Először is tisztázzunk pár dolgot. Ebben a filmben, bármennyire is hiszitek, nem Christopher Walken játszik, hanem Cillian Murpy. A filmben nem szerepel Jeremy Irons, akármennyire is hasonlítson rá az egyik szereplő, az ott bizony Robert Downey Jr. Valamint ez a legújabb filmje Christopher Nolannek, ahogy olvasható is a cím felett ezen a plakátvisszamaradványon. És, ahogy azt tudni illik, az ő filmjei még mindig eseményszámba mennek.

No, és akkor el lehet venni a pisztolyt a fejemtől, mert eddig voltam hajlandó rendesen viselkedni. Ez a film az egyik legzagyvább biopic, amit életemben láttam, pedig alapvetően szeretem az életrajzi témákat. Leginkább azért, mert egy emberről, akit valamennyire ismerek, tágítja, árnyalja az ismereteimet, vagy egy ember iránt, akit előtte egyáltalán nem ismertem, felkelti az érdeklődésemet. No de Robert Oppenheimerről vagy nagyon sokat tudtam a film előtt - nem igazán -, vagy és inkább efelé hajlok ez nem egy jó életrajzi film. Történelmileg meg aztán pláne nem. Olyan háttértudás kell a film legminimálisabb értelmezéséhez, amivel az átlagnéző, de tartok tőle, hogy az átlag Nolan rajongó sem rendelkezik. Értem, hogy Nolan ebben élt és mozgott a legutóbbi filmje óta, így készülnek a diplomamunkák is, amik nagyon alaposak, és mire a vizsgabizottság elé kerül az anyag a készítője jóesetben szakavatott tudorrá lép elő az adott témában, de a vizsgabizottság általában szintén ismeri az adott témát. Ha a diplomamunkát megmutatod laikusoknak, teszem azt a szüleidnek, lehet a felét se fogják érteni. Plusz egy diplomamunka nem kell, hogy érdekes, vagy csak minimálisan szórakoztató legyen, egy három órás film esetében azonban ez nem olyan nagy hátrány.

Márpedig az Oppenheimer sem nem szórakoztató - de ne legyen az, elvégre mindenki tudja, hogy a végén az USA győzött két atombombával, legalábbis remélhetőleg -, sem nem érdekes. A film első húsz perce nagyjából arról szól, hogy Dr. Oppenheimer bemutatkozik Albert Einsteinnek, Niels Bohrnak, Teller Edének akarom mondani Endrewnak, Szilárd Leónak, Werner Heisenbergnek, és még öttucat olyan tudósnak, akit maximum az elméleti fizikusok ismernek, vagy akik behatóan tanulmányozták a Manhattan Project minden apró részletét. Aztán, hogy ezt Nolan bonyolítsa a mára védjegyévé vált több idősíkos elmesélésmódjával, megkapjuk Opi 1954-ben zajlott boszorkányperét, amikor nem kívánatos elemmé nyilvánították, mert túlságosan sokat forgolódott kommunista körökben. Majd Nolan ráhúz még egy lapot, és az egész filmet beágyazza egy másik tárgyalásba, ami pedig Lewis Strauss - nem a farmergyáros - ellen folyt, aki elérte, hogy ellehetetlenítsék Oppenheimert. Tehát a film valójában Strauss tárgyalása kapcsán ás le a mélybe, ahol az első álomszintet Oppenheimer tárgyalása jelenti, a második álomszintet meg a Manhattan Project Los Alamosban, és ennek kapcsán kapunk apró morzsákat Opi életéből, ami megfelel a tudatalattijában bujkáló félelmeinek.

Ilyen esetekben egy film gyakran alkalmazza, hogy a múltbeli események más színnel vannak szűrve, teszem azt fekete-fehér vagy szépia, pasztell, vagy akármi más, a lényeg, hogy segítse a megértést. Nolant viszont egyáltalán nem érdekli a néző mennyit ért meg a filmjéből - ez már a Tenetnél is kiderült - és teljesen öncélúan alkalmazza ezeket a színeket, merthogy a palettán azért akad bőven. Szóval aki itt nagy robbantásokra vágyik, az bizony csalódni fog. A Manhattan Projectről harminc éve készítettek egy sokkal átfogóbb filmet Fat Man és Little Boy címmel, Paul Newmannal a főszerepben, akit az érdekel menjen és nézze meg azt.

Tehát adott egy teljesen lineáris történet, kapunk egy embert, aki versenyt futva a Náci Németországgal, előbb tudott atombombát építeni és ezért az USA győzött - igaz, Németországot addigra bomba nélkül is legyőzték - de hát Csehov óta tudjuk, hogyha van egy puska a falon, annak el kell sülnie a darab végéig. Mindenki be akarta vetni a bombát, ha másért nem azért, hogy lássák mire ment el két milliárd amerikai ropogós dollárocska. Oppenheimer is látni akarta, mert abban se volt biztos az utolsó pillanatig, hogy egyáltalán működni fog, nemhogy mekkora a hatása, Truman is látni akarta, mert ő akart diktálni a szovjeteknek is, a katonák meg már csak olyanok, hogy szívesen durrogtatnak, hát ezért mennek katonának. Ezzel a belső vívódással a film aztán nem is foglalkozik sokat, néhány szörnyen giccses, stilizált képkockával elintézi a dolgot. A film alapján Oppenheimer különben sem lehetett valami kedves személyiség, megvetette Einstent, lenézte Szilárd Leót, és szakmai féltékenységből akadályozta Tellert, amikor az mert nagyobbat álmodni. Ha már itt tartunk, a Szilárdot alakító Haumann Máté két mondatot kapott, a sokkal többet szereplő Tellert viszont nem magyar, hanem Benny Safdie alakítja, egyébként annyira jól, hogy inkább érdekelt volna egy film Teller Edéről.

Ezenkívül jobbra balra csalta a feleségét, amit az önfeledt alkoholizmussal viszonzott - esküszöm sajnáltam Emily Bluntot ezért a szerepért -, amit ilyen szájbarágósan már régen láttam filmben. Murphy egyébiránt borzalmasan lefogyott a szerep kedvéért, át is esett a túloldalra, mert egyik fotóján se látni Oppenheimert ennyire ijesztően soványan. Murphy sokkal inkább úgy néz ki, mint G-man a Half Life-ból, ez egyébként lehet nem a véletlen műve. Robert Downey Jr. szinte felolvadt a karakterében, de az apróbb szerepekben feltűnő összes színész nagyszerűen játszik, pl.: Kenneth Branagh sokkal hihetőbb Niels Bohrként mint Hercule Poirrotként. A legjobb egyértelműen Casey Affleck volt, aki elérte abban az öt percben hogy tényleg aggódni kezdjek a doktor életéért. A mérleg másik nyelve egyértelműen Matt Damon, aki már évek óta csak alibizik, itt is hozza a kötelező morcos morgásait. Rami Malek szerepeltetése logikátlan, Gary Oldmant viszont mindig jó érzés látni. Florence Pugh pedig megmutatja testi bájait, úgyhogy mégis csak akadnak értékelhető pillanatai a filmnek, még ha ehhez saját magát is kellett remakelnie Nolannek. 

A film zenéje, akarom mondani hanghatása, ami végig 250%-on ordít elérte az értelmezhetetlen kategóriát. Szerintem azt nem lehet zenének nevezni, amikor a Geiger-Müller-számláló pattogása, meg náci bakancsok trappolása teszi ki a háttérzörejeket, és annak a pár másodpercnek kell örülni, amikor végre abbahagyják.  Szóval Nolan most már csinált három olyan filmet, amik azt mutatják teljes mértékben elveszik a részletekben. Értékelhetjük ezt a filmet egyfajta ars poeticának, ahol a középpontba helyezte saját magát, megvizsgálta erősségeit, gyengeségeit, aztán ráébredt, hogy ő is csak ember. És a nagy kérdés sosem az volt, hogy jogunk van e megalkotni az atombombát, hanem hogy Oppenheimer vagy Heisenberg talál rá a titok nyitjára előbb. Ezek alapján csoda, hogy inkább Heisenberg története érdekelt volna?

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4