Mivel a spagettiwestern műfaját gyakorlatilag az anyatejjel együtt szívtam magamba, így nem csoda, hogy kisebb-nagyobb dózisokban azóta is folyamatosan adagolom. A híres nagy remekművek már elfogytak, így az elfeledett kincsekre kell hagyatkoznom. A nem sokkal korábban tárgyal Cemetery without Crosses teljesen megfelelt ennek a képnek, de ha lehet a Face to Face még inkább.

A kezdés inkább az amerikai filmeket idézi, ahogy az okos, művelt férfi elindul a vadnyugatra. A folytatás már kevésbé. Nem lesz se csinos tanárnő, se seriffjelvény, se ellovagolás a naplementébe. Helyette hősünk találkozik Thomas Millian-nal, aki ezúttal nem a vicces mexikói bűnöző, hanem a kőkemény gyilkos. Innentől kezdve pedig hőseink fokozatosan mennek keresztül egyfajta jellemfejlődésen, illetve jellemtorzuláson, ami nem igazán a western jellemzője. Persze, helyenként itt is kicsit sután ábrázolnak dolgokat, de legalább pörög a cselekmény. A történetből pedig nem hiányoznak a drámák, de még az izgalmak se. A szokásos szakadt, leharcolt revolverhősök nem csak egydimenziós karikatúrák, hanem van némi mélysége a karaktereknek, illetve tetteiknek. A végén pedig nem az történik, amire számítanátok. A színészi játék kiváló, ami különösen Gian Maria Volonté-re igaz, akit alig lehet megismerni a Dollár trilógia után, és mellette Thomas Millian is megmutatta, hogy nem csak egyetlen karakterhez ért. A leírtak miatt egy percig se higgyétek azt, hogy ez valami lélektani western akar lenni, mert még véletlenül sem az; a Sergio Leone által teremtett hagyományoknak megfelelően erőszakos, gyors és kegyetlen, miközben a szokásos toposzok sem maradhatnak ki természetesen.

A zenét Ennio Morricone szerezte, de ezúttal nem volt éppen a topon a Maistro, ez a munkája még az átlag spagettiwestern szintet sem éri el. Viszont még így is bőven érdemes megtekinteni a Faccia a Faccia című 1967-es olasz filmet.