Ez a szezon konzolos fronton idáig a hol jobb - hol rosszabb folytatásoké. A Destiny 2 személyében kaptunk egy korrekt, a The Evil Within 2 képében egy felvizezett, a Shadow of War révén pedig egy mikrotranzakciókkal mérgezett második részt. A nácik leglelkesebb irtója, B.J. Blazkowicz idén igazán kitett azért, hogy az ő folytatása a jobbakhoz tartozzon! A reboot-mánia a filmek világából rég begyűrűzött a játékokéba is, melynek egyik eredménye az id Software klasszikusát egyszerre folytató és újragondoló, 2014-es Wolfenstein: The New Order volt. A jól megszokott II. világháborús környezetet alternatív ’60-as évekre cserélő FPS-t kedvezően fogadták, habár megvoltak a maga hiányosságai. A most megjelenő The New Colossus direkt folytatása az előző résznek, vagyis pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol elődje elejtette. A sorozat főhőse, a rettenthetetlen nácigyilkos a biztos halál küszöbén áll, ám barátai az ellenállásból az utolsó pillanatban megmentik. Folytatódhat hát a véres túlzásokban gazdag harc Amerika szívében, melyet ebben a realitásban Hitler rezsimje ural.

A játékot fejlesztő MachineGames sokat tanult az előző részben elkövetett hibákból. Egyebek mellett a náci rémuralmat is sokkal érzékletesebben mutatják be azáltal, hogy nem a diktatórikus elnyomásra összpontosítanak, hanem arra, hogy az amerikai nép jelentős része bizony szépen beilleszkedett az új rendszerbe. Ez a groteszk és szatirikus él, amit a játék így nyer, rendesen hozzátesz a folytatáshoz tartalmilag. A The New Colossus meglepően okosan és érzelemgazdag módon szövi blőd történetét, melyben Blazkowicz gyerekkora is fontos szerepet kap. Ugyan megint akadnak a bázisunkon kóválygó részek, melyek megakasztják a lendületet, ám kevésbé, mint korábban. Az előző részből már ismerős Frau Engel személyében egy emlékezetes főgonoszunk is van, aki szerencsére nem tűnik el szőrén-szálán az első megjelenése után, mint Deathshead. Összességében elmondható, hogy az alkotók igencsak ráéreztek arra, hogy egy játékot miképp lehet használni egy sztori sajátos elbeszélő módjaként. 

Sajnos nem mindenben történt előrelépés. A halovány boss-csatákat például úgy kerülték el, hogy most egyáltalán nincsenek főellenfelek a játékban. Néha ugyan akad egy nagyobb gépszörny, de akár el is futhatunk előle. A játék ismét szabad választást kínál, hogy golyószóróként vagy lopakodva akarunk-e küzdeni. Választott harci stílusunknak megfelelően kapjuk aztán a képességjavító perkeket, ami remek ötlet, mivel így elég, hogy úgy játsszunk, ahogy szeretünk a fejlődéshez. Maga a lövöldözés kissé a két szék közé esik a taktikusság és az őrült zúzás között. A kettő keveréke működik a legjobban, viszont azokat, akik az egyiket vagy a másikat részesítenék előnyben, lekorlátozzák a játékmenet kidolgozottságának a limitjei. A másik reboot-kezelést kapott id Software-es cím, a Doom után az ember már reflexből is egyből belecsapna a lecsóba, a Wolfenstein II azonban hamar lehűti a kedélyeket. A tűzvonalba lépve fél perc alatt leszed az ellenség. Ha pedig egy tiszt is van a környéken, az egyből megfújja a riadót! A tőlük elvehető kódkártyák begyűjtésével mellesleg idővel egy melléktevékenység nyílik meg, melynek keretében magasrangú nácikat vadászhatunk le.

Bármily örömgyilkosnak is tűnhet hát elsőre, kénytelenek vagyunk óvatosan osztani az ólmot az ellenségnek, különösen a kezdetekben, amikor Blazkowiczot még legyengült teste is lekorlátozza. Ellensúlyozásképp energiacsomagok, pajzsok és lőszer annyi van elszórva a játékban, hogy abba bele lehet fulladni! Nem is kell nagyon körülnézni, hogy rájuk találjunk és erőnket a maximumon tartsuk. Annyi trükk azért van a dologban, hogy az energiánk magasra csak túltöltéssel pumpálható, ahonnan viszonylag gyorsan visszaáll az alapszintre. Érdemes hát tartalékolni a nagyobb hirigekre. A frusztráló elölről kezdéseket legalább elkerülhetjük, mivel a játékban nem csak checkpointok vannak, hanem lényegében bárhol és bármikor menthetünk. Fűbe harapás esetén szerencsére már nincs annyi várakozási idő az állás visszatöltésére, mint az előző részben. Jobb esetben pár másodperc csupán. Apró, de nem elhanyagolható javulás, hogy nem kell minden egyes földön heverő cuccot egyenként felszedegetni, bár a rendszer olykor csak akkor reagál, ha kétszer-háromszor áttrappoltunk az adott felszerelésen.  

Ellentétben a The New Orderrel, itt nem csupán a géppuskát, hanem a többi stukkert is érdemes használni. A lézer és a sorozatlövő shotgun azon kívül, hogy oltári menő, még hatékonyak is. Külön a fegyvereken is tudunk fejleszteni ezt-azt, sőt a későbbiekben egy választható robotprotézis is a birtokunkba jut, mellyel egyéni módon oldhatjuk meg a pályákon való előrejutást. Megerősített karunkkal áttörhetjük a gyengébb falakat vagy Bigyó felügyelő után szabadon egy kipattintható gólyalábbal új magasságokat érhetünk el. Látszik, hogy a játék szívvel-lélekkel készült, számos kreatív elgondolás fekszik benne. A nehézsége normál fokozaton változó. Eleinte gyakran megszívatott, ám miután rájöttem a trükkjeire (pl. hogy a puskacső elé szívesen besétáló katonák elejtett nehézfegyvereivel simán túlerőbe lehet kerülni), elég könnyűvé és kiszámíthatóvá vált. A The New Colossus utolsó harmadából nagyon hiányzik egy plusz ötlet, ami feldobná az ellenség darálását. Próbálkozások akadnak, mint, hogy újra kell töltenünk a védőruhánkat, ha nem akarunk megsülni a Vénuszon, de semmi érdemleges. A Wolfenstein II végülis egy jó folytatás lett, viszont, ha még néhány hiányosságot kiköszörülnek, lehetett volna akár nagyszerű is belőle.