük is gyalogosból lovassá - két oldalt megjelenik két lovas cohors, akiket pillanatok alatt levágnak -, és consuli szint elérése után konzuli seregekké, amelyek még kétezer gyalogost adnak, négy újabb cohorst, tehát egy második frontvonalat. Ez viszont már tetemes mennyiségű pénzbe kerül, - 60 tálentom - arról nem is beszélve, hogy csak a játék utolsó harmadában válik elérhetővé. Ekkora seregekkel már sok értelme nincs is taktikázni, neki az ellenségnek, aztán ha nem sikerül, majd előkapok a zsebemből még tíz légiót, na erre mit lépsz Dárius? A játékban a rómaiaknak csak gyalogos, illetve lovas egységeik vannak, míg az ellenség sorai közt - főleg az afrikai tartományokban - megjelenik a harci elefánt is. Ez utóbbi a játéktörténelem leghasznavehetetlenebb harci egysége. Eredetileg ezek a punok elit egységeit alkották, de a játékban teljesen nevetségesek, ahogy elérik a frontvonalat lapjával eldőlnek pedig még azt is lekódolták, hogy serényen nyilaznak a hátukról.
Lehet kicsit unalmas, hogy ennyit írtam a harci részéről a játéknak, de mivel a játék 90%-a a hadseregünk menedzseléséből és a hódításból áll, talán érthető. Miket csinálhatunk ezeken kívül? Ha elfoglaltunk egy területet és provinciává terraformáltuk, akkor az a négy lehetséges státusz egyikét kapja meg. Megszállt, Kolónia, Szövetséges vagy Polgár. Ez függ attól, hogy szépszerével, vagy erőnek erejével csatlakozott a Birodalmunkhoz. Ez a státusz kihat a lakosság moráljára, de idővel az elnyomottból is lehet polgár, csak bánjunk velük jól.
Amikor rákattintunk egy megszerzett provinciára, akkor láthatjuk, hogy az emberek mennyire elégedettek. Általában akár harccal, akár diplomáciával csatlakoztattuk őket, a polgárok mindig Lázonganak, szóval ilyenkor a Cirkuszt és Kenyeret elve alapján dobjunk nekik egy csontot, és a következő körben már csak Mérgesek leszenek, aztán Nyugtalanok, aztán meg befogják a mocskos pofájukat és rájönnek, hogy adót fizetni - no meg élni - jó. Minél elégedettebbek a polgáraink annál többet követelhetünk tőlük, és annál jobban nem érdekli őket mennyit kell adakozniuk. Ennek két formája van, pénz, és embermennyiség. Ha az adott provinciában betoborozzuk az összes hadra fogható hadfit, és az emberek egyébként se voltak különösebben elégedettek velünk, akkor következő körben mindegy csak egy tucatnyian vannak-e de azok kaszára, kapára fognak kapni.
Ennél is lényegibb kérdés az adózás. Vagyis, ne szabjunk ki rájuk a vérüket kifacsaró adókat, mert az sokkal gyorsabban vezet lázadáshoz. És ha ráadásul nagy az emberanyag a területen belül, akkor irdatlan sereg fog ellenünk vonulni. Ha éppen ott állomásozik egy légiónk, akkor letudjuk ezt verni, ha nem, akkor azonnal elvesztjük az adott területet, és lehet újra hódítani. Ami, egyébként jó, mert más területeknél ez az elvárás, hogy jól legyenek lerohanva, mielőtt önként csatlakoznának hozzánk. Ha viszont lentebb vesszük mondjuk Elviselhetőre, netalán teljesen nullázzuk az adót, akkor pillanatok alatt megszeretnek minket, de ez ugye nem célszerű, mert nekünk PÉNZ kell. (Van itt pénz?) És hát ez nem is adó, ez egyfajta hozzájárulás. Gazdagabb területek könnyebben válnak meg nagyobb mennyiségű pénztől és nem morgolódnak annyit, és a szövetség típusa is befolyásolja mennyire lehetünk szemtelenek az adózás kérdésében.
Ki is foszthatjuk az adott régiót, ha már elfoglaltuk, ami rendszerint gyorsan juttat hatalmas összegekhez - olykor viszont nevetségesen kevéshez -, de ez a következő körben szinte biztosítja a lázadást, hacsak nem szervezünk gyorsan minimum egy gladiátor viadalt, mert ha az emberek azt nézik, hogyan ölik egymást addig se fognak fegyvert, hogy megöljenek minket. Ráadásul minden területet csak EGYSZER lehet kifosztani, és csakis akkor, ha éppen tartózkodik ott légiónk, és Itáliát NEM LEHET kifosztani. Ugyanakkor az ilyen cselekedetek kihatnak Róma hírnevére is, és mivel beszennyeztük azt, a hír pedig gyorsan száll, mindez az összes területen leronthatja az emberek elégedettségét., és ilyenkor kell néhány kör amíg elfeledik, hogy megszentségtelenítetted Athéna templomát.
A játékba három minijáték is bekerült. Ebből a legfontosabb a harci szekér verseny, amit egy az egyben a Ben Hurból nyúltak le a készítők, és csakis Rómában rendezhetünk. Kis időbe telik mire beletanulunk, de hatalmas pénzeket szakíthatunk vele - ha az első öt fordulót elbukjuk, utána már ötszörös szorzóval fizet a bank, ami a maximális 100 tálentom esetén 500-at fial. Ez a játék elején - meg egész végig - hatalmas pénz és mindenre elég. Négyen versenyzünk, első körben vennünk kell egy könnyű, közepes, vagy nehéz szekeret, értelemszerűen a nehéz a leglassabb, de a legerősebb is, nehezen verik szét, a könnyűnél viszont a legkevésbé fáradnak el a lovak. Egyszerű a feladat, nem szabad a halálba hajtani őket, a sebességünket mindig a piros rovátkán belül kell tartanunk, különben szétesik a szekér, és vége a versenynek. Ha a stadionban három kört sikeresen futottunk, akkor miénk a győzelem meg a pénz. Évente - azaz körönként - ebből is csak egyet rendezhetünk.
A korabeli megoldás miatt madártávlatból láthatjuk a szekereket, míg a képernyő felső részében kis pontok ábrázolják ki hol tart épp a Circus Maximusban. Ha nem bíznánk egyéni képességeinkben, akkor lefizethetjük az ellenfeleket, doppingolhatjuk a lovainkat, hogy erősebbek legyenek, és áldozatot mutathatunk be az isteneknek, hogy minket segítsenek. Ha pedig igazán gecik vagyunk a kurzornyilak segítségével az ostorral csapkodhatjuk a szomszédainkat is, hogy lemaradjanak mögöttünk, de mindez felesleges lózung, pár forduló alatt meg kell tanulnunk uralkodni a SPACE túl gyakori lenyomásán és ennyi a nagy trükk.
Ezen kívül szintén csak Rómában miután 50 tálentomért építettünk egy Kolosszeumot amiben aztán gladiátor viadalokat is tarthatunk, ez általában oroszlán/párduc kontra gladiátor, vagy gladiátor kontra gladiátor meccs lesz. Az egyiket irányítjuk a kurzorbillentyűk és a CTRL eszelős nyomkodásával. Négyféle szintjük lehet a kezdőtől a mesterig, vagy a kövértől a vérszomjasig. Tapasztalataim szerint akkor érjük el a legnagyobb elégedettséget, ha mindkét fél már a halálán van, amikor bevisszük a halálos döfést. Állatnál mindenképpen döfünk, embernél viszont eldönthetjük hüvelykujjunk segítségével, hogy éljen a legyőzött, avagy sem, és mindig kicsit lutri, hogy ez megdobja vagy éppen felezi a nép elégedettségét. Az életben maradt gladiátor szintet lép, és ügyesebb lesz a következő viadalig.
A játék legbotrányosabb részét a tengeri csaták alkotják. A játék kezdetekor már van három flotta a Mi Tengerünkön, egy egyiptomi, egy makedón és egy karthágói, de idővel mi is építhetünk maximálisan három flottát. Az elsőt, a harmadik szintet jelentő tribunusi cím megszerzésekor, a másodikat az ötödik szintet jelentő GENERAL cím elérésekor, a harmadikat pedig a hetedik szintet jelentő CONSUL cím megszerzésekor. A játék megnyeréséhez mindenképpen szükségünk van legalább egy flottára, mert Szardínia és Britannia szigete csak és kizárólag így érhető el. Egy flotta iszonyatosan nagy pénzt emészt fel, lévén egy 60 tálentomos konzuli sereg 132 triremára vagy 66 quinqueremára, vagy 33 gályára fér fel. Egy ekkora flotta 660 tálentomot kóstál, de ha egy olyan flottát akarunk, ami felveszi a versenyt az ellenséggel, ennek a sokszorosát kell elköltsük. A hajóhadak ugyanúgy kommandírozhatók ahogy a légiók. Egy körben csak építeni vagy mozgatni tudjuk őket, de egy hajó léphet kettőt is úgy, hogy arrébb mozdítjuk a tengeren, és onnan már a hordozott légió ugyanabban a körben partra szállhat és akár támadhat is.
Ha kevesebb hajónk van, mint amennyi el tudná szállítani a légiót, akkor a légió maradéka a szárazföldön marad és beolvad a lakosságba, ahonnan ismét toborozhatóvá válik. Ha két ellenséges flotta találkozik, akkor kapjuk meg a harmadik minijátékot, ahol bolond módjára kell köröznünk egymás körül, hogy minket ne tudjanak eltalálni az égő szalmabála vetőikkel, de mi el tudjuk találni őket, ami lecsökkenti a hajók számát. Ha közelebb értünk, akkor pedig nyilakat zúdítunk a másikra, amivel a legénységet tudjuk megtizedelni. Végül a jól bevált ókori módszert alkalmazva menjünk neki a hajó oldalának, és kezdjük meg a közelharcot. Általában, ha kétszer annyi hajónk van a flottában mint az ellenségnek akkor talán még nyerni is tudunk. Egyébként veszett fejsze nyele, de olyannyira, hogy hiába nyer a szárazföldi seregünk, ha az ellenség hajóhada elpusztította a miénket, akkor mindenképpen mi vesztünk, mert ahelyett, hogy ilyenkor birtokba vennénk az ellenség hajóit, mivel nekünk nem maradt flottánk, a vízbe fullad a seregünk. Logic-magic.
Ezenkívül a játékban rendre érkeznek különféle random generált értesítések, hogy az egyik régióban szervezzünk játékokat, mert kezdenek morgolódni az emberek, eltolódott a kinevezésünk mert rossz hírünket keltették Rómában, gyöngyöt találtunk az Eufráteszben ergo több pénzt kapunk az adott körben, és hasonlók, amikre semmilyen befolyásunk nincsen és nyilvánvalóan a játékmenetet kívánták kicsit feldobni vele.
A játékot eredetileg DOS-ra készítették el, 1990-ben, majd egy évre rá átportolták Amigára és Sega Genesisre, és 1993-ban FM Town-ra és PC 98-ra. A játék képi világa az egyik leggyönyörűbb pixel art, amit valaha készítettek, a mai napig, akár nagy monitoron is átjön a sok kis effekt, az aprólékos gondoskodással felépített különböző hátterek - majdnem minden esetben különböző csatamezőn harcolhatunk attól függően, éppen melyik régiót támadjuk -, hogy a mini játékok képeiről ne is beszéljek. Egyetlen problémaként azt tudnám említeni, hogy heveny szemszárazságot okoz, ha huzamosabb ideig játszunk vele - 3-4 óra, és az egyáltalán nem sok - még a mai LCD monitorokon is. Hasonlóan varázslatos a játék zenéje, melyet nem lehet megunni, dinamikusan változik a harcoknál, és az egyik legnagyobb hangulati faktor, mely még így évtizedek távolságából is képes elvarázsolni az embert. Különösen szépre sikeredett a Circus Maximus témája, és a tengeri csaták alatt hallható zene, melyet a Ben Hurból loptak a készítők. Ez a zene hallható akkor, amikor a címszereplő gályarabként sínylődik.
A játékba bekerült három Easter Egg is - legalábbis ennyiről tudok. Amit úgy mutattak nekem még huszonöt éve: a szekérversenyeknél, ha összetörjük magunkat, és hosszan nyomjuk a SPACE-t akkor a két szanitéc átdob minket a hordágyon és ott maradunk a porban. Amit csak pár éve fedeztem fel magamtól: sikeres diplomácia után el tudjuk érni, hogy megfektessük Kleopátrát, ezért is tették rá a borítóra mézesmadzagként, de sokan nem tudták előcsalni és azt hitték ez egy hiányzó része a játéknak. Bár ebből kiindulva igazán lehetett volna pár egyéb dolog is a különböző történelmi hírességekkel, pl. párbaj Hannibállal. Valamint amit csak most a legutolsó végjátszásnál fedeztem fel miután utána olvastam a játék készítésének: a nagy térképen, ha eltaláljuk az egyetlen pixelt valahol Normandiánál, akkor kapunk egy Asterix utalást is, mert az ő falujukat soha nem tudták meghódítani a rómaiak.
Végezetül nagyon sajnálom, hogy eddig senki sem vette a fáradtságot, hogy modernebb köntöst adjon ennek a zseniális játéknak, de szerencsére mai napig tökéletesen és ugyanúgy futtatható DOS-BOX alól, ahogy azt anno 1995-ben tettük a gépteremben. Bár ahogy a játék is fogalmaz, birodalmak jönnek és mennek, és semmi sem tart örökké.
A sorozat további részei:
1 - Broken Sword - The Shadow of the Templar (1996)
7 - Condemned - Criminal Origins (2006)
8 - The Longest Journey (1999)
9 - Giants - Citizen Kabuto (2000)
10 - American McGee's Alice (2000)
11 - Call of Cthulhu - Dark Corners of the Earth (2006)
16 - Mercenaries 2 - World in Flames (2008)
17 - Prince of Persia - The Sands of Time (2003)
18 - Hitman 2 - Silent Assassin (2002)
20 - Shadow of Memories (2001)
22 - Beyond Good and Evil (2003)
27 - Woodruff and the Schnibble of Azimuth (1995)
29 - Indiana Jones and the Fate of Atlantis (1992)
Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4
