Joel Schumacher szerint minden művésznek hét évente meg kell újulnia. Utolsó Batman-filmjével a rendező majdnem kicsinálta a saját karrierjét, és csak egy radikális váltás menthette meg, ami egyet jelentett a róla alkotott kép újrateremtésével. Erről a fájdalmas és kockázatos művészi újjászületésről szól Alejandro González Iñárritu műve is, aminek főszerepét az a Michael Keaton alakítja, aki nemet mondott Schumachernek, hogy ismét magára öltse a denevérember jelmezét. Neki se alakult fényesen a pályája mióta elhagyta legsikeresebb szerepét. Hat éve csak mellékalakokhoz hívják, haja alig, és úgy néz ki, mint egy rinocérosz valaga, most mégis itt van, és a lelkét kijátssza egy olyan egykori képregény-film sztár bőrébe bújva, aki felteszi az összes pénzét és megmaradt hírnevét arra, hogy a színpadon bizonyítson.

A Birdman vidám pokoljárás egy színész agyában, ami annyiban is meglepő, hogy Alejandro González Iñárritu idáig nem épp a remek humorérzékéről volt híres. Az a típusú rendező volt, akinek a filmjeit nézve kedved támad kivetni magadat a tizedikről. Új művének szereplői is nyomorúságosak, sőt tán még szánalmasabbak is azoknál az átlagembereknél, akiknek a tragédiáit eddig bemutatta. Színészek, ami a közhiedelemmel ellentétben, úgy látszik a humán létformák közül az egyik legalacsonyabb rendű. Iñárritu színházi társulatának tagjai legalábbis válogatott elcseszett figurák. Az öregedés, az elismerés utáni vágy, az önbecsülés hiánya, és mindazon dilik, melyek egy embert kínozhatnak, nekik már réges-rég az agyukra mentek.

Ott van mindjárt az előadáshoz az utolsó pillanatban megszerzett Mike (Edward Norton), aki az élő fába is beleköt, ha valami megzavarja az átélését. A társaságot gazdagítja a kiszámíthatatlan Laura (Andrea Riseborough) is, akinek percenként változik a kedélye, de nem fenyegeti a normális lét veszélye az önértékelési gondokkal küszködő Lesleyt (Naomi Watts) se. Ha flúgosságról van szó, mégsincsenek a közelében a kiöregedett Riggan Thomsonnak (Keaton), akinek a vállán az egész előadás terhe nyugszik. Ha nem jön be, az egyet jelent számára a totális megsemmisüléssel. New York mindenható kritikusa már feni is a tollát, az elvonóból érkező lánya (Emma Stone) pedig olyan hangulatban van, hogy puszta szóval gyilkolni tud. Emellett már szinte mellékes, hogy a fejében lévő hang rég önálló életre kelt, és mást se ismétel, mint, hogy el fog bukni.

Iñárritu siránkozhatott volna arról, hogy milyen szar az élet a showbiznisz oldaláról is, de ehelyett mosolyog rajta, és őszintén szólva ez jobban áll neki. Egy keserűnek induló vallomást is egy szemvillanás alatt röhejessé tud változtatni. A Birdman intelligens humorral figurázza ki szereplőit, Hollywoodot, és úgy az egész szakmát. Rég vártam már, hogy valaki beszóljon a túlburjánzó képregényfilmes trendnek, és ezt az alkotók annyira szellemesen teszik meg, amiért külön köszönetet érdemelnek. Riggan Thomson nem kevesebbet állít, mint, hogy ő ágyazott meg a sok mai szuperhős köcsögnek, amit Michael Keaton akár a saját nevében is mondhatott volna. Annyira könnyű őt azonosítani ezzel a fiktív karakterrel, hogy nem győzte eleget hangoztatni, hogy a valós személyisége ettől mennyire távol áll. Akárhogyis van, zseniális húzás volt rá osztani ezt a figurát.

A készítők elmésen keverik össze az életből vett tényeket a fikcióval. Már-már elhitetik, hogy Keaton és a többiek nem szerepeket játsszanak, hanem önmaguk felnagyított változatát. Iñárritu a színészek félelmeit, allűrjeit és érzékeny egójukat teljes hitelességgel képes ábrázolni. Rajtuk kívül kapnak a kritikusok és a közönség is a fejükre, de olyan frappánsan, ami csak még jobban bevon a filmbe, hisz kimondja, mi is a részei vagyunk ennek a szórakoztatóiparnak nevezett diliháznak. A valóság határait a Birdmanben hajlamosak rugalmasan kezelni. Az egész történetet Riggan Thomson szemén keresztül látjuk, aki a realitástól már messzire elrugaszkodott. Néha az ő képzete és az igazság játékosan összezördül, mint mikor a fejében repülve érkezik meg a színházba, miközben látjuk, hogy egy dühödt taxis viharzik be utána a viteldíjat követelve.

A szürrealizmus el tud idegeníteni, de a megint szenzációs formában lévő Emmanuel Lubezki képeit mindig élmény nézni. Terrence Malick és Alfonso Cuarón mellett az operatőrnek része volt pár elképesztő vizuális kísérletben, Alejandro González Iñárritu pedig újabb kihívás elé állította. A Birdman kedvéért azt kellett megoldania, hogy a film egyetlen hosszú snittnek tűnjön. Annak idején a szakma leborult Antonioni lábai elé a Foglalkozása: riporter utolsó, virtuóz felvételének láttán. Iñárritu és Lubezki ugyanezt egy teljes filmen keresztül megcsinálták. A kamera gyakran szünet nélkül követi a szereplőket több komplett jeleneten keresztül. Az innovatív képi megoldások célja nem pusztán a technikai bravúr, kifejezőerővel is bírnak. Azt az érzést közvetítik egyedülálló módon, hogy valakinek a fejében mászkálunk, így aztán természetes, hogy idő és tér összeolvadnak.

Ha valamit sajnálok, az az, hogy ebben a világban Riggan Thomson központúság uralkodik, aminek velejárója, hogy a legszenzációsabb karakterek is el-eltünedeznek a film második felére. Csak azok maradnak velünk, akik neki is fontosak. A nyertesek közé tartozik a végre megint kedvelhető Zach Galifianakis, mint Riggan ügynöke és a gárda kimagasló átlagától picit elmaradó Emma Stone. A legnagyobb vesztes Edward Norton, ami annál is szomorúbb, hogy rég nem volt ennyire jó. Állítom ezt azzal együtt, hogy felszívódása dramaturgiailag érthető, sőt, ha így belegondolok, kifejezetten okos megoldás. A befejezésnél zavaró lehet, hogy több is van belőle. Anélkül, hogy poént lőnék le, csak annyit mondhatok, hogy a film megismételni látszik a Fekete hattyú végét, de szerencsére valami eredetibbel jön elő.  

A Birdmanhez hangzatos címkékkel feldíszített ajánlást írni talán felesleges is, nem csak azért, mert a film a kritikusok szemére veti, hogy folyton ezt teszik, hanem, mert, aki tudja, hogy kik állnak mögötte, vagy látott belőle akárcsak néhány képkockát, az már feltehetőleg rég eldöntötte, hogy meg kell nézni. A magam részéről csupán megerősíteni tudom, hogy tényleg érdemes, sőt kötelező azok számára, akik unják a sok egyforma filmet, melyek úgy folynak keresztül rajtuk, hogy meg se érzik. Alejandro González Iñárritu alkotása az a különlegesség, ami miatt évről-évre megéri átverekedni magunkat az egyre nagyobb halom ipari hulladékon. Bár nálunk hivatalosan csak jövőre mutatják be, ezért az én év végi összesítő listámról is hiányozni fog, ám nem vitás, hogy ott a helye a legjobbak között.