Rendkívül különleges élmény 2016-ban ülni a moziteremben, és nézni ahogy egy fiú meg egy lány egy hétköznapi beszélgetés során hirtelen énekelni kezdenek. Zavarbaejtő. Nem ezt szoktuk meg, nincs benne a komfortzónánkban. De ha szerencséd van, akkor idővel a kiváló zenék, a remek színészek, a stilizált látványvilág és az ezek mesteri összjátékából fakadó hangulat magával ragad, hogy aztán el se eresszen többet.

A La La Land egy olyan párhuzamos világban játszódik, ahol gond nélkül folytatódott az ’50-es évek, a rendező, Damien Chazelle pedig pofátlan magabiztossággal, egy valódi művész hozzáállásával magasról tesz a trendi nézői elvárásokra, mert pontosan tudja, hogy működni fog, amit csinál, még akkor is, ha minden józan érv ellene szól. A téma a Whiplashez hasonlóan most is a művészi önmegvalósítás, ami a tömegeket akkor sem érdekli (lásd még Birdman), ha Chazelle teljesen magától értetődő természetességgel és abszolút közérthetően nyúl hozzá. A filmrajongók pedig arra lehettek leginkább kíváncsiak, hogy Chazelle egyfilmes csoda, vagy egy valódi művész. Mit történik, ha sztárokat, és nagyobb költségvetést kap? Amíg a Whiplash a részéről egy „így jöttem” típusú sztori, addig a La La Land valódi szerelemproject lehetett. A Whiplashben (ígérem, utoljára említem meg), a szerelem, illetve ennek feláldozása, csak egy odavetett hanyag lábjegyzet, ezzel ott nem is volt baj, hisz az egy jóval nyersebb, ösztönösebb alkotás, Chazelle-nek azonban valószínűleg hiányérzete támadt, emiatt muszáj volt kitöltenie a tátongó űrt.

Mondjuk a Broadway-n is szerencsét próbált Emma Stone-al nem volt nehéz dolga, én még a gyengébb filmjeiben is rendre beleszeretek ebbe a csodálatos csajba a nagyvásznon, itt meg a tehetségének színe javát nyújtja. Ryan Gosling és Emma Stone között már az Őrült, dilis szerelem óta tudjuk, hogy megvan az a bizonyos szikra, ami egy ilyen mozihoz elengedhetetlenül szükséges. Gosling ebben az alakításában egyszerre hozza a szomorkás, melankolikus szépfiú testhezálló szerepét, de már fél úton van a Rendes fickók komikusabb alakításához, miközben minden különösebb erőfeszítés nélkül képes szenvedéllyel megtölteni a figurát.

Rengeteg fantasztikus pillanat kötődik kettejükhöz, elég a cuki mozis kézfogásra gondolni, vagy amikor az Emma Stone által alakított Mia fejében elkezd szólni az a bizonyos dallam, amitől pontosan tudja, mit kell tennie. A fantasztikus első randik utáni egyszerre csodálatos, reménykedő, mégis kicsit félelmetes, bizonytalan érzést olyan hitelesen sikerül visszaadnia a filmnek, amire csak kevesen képesek, és az utazásunk ekkor még éppen csak elkezdődött. Az is benne van rendesen a La La Landben, hogy mégis mi történik a párokkal a romantikus komédiák nagy egymásra találása után; milyen konfliktusok, miért alakulhatnak ki, mindenféle giccs, vagy szájbarágás nélkül, sőt bármilyen feleslegesen művészieskedő allűröktől mentesen.  Az első veszekedésük kellően tipikus, mégis megfelelően árnyalt ahhoz, hogy mellbe vágja a nézőt. A flitterek, a sztepptáncolás, meg a csillagok között repülés ellenére sem válik a rikító, jellegzetesen musicales felszín giccsé, mert a cselekményt valóságos, hihető, és átélhető érzelmek tartják mozgásban.

A film képi világa olyan instagramosan modernesen retrós, ami egy kicsit segíthet a mai generációnak a emészthetőség érdekében. Érdemes még szót ejteni a film humoráról, ami leginkább a két főszereplőnk jelleméből ered, minden alkalommal működik, anélkül hogy igazán vígjátékká válna a Kaliforniai álom. A rendező valahol reflektál a modern kor és az ötvenes évek közötti kontrasztra, ebből pedig szintén remek poénok adódnak. A dalbetétektől egy kicsit féltem, mert a szokatlanságon túl is nagyon sok ponton el lehetett volna velük csúszni, de legnagyobb megelégedésemre dallamos, emlékezetes, igényes dalok váltják egymást, amelyek mindig tökéletesen belesimulnak a történet szövetébe.

A vége pedig… A Whiplashel ellentétben (jó, tudom, megígértem, de ez van) Chazelle most azt sugallja, hogy talán nem érdemes mindent feláldozni a karrieredért, az álmaidért, a szenvedélyedért. Mert elérheted, amit akarsz, de közben az egész mégis nagyon szomorú, mert talán nem is lett volna muszáj, talán nem is érte meg. És még így is szép. Fájdalmasan szép. Nekünk, álmodozóknak csak ennyi jut, vagy még ennyi se.

Habár a La La Land nagyon melankolikus hangulatban ér véget, 5 perccel később az utcán, meg a BKV-n mégis a film dallamát fütyörészve, jókedvűen mentem haza, mert sikerült magammal vinnem a moziból valami igazit, felemelőt és őszintét.

Ha tetszett a kritika kérlek lájkold a Facebook oldalunkat!