A Csillagpor így önmagában nem igazán keltette fel az érdeklődésemet, de olyan pozitív visszhangja volt, ami kíváncsivá tett, és összességében nem kellett csalódnom a filmben.

Maga a sztori arra a szokásos archetipikus sablonra építkezik, amire a Gyűrűk ura, vagy a Star Wars is. A kérdés csak az, hogyan sikerült betölteni ezt a világot. A válasz pedig az, hogy elég jól.

 

A színészek közül feltétlen ki kell emelnem a még mindig szuperszexi Michelle Pfeiffert, aki nagyon emlékezetes öregedő, gonosz boszorkaként, illetve Robert De Niro-t, a kalózkapitány szerepében. Nagyon vicces, ahogy alakít, és nagyon szimpatikus, ahogy képes saját magán röhögni, de a történet egy bizonyos pontján ezt már kissé túlzásba viszik az alkotók. Mark Strong, aki úgy tűnik már örökké gonosztevőket fog alakítani, szintén kiváló Septimus, megvan benne a kellő karizma egy ilyen szerephez. A gondom igazából sokkal inkább a főszereplőkkel voltak Charlie Cox, mint Tristan elég harmatos, Claire Danesnél pedig mindenképpen lehetett volna egy szebb, aranyosabb, és szerethetőbb színésznőt választani. Például a filmben lökött tyúkot alakító Sienna Miller ideális lett volna erre a szerepre.

 

A forgatókönyv elég erős: fantáziadús, szellemes, és eredeti, pergő iramban folyt a cselekmény, de ahhoz, hogy igazán fergeteges legyen , ahhoz egy kicsit még viccesebbnek és még fantáziadúsabbnak kellett volna lennie, kicsit úgy, mint például A herceg menyasszonya. A rendezés teljesen rendben volt, a látványvilág pedig valóban szuper. A fényképezés szintén nagyon szép, csodálatos tájképeket láthatunk és kiváló CGI-t. A repülő hajó nekem külön tetszett.

 

Így első körben ennyit a Csillagporról, biztos vagyok benne, hogy nem utoljára néztem meg, és van egy olyan érzésem, hogy később még talán jobban is fog tetszeni.