Igen. A férfi lét egyetlen értelme, hogy megtalálja a tíz tökéletes westernfilmet. Miután ez megtörtént voltaképp semmi dolga nem maradt már az életben, minden más ajándék. Ez csupán hellyel közzel történt meg esetünkben, mert azért ez a lista sem teljes, volt ami csak azért szerepel itt mert szerintem jobb, és van ami pedig csak azért mert Santino szerint még befért. De már az is kész csoda, hogy ez a közös toplista elkészülhetett, hiszen aki olvassa gyakorta vitriolos szócsatáinkat a kommentek közt, az jól tudja, talán nincs két film amiben egyetértenénk, amit egyformán szeretnénk, és ha mégis akad ilyen, még abban is mást szeretünk. Ugyanakkor egyedül külön külön azt hiszem képtelenek lettünk volna a listát megalkotni a már említett okok miatt. Mennél több westernt néztünk ugyanis arra kellett jussunk, a legtöbb jót bizony már ezer éve láttuk, és akár régi elfeledetteket, akár újakat vettünk szemügyre a végeredmény egy max egynek elmegy volt, de egy top tízben semmi keresnivalója se lett volna. Amikor Santi rábeszélt, hogy kezdjünk toplistákat gyártani közel két éve, a cél az volt, hogy minden egyes zsánerből állítsunk össze egy top tízet. Hogy azután mindenki majd megírja a saját legjobb tíz filmes listáját. Lehetetlen vállalkozás. Volt ami jól sikerült: Legjobb 10 vígjáték, legjobb 10 börtönös film, de volt olyan is ami eltűnt a süllyesztőben, legjobb 10 kalandfilm, legjobb 10 akciófilm. Mára jóformán csak kettő maradt, és ebből az egyik most pótlásra kerül.

Western. Mit jelent ez a szó? Szabadságot? Törvényen kívüliséget? Valami olyan világot ahol még nem kell hatezer papír egy ügy elintézéséhez, ahol lehet koszosabb a víz, és kényelmetlenebb az ágy, de ha tökös vagy, és jól bánsz a hatlövetűvel, akkor te lehetsz a vadnyugat ura, aki a végén ellovagol a naplementében. Vagy épp a szerencsétlen, akit lelőnek az ivó előtt délidőben. Ha van tipikusan amerikai filmműfaj akkor a western minden kétséget kizáróan az. A western ahogy meghalt a valóságban, úgy született újjá filmen. Hiszen Buffalo Bill volt az első, aki leszállt a lóról és aprópénzre váltotta tudományát Ülő Bikával egyetemben, azután ahogy a cirkusz hanyatlott, jött a mozgókép, a film, és már a némafilmes korszakban rengeteg western készült. Az emberek vágytak látni ezt, mert a valóságból végképp elveszett. A civilizáció megölte a vadnyugatot. Szinte minden második filmrendező westernben utazott, ezek többségének persze köze se volt már ahhoz, amiről szólni akartak. Egyszerre degradálták és építették mítoszát ugyanannak. Ezen éra leghíresebb rendezője John Ford volt, akinek száznegyven filmje közül közel száz játszódik a westernek világában. Utána jött John Wayne és a western hazug, színes, szagos technicolorban úszó verziója végképp egybeforrt a dögunalom szinonímájával. Ekkor azonban valaki az asztalra csapott. Megrendezett négy olyan westernt amiben jobban összefoglalta miről is szólt ez a kegyetlen korszak és a legdurvább az egészben hogy még csak nem is amerikai volt. Azóta se készült Leone filmjeiénél jobb western. Szerencsére voltak akik hallgattak rá, és érezték: ez a hazugság nem mehet tovább. Peckinpah és Eastwood végül szép lassan eltemette a westernt, de olyan stílusosan, hogy jómagam is így akarok meghalnim ha majd egyszer harangoznak. Éppen ezért nem érdemes ma már ezzel a műfajjal foglalkozni, akárki próbál westernt forgatni majdhogynem abban a pillanatban nevetségessé válik.

És ugyanakkor az is borzasztó, hogy egy ennyire tisztelt, szeretett stílusból alig lehet összeszedni tíz igazán kiemelkedő filmet, mert a legtöbb az erős közepes mocsarában fuldoklik, és sokan még ennek is az alján. Éppen ezért fogadjátok szeretettel azt a tíz westernt, amit kanonizáltunk, és kommentben lehet tippelni melyikünk melyikről fogalmazta meg a frankót.
 

10.

Rio Bravo (1959) rendező: Howard Hawks

„Ez a második alkalom, hogy megütsz. Soha többé ne tedd!”

Igen, a műfaj hercegének, a sokak által kárhoztatott és tömegek által istenített John Wayne-nek egy filmje is felkerült a listára. Kicsit is művelt és/vagy jó ízléssel megáldott európai szemnek a John Wayne által képviselt élére vasalt, jellegzetesen amerikai, idealizált western nem több egy régi, ócska hazugságnál. És nem fogok nektek hazudni, ebben a filmben is megtalálhatóak ezek a bosszantó dolgok, a kőkemény seriffet alakító John Wayne például a játékidő nagy részében rózsaszín ingben flangál fel s alá. Na de, ami a Rio Bravo-t kiemeli a hasonszőrű társai között, az egyértelműen az, hogy ez a film avíttsága ellenére is nagyon szórakoztató mind a mai napig. A cselekmény már az első percben beindul, az alapfelállás végig feszült, a karakterek egytől egyig szerethetőek, és szerencsére rengeteg poént hallhatunk. Egyébként egy tipikus ostromhelyzetet láthatunk, de a sok akció mellett bőven jut idő a karakterekre, sőt még egy betétdalt is hallhatunk. A tipikus amerikai westernnek, talán az utolsó klasszikusa a Rio Bravo, egy év múlva már jött a jóval árnyaltabb A hét mesterlövész, majd a spagettiwesternek dicsőséges mocsara, aztán Peckinpah kegyetlen mészárlásai, hogy végül Clint Eastwood maga zárja le az egész műfajt.
 

9.

Délidő (1952) rendező: Fred Zinnemann

„Vásárra viszed a bőröd, hogy aztán szabadon eresszék a gyilkosokat, azok meg visszajöjjenek, és lelőjenek. Ha tisztességes vagy, szegény maradsz egy életen át, és még a varjú sem károg utánad, ha lelőnek a város közepén. És miért? Semmiért. Csak egy pléhcsillagért.”

Még egy amcsi western, ami a régi korszakból való, és nem véletlenül vált klasszikussá. Az emlékezetes főcím alatt azt láthatjuk, hogy három bandita várakozik a vasútállomáson Frankre. És nem, ez nem a Volt egyszer egy vadnyugat, de legalább tudjuk, hogy Leone honnan merített később ihletet. Mindenesetre az is egy érdekesség, hogy az egyik bandita a tejfelesszájú Lee Van Cleef. Maga a történet egy rendíthetetlen, kötelességtudó seriffről szól, akit az öregedő Gary Cooper alakít, és arról, hogyan hagyja őt cserben egy egész város, miközben őket próbálná meg védeni. Közben végig láthatunk különböző órákat, ahogy egyre inkább közeledik az a bizonyos dél, úgy nő bennünk is egyre inkább a feszültség. A filmnek éppen ezért nem is az elkerülhetetlen végső párbaj a csúcspontja, hanem az a montázs, amikor megérkezik a vonat. Nagyon fontos még megemlíteni a kiváló zenei aláfestést, melyet a film végét követően még valószínűleg napokig fogunk dúdolni. A korabeli kritika egyébként leginkább az akkoriban Amerikában zajló kommunistaüldözés allegóriáját látta bele a filmbe, ami az író személyét tekintve könnyen elképzelhető.
 

8.

A halál csöndje (1968) rendező: Sergio Corbucci

„Sajnálom, asszonyom. Tudja, mi ebből élünk.”

Leone munkásságát a zsákszámra készülő spagetti westernek rendezői még csak megközelíteni sem tudták, csak egyetlen filmes volt, akinek ez valamennyire sikerült, és az egy másik Sergio, méghozzá Sergio Corbucci. Mire A halál csöndje elkészült, addigra már letett az asztalra egy ikonikus, rengeteget utánzott alapvetést, a Django-t, illetve egy nagyon gagyi, de bőven szerethető Navajo Joe-t, később pedig beleásta magát a mexikói forradalomba, de mégis ez a havas, jéghideg, halálosan kegyetlen western jelentette pályafutásának egyértelmű csúcsát. Lehetetlen elfelejteni Ennio Morricone szomorkás zenéjét, a hóban elsüllyedő lovakat, Klaus Kinski pszichopata fejvadászát, vagy az igencsak rendhagyó befejezést, amivel méltán írta bele magát A halál csöndje a western egyetemes történetébe, mint a műfaj egy legkülönlegesebb darabja.
 

7.

Maverick (1994) rendező: Richard Donner

„Akkor bízz meg egy nőben, ha ló legel a sírján.”

A kilencvenes években is könnyen tűnhetett úgy, hogy Hollywoodnak már az égadta világon minden ötlete elfogyott, a Maverick például egy ötvenes évekbeli tévésorozat mozis feldolgozása. Hogy ennek ellenére nagy sikert aratott, az leginkább a forgatókönyvíró William Goldman érdeme, aki ezzel minden idők legviccesebb, legcsavarosabb vadnyugati sztoriját írta meg. A szereposztás is kiváló, a sikerei csúcsán álló Mel Gibson remekül hozza a tökéletesen rászabott, vagány, csibészes szélhámost, de Jodie Foster legalább ennyire jó, ugyanebben a szerepben. A rengeteg kaland, és a milliónyi poén mind a 130 percen keresztül a székbe szegezi a nézőt. Személyes kedvencem, amikor a Halálos fegyverben szintén játszó Danny Glover felbukkan egy cameoszerepben. Viszont egyben ez a film hátránya is, hogy a készítőknek nem volt idejük feszesebbre vágni a sztorit, így sosem vált igazi klasszikussá a Maverick, a magas szórakoztató faktor miatt mégis megkerülhetetlen eleme ennek a listának.
 

6.

Vad Banda (1969) rendező: Sam Peckinpah

" - Még egy utolsó meló, és visszavonulok.

- Visszavonulsz? De hova?"

Amikor megnéztem a Vad bandátm még javában hittem azt, hogy rengeteg jó western áll előttem, holott éppen az egyik utolsót néztem. Az a brutalitás amit ebben a filmben kapsz, felér egy korai akciófilmmel amit westernkörnyezetbe helyeztek. A kritika és a közönség egyaránt ünnepként fogadta a bemutatót, és mind a mai napig ez a legjobb filmje Peckinpahnak, akinek azonban később keresztjévé vált a film, és akármi mást akart csinálni mindenki egy Vad banda kettőt várt, és filmjei rendre megbuktak, mert az öreg igen nehéz természet volt, és csak azért is folyton mást adott a közönségnek. Hiba, mert ha ezen az úton marad, lehet gazdagabbak leszünk még pár ütős westernnel. A film egy tipikus utolsó melóra épül, ahol azonban kegyetlenül átverik az addig látszólag összeszokott és sikeresen rabló bandát. És minthogy Peckinpah moziról van szó, a baljós nyitány után csak egyre mélyebbre süllyedünk az emberi mocsokban, és ne is reméljünk happy endinget. Vagy legalábbis ne olyat, amiben nem fér el egy géppuska.
 

5.

Butch Cassidy és a Sundance kölyök (1969) rendező: George Roy Hill

„ - Szerintem leráztuk őket. Szerinted?

- Szerintem nem.

- Szerintem se.”

Ismét egy Willam Goldman forgatókönyv, és ismét egy rendhagyó westernvígjáték, amiben megtörténik valami, ami korábban elképzelhetetlen volt; a hősök elmenekülnek az összecsapás elől, ráadásul egészen Bolíviáig futnak. Az akkor már sztárnak számító Paul Newman és a feltörekvő Robert Redford klasszikus párosa mégis olyannyira szimpatikusak voltak a közönségnek, hogy mindez a világon senkinek sem okozott fennakadást. A poénok ebben a moziban még visszafogottabban záporoznak, mint a Maverick-ben, de azért bőven van min röhögni. Az alaphangulatot mégis inkább melankolikusnak mondanám, mint annyi más western, úgy ez is a régi vadnyugat haláláról mesél nekünk, ami már a híressé vált biciklis képsorban tetten érhető. George Roy Hill profi rendezésének hála a film mesterien egyensúlyoz a poénok és a melankólia között, míg más olvasatban ez a mozi az akkor már hanyatlóban lévő hippikorszak metaforája. Ma már mindebből talán kevesebbet érzékelünk, a Butch Cassidy-nek mégis ott a helye a kikezdhetetlen klasszikusok között.
 

4.

A Hét mesterlövész (1960) rendező: John Sturges

"Eszembe jutott az ember aki meztelenül a kaktuszok közé ugrott. Amikor megkérdezték miért tette, azt válaszolta: Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt."

A Hét mesterlövész volt az első western amit életemben láttam. Jó, előbb láttam a Jó, a Rossz és a Csúfot, de csak valami csonka verzióban, és nem is magyarul csak valami alámondásos kazin. Ráadásául nagyon kicsi eltéréssel, úgyhogy meg is győzött ez a két film arról, hogy mennyire fasza ez az egész. Persze gyerekként nem fogtam fel mennyi mindenről is szól ez a film, amely nagy vonalakban Akira Kurosawa Hét szamuráj című filmjének feldolgozása, de mégis több egyszerű adaptációnál - szándékosan nem használom a remake szót, merthogy nem az. Itt a puffogtatások mögött felépül egy második, kemény szint. Bár itt még azért simán tetten érhetjük a hősiességet, amit végbevisz ez a hét végtelenül magányos és céltalan férfi, mégis semmi nem giccses, unalmas, vagy túlontúl pátoszos. Hiszen még ha oly kicsi is, a cél nemes, megmenteni egy falut Calvera zsarnokságától. Még akkor is ha a falu parasztjai félnek tőle, hogy lányaikat esetleg megejtik a segítségükre szerződtetett zsoldosok. A parádés lövöldözések között pedig súlyos mondatok hangoznak el egy letűnt korszakról. talán az első film ez, amiben Amerika végre szembenézett azzal mi is történhetett az igazi vadnyugaton. És ezek a színészek. Az abszolút szupersztár ekkor még Yul Brynner lett volna, de Steve McQueen szűkszavúságával minden pillanatot ellopott tőle amikor csak jelen volt, és egy csapásra legenda lett. és akkor még nem szóltam Charles Bronsonról, Robert Vaughnról, személyes kedvencemről James Coburnról, vagy a tejfelesszájú kölyök szerepére megtett németről Horst Buchholzról, akinek Kelet-Európában érthető okokból személyes rajongótábora volt. És nincs második része. És pláne nincs harmadik! Azok egy párhuzamos univerzumban léteznek csupán.
 

3.

Nincs Bocsánat (1992) rendező: Clint Eastwood

"Hát az öreg Bob nem várta meg míg Corky új kezet növeszt magának.Nem. Ő csak odavánszorgott hozzá szép lassan - mivel részeg volt mint a segg - és szétlőtte a máját. BAMM!"

A Nincs Bocsánatot bevallom elsőre nem szerettem. Épp a mondandója miatt. Nekem ne az legyen már egy westernben, hogy seggrészeg csövesek ölik egymást egy fél cipőért. Hogy nem találják el egymást, hogy szenvednek órákat még egy balul sikerült lövés után. és hogy mindezt az az ember készítette el, aki egykor a legjobb westerneket szállította. De második, harmadik nézésre már értettem, csak el kellett fogadni. A western régebb óta élt már, mint bármely más műfaj, egy zsáner többnyire tíz évig van porondon, utána eltűnik. De a western nem ilyen. Majdnem egy idős a film születésével. Beszövi, átitatja az egész filmipart. Könyörgött, hogy valaki adja meg neki a kegyelemdöfést, csak senki nem akarta meghallani, mert mindenki számára a pénz amit a haldoklóból még kifejt fontosabb volt, minta  végakarat. Hogy ne alázzák, hagyják már békében elmenni. És ki más áshatta volna meg precízebben sírját mint az, aki egyszer már részt vett megreformálásában. Úgyhogy igen, nézd csak meg, ez volt az igazi vadnyugat. Ahol öt méterről nem találták el egymást az emberek akármilyen jó lövésznek számítottak, hogy pedig ki maradt a végén állva, azt a puszta szerencse határozta meg. Meg az, hogy ki kapcsolt előbb, és lőtte hátba a másikat. És mindemellett ez a film Eastwood első igazán nagy rendezése, amely idő óta folyamatosan kapjuk a jobbnál jobb filmeket tőle. Köszönjük mester. Nem vagyunk mi hozzád méltók.
 

2.

Volt egyszer egy vadnyugat (1968) rendező: Sergio Leone

"- Hoztatok nekem lovat?

- Azt nem, de majd megosztom veled az enyémet.

- Így is lesz két fölösleges..."

Ezt a filmet Leone bizonyára életművének megkoronázásának szánta. De szerintem itt már picit túlment. Ez a film már egyáltalán nem akar szórakoztatni. Ugyanis sokáig - első nézésre a film végéig - nem is tudjuk mire megy ki a játék. Ez bizony egyszersmind bosszúfilm - talán az egyik legelső - másszor pedig a western hattyúdala. Hiszen épül a vasút, jön a civilizáció. Az ismert vadnyugat utolsó napjai peregnek szemünk előtt. Az olyan szemét mocskok, mint Frank ideje lassan végképp lejár. A film felfogható a Jó, a Rossz s a Csúf parafrazálásának is, hiszen itt is van egy gonosz, egy jó, és egy amolyan szürke karakter. Henry Fonda ahhoz képest, hogy mindig jó arcokat formált meg, élete legkifejezőbb szerepét játszhatta el - még egy gyereket is mosolyogva öl meg. Ebben a filmben már kapunk egy női karaktert is, egy gyönyörű Claudia Cardinale megformálásában, aki eleinte undorodik a környezettől, később mégis boldogan főz egy jó erős kávét Chayennenek. A gyönyörű képi beállításokat pedig Morricone feledhetetlen zenei motívumai teszik még emelkedettebbé, míg a Jó, a Rossz és a Csúf során ugyanazt a témát variálta a három szereplőnél más, más hangszeren, itt mindenki külön belépő zenét kapott, amit folyamatosan jelen van, és ebből mindig tudhatjuk ki közeledik mielőtt még láthatnánk. Mindig bánkódok hogy Leone csupán öt westernt forgatott, de utána mindig eszembe jut, hogy ezután a film után már nem volt hova fokozni a melankóliát. Eredetileg ezt a filmet is Eastwooddal akarta forgatni, de Leonénak ekkor már annyira nagy neve volt, hogy igazi sztárparádét engedhetett meg magának. és egyáltalán nem baj, hogy Bronson kiismerhetetlen nézésével és harmonikaszólójával forrt egybe ez a film.
 

1.

A jó, a rossz és a csúf (1966) rendező: Sergio Leone

„Kétféle ember van a világon, barátom. Az egyik fegyvereket tölt, a másik sírokat ás. Te ásol.”

Erre a filmre lehet azt mondani, hogy ennél jobb még sose készült, egyszerűen minden megtalálható benne, amiért lehet szeretni a mozit. Clint Eastwood, a névtelen fejvadász szerepében, összehúzott szemöldökével együtt a coolság megtestesítője, a rókaképű Lee Van Cleef-et pedig ritkán lehetett spagettiwesternekben negatív szerepben látni, pedig a Jóisten is erre teremtette. Mégis egyértelműen a zseniális Eli Wallach nyúlja le mindkettejük elől a show-t, és ő válik az igazi főszereplővé, mert ő sokkal esendőbb, humorosabb, emberibb,sőt még egy kis háttérdrámát is írtak hozzá. A filmnek nem mellékesen van egy elég komoly, és lírai háborúellenes mondanivalója, amit Ennio Morricone embertelenül jó zenei aláfestése még hatásosabbá tesz. És most nem csak a főtémára gondolok, a teljes soundtrack hihetetlenül csodálatos. A forgatókönyv pedig nagyon csavaros, fordulatos, az elképzelhető maximumot hozták ki az alapszituációból minden tekintetében. Sergio Leone legjobb filmjéről van szó, ahol a két és fél órás hossz ellenére sem esett még a vontatottság csapdájába. Egyértelműen, kimagaslóan ez minden idők legjobb westernje.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!