"Hugi, én vagyok az, Bubus!"

Azért erre nem voltam felkészülve lelkiekben. Annyira sokkoló élmény volt, hogy nehéz szavakba öntenem.

De megpróbálom: Szóval teljesen Lester kezébe került Superman, itt már nincs sok nyoma Donner keze munkájának. Az első, ami feltűnik az a főcím. A monumentális űrt lecserélték Metropolis utcáira, és egy értelmet teljesen nélkülöző, elképesztően gagyi, tortadobálós, elesős, festményátszakítós burleszkjelenetre. Mi köze ennek Supermanhez? Aztán van pofájuk kiírni, hogy zenét szerezte Ken Thorne és Giorgo Moroder, miközben John Williams örökbecsű muzsikája szól végig.

Superman mellé kapunk egy másik főszereplőt, a programozózseni Richard Pryort. Egyébként őt nagyon kedvelem, a Vaklárma az abszolút kedvenc vígjátékom. Ebben a filmben viszont egyrészt nincs semmi keresnivalója, másrészt itt nem is vicces. Különben is, ha én Supermant akarok nézni, akkor nem egy stand up comedys fickó ripacskodására vagyok kíváncsi, hanem a sebezhetetlen Acélemberre. Clark nagy szíve választottját, Lois Lane-t elküldik valamiért jó messzire, hogy ne tűnjön fel a hiánya.  Helyette Anette O' Toole alakítja (egyébként ő remek választás) Lana Langot, a régi nagy smallville-i szerelmet. Még jól is hangozhatna, ugyanis O' Toole kisasszony sokkal bájosabb Margot Kiddernél, de ez kevés, mert ez a mellékszál annyira gyenge, annyira jellegtelen és annyira nem fut ki sehova, hogy akár tökéletesen ki is hagyhatták volna.

Nem meglepő módon Gene Hackman se vállalta a szerepet ebben a filmben, de ez nem gond, megint van egy tök ugyanolyan szupergazdag főgonoszunk, csak nem Lex Luthornak hívják, sokkal tenyérbemászóbb, továbbá nélkülözi Luthor humorát. A társaságában pedig két vérbeli idiótának, egy szexi titkárnőnek, és egy fasiszta hugicának örülhetünk.

De nem csak a szereplőkkel vannak problémák: a tempó, a vágás megint ugyanolyan suta, mint a Lester féle második rész esetében. Két óra hosszú ugyanis ez a blődli, csak azt nem értem minek. A történet amúgy sincs rendben, még ha a gyenge poénokat leszámítjuk, akkor se. Ott van például az a jelenet, amikor kifogy tűzoltóknál a víz. Superman elrepül 5 mérföldre egy tóhoz, jeges leheletével megfagyasztja a tetejét, visszarepül, és rádobja a tűzre. Na most, ha ilyet tud, akkor minek repült öt mérföldet, és cipelte a jeget,  ahelyett hogy egyszerűen elfújta volna a tüzet?

Aztán itt van ez az oltárian gáz, gonosz Supermanes rész. Hősünk gonosszá válik, mert egy kátránnyal(!!!), megbolondított Kryptonitot kap kitüntetés gyanánt Richard Pryortól. Abba bele se megyek, hogy miért nem vette észre, hogy Kryptonit, meg miért hitte el Pryornak, hogy ő tábornok, inkább koncentráljunk érdekesebb problémákra. Superman egyik pillanatról a másikra lesz gonosz. Ezt onnan látjuk, hogy borostás lett, és sötétebb árnyalatú a ruhája (ami így egyébként kevésbé ciki). E jelenetekben remekül megmutatkozik Christopher Reeve színészi képességeinek hiánya, mimikája gyakorlatilag Van Damme korai szerepeinek humorfaktorával büszkélkedhet.

Ráadásul ez a gonosz Superman véletlen sem lesz igazán gonosz, hanem ilyen huncutságokat csinál, hogy egyenesbe állítja egy borzasztóan gagyi felvételen a Pisai ferdetornyot, elfújja az olimpiai lángot, kilyukaszt egy olajhajót, iszik, és előbújnak a szexuális igényei. Egyébként vajon mennyit árthat a sebezhetetlen csodaférfinek a whisky? Mint látjuk elég sokat, mert olyan durva hallucinációja támad, mint a legtöbbeknek az LSD hatására sem, ugyanis kinyírja saját magát. Na ez a remekbe szabott jelenet is megér egy misét: nagyon átlátszó a dublőrök használata, értelmetlen az egész, és nem látványos egy csöppet se, összességében borzasztóan szánalmas. Ahogy a végén a tarkóját fojtogatja. Mamma Mia!

Na de a végére, még így sem lehettem felkészülve. Arról még nem írtam, mennyire valószínűtlenül naiv, idejétmúlt és gyerekes módon áll a számítógépekhez a történet. Hát nagyon. És ez akkor még lehet, hogy elment, de mára már borzasztóan idegesítő. A fináléban pedig láthatjuk minden idők legrosszabb videojátékos jelenetét. Eddig azt hittem a Sohase mondd, hogy soha című nem hivatalos James Bond filmben van minden idők legrosszabb videojátékos jelenete, de nem. Itt van, mindenki szégyenére. A főgonosz rakétákkal lövi Supermant, amit egy régi pcjáték formájában "izgulhatunk" végig score pontokkal és game over feliratokkal. Én kérek elnézést!

Aztán rádobnak bátor hősünkre egy fóliát, majd kryptonit sugárral bénítják meg az Acélembert, amit a fene se tudja, honnan szedtek, eddig ugyanis sima Kryptonitot se tudtak előállítani. Mindegy, a végén hirtelen a szuperszámítógép önálló életre kel, "robotizálja" a fasiszta hugocskát, ami vérbeli trash pillanat. Tulajdonképpen tökéletesen sikerült átmenni B kategóriába, annyira összefüggéstelenül következnek a meglepőbbnél meglepőbb, cikibbnél cikibb pillanatok.

Az igazsághoz annyi hozzátartozik, hogy nem eredeti szinkronnal néztem a Superman 3-at, de nem is a fülemet bántotta a dolog, hanem a szememet. Richard Lester hozzá nem értésének köszönhetően sírba döngölte a remekül induló szériát. A film vége felé azon gondolkodtam, vajon melyik a rosszabb: ez, vagy a Batman és Robin. És akkor állítólag a negyedik rész még ezt is alulmúlja... Uram, irgalmazz!

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!