Ki az a Bob Dylan? – Sehol se otthon kritika

2025. április 04. - Filmbook

Konkrétan emlékszem, hogy Dylan nevét a Galaxis Útikalauz Stopposoknak című könyvből jegyeztem meg. A híres a „a Válasz: 42” kérdését keresve vetik fel a könyvben, hogy talán Dylan dalából a „hány fülünk kell legyen, hogy halljuk, ha bömbölve zúg a nép?” kérdésre lehet a felelet. Kamaszként annyira tetszett ez a kérdés, hogy muszáj volt megnéznem, kitől ered. Ki az a Bob Dylan?

A Sehol se otthon is ez utóbbira keresi a választ, Dylan életét meghatározó időszakot véve alapul a hatvanas évekből. James Mangold rendező nem először nyúl ehhez az időszakhoz és miliőhöz, hiszen a Johnny Cash életéről szóló A nyughatatlan című nagy sikerű mozifilm szintén az ő kezei közül került ki 2005-ben. A Joaquin Phoenix főszereplésével készült alkotás számos díjat kapott, és egy csillogó Oscart hozott a legjobb színésznő kategóriában Reese Witherspoonnak. Bár ebben a filmben is felbukkan Cash (Boyd Holbrook), de ezúttal csak mellékszál, Dylan barátja és levelezőtársa.

A történet Dylan New Yorkba érkezésével kezdődik, ahol egy kórházban találkozik a már elég rossz bőrben lévő példaképével, Woody Guthrie-val (Scott McNairy), akinek ott helyben előadja egy dalát, és Guthrie, valamint barátja, korának szintén híres folkzenésze, Pete Seeger (Edward Norton) meglátják, pontosabban meghallják benne a tehetséget, és Seeger úgy dönt, szárnyai alá veszi a feltörekvő, új nemzedék képviselőjét. Tehetsége hamarosan kiemeli Dylant a többiek közül, hiszen nemcsak előadásával nyűgözi le a közönséget, hanem saját szerzeményeinek mondanivalójával és újszerű hangzásvilágával is. A film csúcspontja az 1965-ös Newport Folk Festival, ahol az akusztikus gitárt Dylan elektromosra cserélte, s ezt nemcsak a szervezők, de a közönség sem vette jó néven, nem értették a hirtelen jött stílusváltást. Habár Dylan itt előadott dalaival készült album, pont szokatlan hangvétele miatt, végül óriási sikert aratott.

A film ugyanakkor Dylant magánéletének alakulásával is igyekszik bemutatni. Egy riverside-i templomban megismerkedik Sylvie Russóval (Elle Fanning), egy olasz származású, festőnek tanuló, gyönyörű és mély érzésű lánnyal. Russo polgárjogi aktivistaként a korra jellemző szegregáció elleni tüntetésekre is elcipelte Dylant, gondolatébresztő könyveket adott neki, ami ezért is fontos, mert ez jelentős hatással volt a zenész későbbi nézeteire és írásaira is. Dylan ugyanebben az időszakban megismerkedett egy másik nővel is, Joan Baezzel (Monica Barbaro), aki ekkor már híres folkénekes volt, s akivel pont az egymás szakmai tudása iránti rajongás alapozta meg a kölcsönös vonzalmat, ugyanakkor más nem is igen tartotta össze őket.

A film legalábbis amellett teszi le a voksot, hogy Dylan Sylvie-t szerette mindvégig, hozzá tért vissza többször, de érzéseit soha nem tudta jól kifejezni felé. Sután beszél neki arról az egyik jelenetben, mikor már sikeres, hogy az emberek azt kérdezik tőle, honnan jönnek a dalok, de valójában az van a szemükben, hogy miért nem nekik jutott eszükbe. Dylan tudja, hogy Sylvie az egyetlen, aki igazán megérti, és aki az embert szereti benne mindenféle álarc mögött. Menedéket és biztonságot talál Sylvie szeretetében, de képtelen megnyílni neki. A film ugyanakkor rehabilitálja ezt a kapcsolatot, hiszen Dylan maga is részt vett a forgatókönyv fejlesztésében, Sylvie karakterénél ő kérte, hogy minden bizonnyal kegyeletből változtassák meg a nevét, hiszen Suze Rotolo, Dylan első barátnője már tizennégy éve meghalt. Hogy Dylan szerette őt, az nem kétséges, ő volt az egyetlen nő, aki szerepelt vele az egyik lemezborítóján is (The Freewheelin’), amelyen mérhetetlen szeretettel, sőt, rajongással karol a zenészbe.

Drámai végkimenetele ellenére az a szerelmi szál szép, sokat hozzáad a Dylanről alkotott képhez. Úgy hiszem, Sylvie, vagyis pontosabban Suze nélkül nem lett volna belőle az a zenész és Nobel-díjas író, akivé végül vált. Suze miatt szerette meg Arthur Rimbaud költészetét, Bertolt Brecht műveit, és miatta kezdett érdeklődni a festészet és a képzőművészet iránt. Hároméves kapcsolatuk sokat formált ezen a visszahúzódó, blazírt stílusú zsenin, aki csak dalaiban tudta elmondani mindazt, amit valójában érzett a lány iránt. S hogy mindenki megnyugodjon, ami a filmből nem derül ki: Suze festő és illusztrátor lett, és férjhez ment egy olasz filmvágóhoz. Született egy fia, Luca, aki – a sors fintoraként – jelenleg is gitáros New Yorkban.

A színjátszó képességeit ebben az alkotásban magasan megcsillogtató Timothée Chalamet kiválóan hozza a fiatal Dylan stílusát, beszédjét, nézését, de még zenei oldalát is. A szerep kedvéért ugyanis megtanult gitározni és szájharmonikázni, és az eredeti énekhangját halljuk a jelenetekben. Akit még ki kell emelnem a filmben, az Norton, akinek fizimiskáján kicsit meg is döbbentem először… lehet, hogy én pislogtam kettőt, de mikor öregedett meg ez az ember? Ugyanakkor nagyon jól hozza a karakterben a szerethető, befogadó, a tehetséget felismerő és szakmai irigység nélkül támogatni képes barátot, aki ugyanakkor nem tud és talán nem is akar kilépni a megszokott stílusból és világból, de büszke Dylanre és arra, hogy ő fedezte fel a zsenit. Érdekesség, hogy eredetileg Benedict Cumberbatch volt kiválasztva a szerepre, de végül mégis Norton kapta a szerepet.

A kicsit komikus vonalat erősíti Dan Fogler Albert Grossmann menedzser szerepében, akit személy szerint a Legendás állatok és megfigyelésük film tett számomra emlékezetessé. Egy-egy mozdulatában, és főleg az ágyjelenetnél, mikor azt hisszük a barátnője alszik Dylan mellett, ő meg váratlanul felül az ágyban, nem is bírtam elvonatkoztatni a korábbi szerepétől. És akit még nagyon szerettem a filmben, az Scott McNairy. Kevés és majdnem néma szerepe ellenére egyszerűen szívszorítóan játssza a lebénult Guthrie énekest, aki nem adja fel az utolsó pillanatig a harcot a betegségével szemben, s akivel Dylannak kifejezetten bensőséges kapcsolata alakul ki a történet folyamán.

A Sehol se otthon nem akciófilm, sokkal több hangsúlyt fektet a kor bemutatására, mint a cselekmény bonyolítására. Legfőbb célja Dylan zenei karrierje és stílusa fejlődésének bemutatása. A belső vívódásainak megmutatása, hogy hogyan birkózott meg a hirtelen jött hírnévvel és az elvárásokkal, s hogy mennyire volt magányos eközben. S míg a zenész életét megismerjük, a 60-as évek kulturális életébe és társadalmába csöppenünk. Megtudjuk azt is, hogy az amerikaiak mennyire rettegtek attól, hogy Kuba felől atomtámadást indíthatnak ellenük a szovjetek. Egyenesen pánik tört ki az országban, miután Kennedy beszélt ennek veszélyéről a tévében.

A film megindítóan kézzel fogható korképet fest le a hétköznapi élettől a hidegháborún át a zenei fesztiválokig. Valódi tévéfelvételek keverednek a korabeli díszletek és utcarészletek hitelesen felépített miliőjével, pontosan ügyelve arra, hogy az autóktól a ruhákon keresztül a reklámtáblákig minden a kor szellemét idézze. Igazi időutazás belecsöppenni a filmbe, még akkor is, ha a hatvanas évekbeli amerikai folkzene képviselőinek ismerete nem is az erősségünk.