Ó azok a délceg építmények, az emberiség alapkövei. Melyek fennen hirdetik sok ezer év múlva is, igen itt intelligens lények éltek egykoron. Mert nincs szebb dolog, mint építeni, alkotni, a Párizsi Notre Dame, az Aacheni katedrális, az Eiffel torony, a Szabadság szobor, az Egyiptomi Piramisok. Az a sok idő, és energia míg ezeket emberi kezecskék felépítették. Micsoda gyönyör, micsoda élvezet beütni az utolsó szöget, átvágni a szalagot, és elmormolni: kész lett már a nagy mű igen, a gép forog, az alkotó pihen... És tudjátok még mi okoz ekkora gyönyört? Felrobbantani az egészet a picsába!

"Time is money! And money is money!"

Köszöntök mindenkit a Mercenaries 2 - World in Flames tesztjében! Ezzel a játékkal 2013 novemberében találkoztam, amikor elsőnek felmerült bennem, hogy kellenének játékismertetők is a FilmBookra. Nagyjából két hét alatt ki is játszottam, és egész katartikus élményt nyújtott. Pláne az után, hogy 990-ért vettem meg egy 576 Kbyteban totál pocek alapon. És az ilyet nem igazán szeretem, azt se tudtam mi ez, nem olvastam róla, nem láttam róla videót, nem toltam a demóját - amit ráadásul megjelenés után adtak ki -, és bevallom még a képek se nyűgöztek le a dobozon. Egy szőke kakastaréjos punk néz ránk, és kevesebb visszataszítóbb dolgot tudok elképzelni, mint... egy szőke kakastaréjos punk. A durván olcsó ár is azt sejtette, nagy bukta volt a játék, és valamiért mégis vonzott. Mintha énekelt volna hozzám egy hang a fejemben: vegyééél meg, jó lesz neked.

Talán ez volt az első sandbox játék, amivel valaha játszottam, - mármint úgy értem GTA klón, mert a Fallout 3 is sandbox - és totál kíváncsi lettem vajon milyen lesz. Még miután kipróbáltam is úgy voltam vele, pár óra és megunom. Ráadásul az első résszel sem játszottam, aminek ezer és egy oka van... hogy csak a legtriviálisabbat említsem: sose jött ki PC-re. Ez viszont PS3 és Xbox 360 mellett napvilágot látott kedvenc platformunkra is, szóval bárki fejest ugorhat az őrületbe, a rombolásba, a totális háborúba.

Amikor karaktert kellett választanom, tovább nőtt az aggodalmam, mert egyik ellenszenvesebb volt mint a másik. Alapként választhatjuk az elmebeteg, szarrá tetovált, kakastaréjos, svéd, punk Matthiast, vagy ha ő valamiért - ki tudja mi okból? - nem lenne szimpatikus, akkor esetleg a nagydarab, feka, benga állat Christ, és hát kizárásos alapon akkor maradt Jennifer, a filigrán ázsiai punci. Megmondom őszintén annyira nem szeretek női karakterekkel nyomulni, mert olyankor nem érzem azt, hogy ÉN lennék benne a játékban, de még mindig inkább leszek nő, mint feka, vagy ami még rosszabb... svéd.

Igazából kihagyott ziccernek érzem, hogy a történet egyáltalán nem változik, tök mindegy kivel nyomulunk. Másik két társunk nem követ minket a'la Mass Effect, ők ilyenkor otthon döglenek a főhadiszálláson, és ha benézünk, akkor megkérdik, hogy what's up, meg ilyenek. Pedig milyen jó lenne irányítani őket mint a Freedom Fightersben, vagy a Kane & Lynchben. De sajnos ez jutott, akit választunk azzal kapjuk meg az in game videókat, az ominózus seggbelövést, amit az első misszió megbízójától kapunk, és lényegében arról szól a kaland, hogy BOSSZÚT álljunk! Hát igen a Mercenaries 2-nél trehányabb történetet kevés játékban láttam, de nem is emiatt fogjuk imádni.

A hangulata már sokkal faszántosabb. Először is kapunk egy irgalmatlanul nagy területet, amit öröm felfedezni, kocsikázni, gyűjtögetni a bónusz dobozokat, kipróbálni a különböző járgányokat, melyek között rengeteg katonai is lesz. Ilyenkor ha már nő a hírnevünk valamelyik frakciónál, csak dudálunk a közelben, és az emberkék máris felpattannak az 50 kaliberes géppuskához, meg oldalra, és szórják az ólmot... mint a Haloban. A terület is jó választás, mert nem igazán tudnék még egy játékot említeni, amely Venezuelát használja színteréül. Napsütötte, fényes, színes, szinte lemászik a képernyőről. Azt azért nem mondanám, hogy holnap csomagolnék, és máris megyek Caracasba, vagy Maracaibóba, de kétségtelenül bitang atmoszférát teremtett, amiről a lepukkant házak - tényleg valami elbaszott szörnyen néznek ki a nyomornegyedek, a palatetős téglaházaktól kezdve, a fabungallókig -, a buja dzsungel, a katonai táborok, és a rozsdás, dögrováson lévő autók - több mint 170!!! - tehetnek leginkább. Persze vezethetünk jó kocsikat is, de ezt bármely más játék felkínálja, itt viszont mindenféle buszt, tragacsot, katonai autót, motort is kipróbálhatunk, ami egy külön egyedi ízt ad az egész játéknak.

Mindehhez hozzájön Chris Tilton nagyszerű muzsikája, amelyre éppúgy érdemes harcolni, mint vezetni. Sajnos a már szinte kötelező rádióállomások ezúttal kimaradnak a játékból, de ez egy pillanatig sem fog hiányozni, mert a zene dinamikusan váltakozik, vagyis ha beindul a golyózápor, sokkal nagyobb fordulatra kapcsol, és ez kellett ahhoz, hogy a gyalogos harcot is élvezzük, ne csak az járműves rajcsúrokat.

A játék már mondhatni a szokott mederben csorog. A főküldetés közben elvállalhatunk különböző feladatokat. Azonban minthogy a játék a kiadáshoz képest a jövőben, 2010-ben játszódik/ott, itt amit kapunk az a totális háború. Vagyis jó lesz néhol vigyázni, mert nem a rendőröktől kell tartani, ha rossz sarkon fordulunk be, vagy éppen elgázolunk egy gyalogost - persze csak véletlenül. A játékban található különböző frakciók ráadásul ölik egymást, és bár játszhatunk két kapura - mint az Egy maréknyi dollárért-ban - nagyon hosszú ideig, egy idő után mindenképpen választani kell.

A frakciókat a játék első felében a Universal Petroleum, a People's Liberation Army of Venezuela, és a Venezulean Army alkotják. A második felében pedig két igazi nagyhatalom is megszállja az országot, az UP-t támogató Allied Nations - lényegében a NATO -, míg a PLAV-ot a Kínai Néphadsereg veszi szárnyai alá, nehogy véletlenül alul maradjon. Ez ugyan nem sok frakció elsőre, de annyi bázisuk lesz, amely mind külön küldetés ad, hogy még bőven sok is lesz. Ha mindent meg akarunk csinálni, ahhoz durván 50-60 óra kell. Minden szereplő az olajért küzd, kivéve a PLAV, mert ők a kormányt akarják megdönteni, legalábbis elméletileg. A venezuelaiakat meg mindenki utálja, szóval őket nyugodtan lehet darálni, és tőlük nem is vehetünk fel küldetéseket, vagyis mindig ellenségesek lesznek. Valamint léteznek még a Jamaicai Kalózok, akik tiltott árúval seftelnek, de talán mondanom se kell, hogy ebben a játékban meglehetősen képlékeny a nagy zűrzavarban mi a fekete, és mi a fehér. 

Minél nagyobb a reputációnk annál jobb cuccokat, fegyvereket vehetünk, egyre olcsóbban. Szuperfegyverekhez, végül atombombához is juthatunk, amivel azért csínján kell bánni, mert az gyerek kezébe mégsem való. Ha pedig kiszabadítjuk a három NPC-t, akkor speciális támogatást kérhetünk. Például helikoptert, amelynek hátszelében az a harminc katona, akik előttünk védik a szorost, már nem is tűnik annyira legyőzhetetlen akadálynak, vagy a vadászrepülő pilóta kiszabadítása után, már a tanokra is kérhetünk azonnali megsemmisítő rakétacsapást. Harmadik segítségünk egy technikus pics lesz, aki a főhadiszállásról koordinálja mozdulatainkat.

Mint fentebb elejtettem, a játékban hétköznapi járművek mellett, vezethetünk katonai dzsippeket, hajókat, tankokat, és helikoptert is. Ha pedig ezeket feloldottuk - értsd nőtt a hírnevünk, haladtunk a történetben -, akkor bármikor, bárhova házhoz szállítja a helikopterpilótánk. Impozáns látvány, ahogy a tank nagy döndüléssel földet ért előttünk, és folytathatjuk a tombolásunkat, mert sajnos az előzőből éppen kigyulladás előtt másztunk ki. De kérhetünk C4-es csomagot, fegyvert, ha éppen kiürült, gyógyszerellátmányt, bármit, szóval nem szorulunk rá arra, hogy ezeket az ellenségtől szerezzük meg.

Na és ennyi falmelléki duma után ideje rátérnem, hogy miért is okozott ez a játék hihetetlen élményt. Jól figyelsz? Ebben a játék minden, de TÉNYLEG MINDEN elpusztítható. Ami meg lett építve, az lerombolható, felrobbantható, szétbarmolható, a földdel egyenlővé tehető, ráadásul olyan változatos módozatokon, hogy elfolytam a gyönyörtől. Pedig gyerekkoromban sosem rúgtam szét senki homokvárát. Egy idő után már nem is az töltötte ki a gondolataimat, hogy hogyan lehetne megoldani a következő feladatot. Hanem, hogy hogyan lehetne minél látványosabban elpusztítani egy adott épületet. És célpontunk lesz dögivel.

Például elég hamar ráirányult a figyelmem, a toronyházakra. Bemelegítésként a földig romboltam pár tízemeletest - remélem nem sokan tartózkodtak éppen otthon. Majd pucoljuk ki a környéken lebzselő katonákat, nehogy a végén még galibát okozzanak, aztán pedig kezdjünk tervezni. Rendeljünk egy helikoptert, amivel szépen felmegyünk a zenitig, és landoljunk a toronyház tetején. Nézzünk csak körbe. Hm, mi az amit el lehetne pusztítani? A hidat, ami összeköti Maracaibót, Caracassal? Vagy azt a szép nagy romos, de kellően masszív erődítményt. nem rossz. De mindenesetre azért kérjünk egy légitámadást a szomszédos toronyházra. Jön is a jet, durr bele, hát ez nem jött össze. A játék ugyanis szintmérővele jelzi mennyire roskadt az építmény, hogy totálisan összedőljön.

Na jó, töltés vissza, számoljuk csak ki mennyi C4-es kell ide, legalább két csomag. Ezeket szépen körbetapasztottam az irodaház alapzatán - ha jól láttam Maracaibo legmagasabb ablaküveges építménye ez -, majd tisztes távolba vonultam, és beforgattam a kamerát, hogy jól lássam mi történik. Lenyomtam a gombot a távirányítón, és a soros kapcsolásnak köszönhetően, egymás után robbantak a töltetek. Így aztán, mély morajlás kíséretében, méltóságteljesen magába roskadt az épület, meglehetősen nagy porfelhőt hagyva maga után. Hm, nem rossz, mondjuk ide valami komolyzene jobban illett volna... Vivaldi esetleg?

Még, még, mééééég! Nyomás a hídhoz, hé te pöcsfej, nyomassál nekem ide egy harci helikoptert te schnellben! Az istenit te hülye barom, hát ebben csak nyolc rakéta van, az nem elég a hídhoz! Az Ambassadort hozzad!!!! Tudod, a nagyot... a nagyot, amit a kínaiaktól vettünk. Így már volt elég rakétám, hogy az iminálásomra kiküldött helikoptereket is kiirtsam, és egyben megoldjam, hogy leszakadjon az egyik tartópillér. Ó jaj, ahogy látom Carlos úr ma elkésik a munkából. Nem beszélve azokról, akik már nem tudtak lefékezni, és belezuttyantak a tenger vízébe. Mit kéne még felrobbantani? Na repüljünk csak körbe. És akkor megláttam. A Non Plus Ultra. A Magnum Opus, az élet főműve. Egy olajfúró torony.

Hogyan is kéne ennek nekifogni? Mondjuk, sorozzam meg rakétákkal, és nézzem a távolból? Túl amatőr. Akkor kérjek rá egy atombombát... túl egyszerű. Aztán bevillant. Kértem egy egyszerű kis helikoptert, amivel landoltam az olajfúró egyik platformján. Az AK-mmal levadásztam a biztonsági őröket, és közben szépen telepakoltam az alapzatot C-4-sekkel. Aztán épp a torony közepén jártam, amikor véletlenül megnyomtam a távirányító gombját. Ajaj, ennek a fele se tréfa! Tűzés a helikopterhez. Gyorsan, gyorsan, gyorsan, föl a lépcsőn, hop, hop, hop. Szerencsére ez az építmény már olyan istentelenül nagy volt, hogy fokozatosan robbant be, dőltek el a daruk, felépítmények, fémkorlátok, és persze lassan süllyed bele a tengerbe az egész. Nem mondom, hogy nem kellett ugrálni egy kicsit a végén, de az utolsó előtti pillanatban be tudtam ugrani a helikopterembe, és gyorsan beindítottam a rotort. Gyerünk már, forogjál, emelkedj bazdmeg! Mielőtt kiszakadt volna alólam a platform szerencsére valami hikomat emelkedést tudtam produkálni, és aztán szépen távolodni. Az olajfúrósziget pedig kb. egy perc alatt végleg eltűnt a tenger habjaiban... Anyááááááááááád. Ez kurva jó volt, és elsőre sikerült? Csináljuk megint!

Szóval ez a játék valami olyan elképesztő élményfaktort tud felszabadítani pusztán annak köszönhetően, hogy rombolunk, és nyoma marad, hogy annak csupán a fantáziátok szab határt. Legyen az jármű, épület, erdőség, tartályhajó, gyárterület, bármit elpusztíthatunk, és egészen addig míg nem sértjük vele, egyik másik frakció érdekeit, azok le se bagózzák. Hát emiatt egészen zseniális, és hihetetlenül szórakoztató játék a Mercenaries.

Amikor a játék kijött a lapok eléggé lehúzták, merthogy nem valami szép a grafikája - szerintem még ma is simán jó, 2008-ban pedig nem értem minek vártak többet - az AI ugyan tényleg elég hülye, de ezt kompenzálják a nagy számok, és mutasson már valaki egy open world játékot, ami az AI-ról híres. Az egész világ él, amihez a szinkron sokat hozzátesz, a katonák felfigyelnek ránk, szidnak minket, mindezt kellően ízes akcentussal. A játék motorja stabilan pumpálja az fps-t, egyetlen egyszer sem találkoztam olyan bosszantó hibákkal, amiket később a recenziókban olvastam, se kifagyásokkal, se beakadásokkal. Állítólag a PS2 verzió retekszar lett... de hát most bitch please, ennyi erővel miért nem csináltak egy verziót Win 95-re?

Az irányítás teljesen jó, szokványos TPS mondhatnám. Az autózás külön egy élmény, és végre lehet normálisan kanyarodni bármivel, anélkül, hogy két perc alatt szarrá törnénk a kocsit. Még a motorozás is egész faszántosra sikeredett. A mentési rendszer ugyan néhány küldetést nehezebbé tesz - de lényegében még a nehézség se számít, ez tipikusan az a játék, ahol az ember nem bosszankodik ha elszúr valamit, hanem megpróbálja újra, kicsit másképp. Az a nagybetűs JÁTÉK ez, amit azért kell kipróbálni, mert ilyesmivel az ember nem szórakozhat a valós világban, és mégis energiát szabadíthat fel, és egyfajta... megnyugvást ad. És nem is kell komolyan venni.

A venezuelai kormány azonban nagyon is komolyan vette. Ekkoriban még élt Hugo Chávez, és azzal támadták, hogy az amerikaiak így akarják rejtve manipulálni a népet a valós helyzetről Venezuelában. Kvázi egy amerikai katonai akciót szentesítve. Ezt némileg alátámasztja az is, hogy a játékot fejlesztő Pandemic Studios tényleg fejlesztett kiképzőprogramot az USA hadseregének, és ugye azóta is találgatják, nem-e a CIA mérgezte meg a latin-amerikai vezetőt/diktátort, aki az USA legnagyobb kritikusának számított a tengerentúlon. Hovatovább a játékot Kínában is bannolták - de ugye ott nem annyira szeretik a játékokat, amiben ők megjelennek mint atomhatalom.

A gyér eladásoknak köszönhetően a Pandemic azóta bezárt, pedig később rájöttem, hogy megannyi jó kis - szintén háborús - játékot fejlesztettek, mint a Full Spectrum Warriors, vagy a hihetetlenül vicces Army Men rts - tudjátok, ahol olvasztott műanyagból gyárthattunk katonákat, ha nem tudjátok, majd elővesszük egyszer azt is. Mindenesetre ez lett volna a Mercenaries 2. Úgyis nyakunkon a nyár, jön a dög meleg. Ha éppen nem pancsoltok, akkor vegyétek elő, mert néha ennyi is elég a boldogsághoz. Nem kell a siker, a gazdagság, csak, hogy lángba borítsuk a világot.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!