A Disney-rajzfilm egy külön fogalom. Már a jó öreg Waltot is sokat kritizálták azért, mert mindegyik történetet ugyanabban az édeskés stílusban rajzoltatta meg, és ez a módszer az örök gyerek halála után sem változott meg. Az utolsó rajzfilm, amelyhez még köze volt, a ’67-es A dzsungel könyve a mai napig klasszikus. A Micimackó első epizódjánál szintén közreműködött, viszont a másik kettőnél már nem, és ezt a hármat csak utólag fűzték össze mozifilmmé. A cég nem igazán találta a hangját az öreg Walt halála után a ’70-es években, az évtized végén pedig egyik vezető animátoruk, Don Bluth az egész csapatával együtt faképnél hagyta a céget. A ’80-as években elkészítette a fantasztikus Őslények országát, ami röhögve lepipálta a Disney akkori Olivér és társai című rajzfilmjét. A kritikusok ráadásul megjegyezték, hogy az Őslények országa sokkal „disneysebb” volt a Disney filmjénél.

Innen már csak felfelé vezethetett az út, de a ’80-as évek közepén szerintem senki sem gondolta volna, hogy egy új aranykor köszönt rá a Disney-rajzfilmekre, amelyet manapság már csak Disney-reneszánszként emlegetnek. Az egész ’89-ben kezdődött A kis hableánnyal, és ’99-ben fejeződött be a Tarzannal. Mivel ’89-ben születtem, így eléggé levágós, hogy ez a korszak pont lefedte a gyerekkoromat, és néhány filmet a mai napig imádok, bár a sorrendjük időről időre változott a szememben. Az én korosztályomnak ezek a filmek jelentették a gyerekkort. A szüleinknek pedig biztonságot jelentett, mert a Disney bizonyos szempontból olyan, mint a meki; nagyjából mindig előre lehetett tudni, hogy mit kapunk, milyen stílusban, és tuti, hogy senkinek sem feküdte meg a gyomrát. A gyerekek nem csináltak maguk alá a rettegéstől, és a szülők is végig bírták nézni a mozikat, mert nem voltak annyira idétlenek, sziruposak és infantilisek. (Talán nem is véletlen, hogy a Happy Meal menük kapcsán olyan szépen együtt tud működni a két multi.)

Az üzenetek is megfelelőek voltak ezekben a filmekben, ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, akkor azt mondhatjuk, hogy „légy jó és becsületes”. De nagyon fontos momentumként jelent meg az elcsábulás is, amikor a gyerek nem hallgat a szülőjére, hanem egy behízelgő idegen tanácsát követve pórul jár. Ennek az örök momentumnak talán Szimba itta meg leginkább a levét. És bár a szülőket szinte mindig szerethető karakterként ábrázolják, a hősnőknek (Belle, Jázmin, Jane) azért elég gyakran egy jó szándékú idióta a faterjuk, ami érdekes dolgokra enged következtetni a ’90-es évek amerikai családjairól. És ha már itt tartunk, az anakronizmusok jelenségét is érdemes megfigyelni. Ma már az Aranyhajban és a Jégvarázsban az Emtívíből ideszakadt tini celebeket láthatunk Megasztár-díszletekben énekelni, a gesztusrendszerük, a beszédük, a nevetésük, de minden egyes pillantásuk annyira mai, hogy egy pillanatnyi időtlenséget nem vehetünk bennük észre. Ehhez képest A kis hableány ma már teljesen régimódinak mondható, igazi, klasszikus sztori. De még A szépség és a szörnyeteg is. Az Aladdin viszont ezt annyira ügyesen vette poénra, hogy még az emancipált arab hercegnőt is könnyedén meg tudtuk bocsátani. Innen viszont borult a bili, a Pocahontas kivételével az összes rajzfilmben hemzsegtek a mai utalások, szerencsés esetben az Aladdinhoz hasonló szórakoztató módon.

Gyakori kritika a Disney-produkcióival szemben, hogy a klasszikus történeteket lebutítva, „eldisneysítve”, túl könnyen fogyaszthatóan tárja a célcsoport elé, megfosztva a gyerekeket az örök érvényű eredetiktől. Ezzel nehéz lenne vitatkozni, de a másik oldalon meg épp azzal támadják őket, hogy túlságosan félelmetes vagy túl drámai filmeket készítenek. És ez a két, egymásnak teljesen ellentmondó kritikai attitűd a ’37-es Hófehérke óta kíséri végig a stúdió történetét, ráadásul pont a ’90-es években csúcsosodott ki. A politikai korrektség, a feminizmus, meg a gyerekek lelkéért aggódó szülőcsoportok fénykorát éltük ekkor. Jó példa erre az ellentmondásra a Pocahontas, amely az indiánok, a természet és a béke pártján álló rajzfilm akart lenni, erre rasszizmussal vádolták. A Notre Dame-i toronyőrt lehúzták Victor Hugo eredeti regényének túlzott megváltoztatása miatt, de még így is túl sötét maradt ahhoz, hogy ne érjék támadások, amiért rossz hatással van a gyerekekre. Közben azért azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Disney tompításainak nagyon sokszor volt létjogosultságuk. Más elmesélni azt, hogy a farkas felfalja a nagymamát, és teljesen más hatást kelt ugyanez a momentum a nagyvásznon.

Mivel Hollywoodról van szó, így a folytatások is elkerülhetetlenek voltak. Ebben az esetben színvonaltalan merchandise termékekről beszélhetünk, amelyek egyenesen videóra készültek. Ezt a sort éppen a Pixar által készített Toy Story 2 törte meg, amely bőven elég jó volt ahhoz, hogy a mozivásznakon landoljon, de eredetileg azt is videón akarták kihozni. A folytatásokban megismerhettük Ariel lányát, Szimba lányát vagy Tarzan gyerekkorát. De A kis hableányhoz készült prequel is, sőt rajzfilmsorozat, ami itthon is ment a vasárnapi Disney-délután keretein belül, ahogy az Aladdin sorozatverziója is, de a kis képernyőre vándorolt Herkules is.

Az utólag Disney-reneszánsznak nevezett korszak filmjei azért voltak a maguk idejében olyan sikeresek, mert egy nagyon kreatív csapat által felépített, összetett történeteket meséltek el, gyönyörű animációkkal és emlékezetes karakterekkel. A forgatókönyvet csak kiindulási alapként használták, amelyen az egész stáb dolgozott, és folyamatosan ötleteltek, hogyan lehetne tovább fejleszteni a történeteket. Ezután storyboardokat készítettek, melyben eljátszották előre az egész történetet, ekkor már a zeneszerzők is készen voltak a dalokkal, illetve a színészek is végeztek a karaktereik szinkronizálásával. És csak ezt követően, mikor már minden jelenet, minden vágás előre megvolt, ekkor álltak neki ténylegesen megrajzolni magát a filmet. A főbb karaktereknek külön vezető animátoruk volt, akik egy csapat segítségével hozták létre a kész művet. De külön osztály működött a hátterek rajzolására, az effektek megalkotására, illetve a számítógéppel készített animációs részleg is idővel egyre nagyobb teret kapott, ahogy egy-egy film kapcsán nagyon szükség lett rájuk, és ekkor általában a film kedvéért új programokat írtak, amelyeket persze később is tudtak hasznosítani. De a siker nemcsak az animátorokat dicséri, hanem a stúdió vezetését, egészen pontosan az azóta a Dreamworks Animationt vezető Jeffrey Katzenberget, aki nem a rajzfilmek, hanem az élőszereplős alkotások szintjét lőtte be a minimumnak, amit el kellett érniük, és nem egy esetben sikerült is messze túlszárnyalniuk ezt az elképzelést.

Ebben az időszakban vált mindennapivá, hogy egy-egy neves sztárral szinkronizáltassák a filmeket. Csak néhány név szemléltetésképpen: Mel Gibson, Demi Moore, Jeremy Irons, Robin Williams, Eddie Murphy, Danny DeVito, James Woods, Glenn Close, James Earl Jones, Christian Bale. Persze, mi magyarok ebből nem sokat érzékeltünk, de nekünk is megvoltak a magunk neves színészei, akik fantasztikus szinkronokat készítettek a Disney-filmekhez, a teljesség igénye nélkül pár név: Sinkovits Imre, Helyey László, Gáti Oszkár, Sinkó László, Szabó Sipos Barnabás, Kristóf Tibor, Básti Juli, Mádi Szabó Gábor, Kránitz Lajos, Mécs Károly, Harkányi Endre, Balázs Péter, Györgyi Anna, Mikó István, Kassai Károly, Kocsis Judit, Hollósi Frigyes, Vass Gábor, Benkő Gyula, Dobránszky Zoltán, Szabó Gyula, Rátóti Zoltán, Kulka János, Hevér Gábor, Kálloy Molnár Péter, Reisenbüchler Sándor, Menszátor Magdolna, Kocsis Mariann. A magyar szinkronszakma színe-java bolondozott ezekben a filmekben a magyar szinkron egy szebb korszakában. Sajnos sokan már nincsenek közöttünk, de szerencsére a felsorolásból jó páran még a mai napig aktívan dolgoznak.

A sokak által gyűlölt dalok is hódítottak a ’90-es évek széltében-hosszában, amik, ha jók voltak, akkor némi kreativitással, és a csodaszép animációval kiegészítve sokat dobtak a filmélményen. Ha pedig már a rajzoknál tartunk, a hagyományos stílusnak egyértelműen ez volt a csúcsa. A CGI-t itt még csak kiegészítésként használták, hogy dimenziót adjanak a rajzoknak, illetve a látványosabb hatás kedvéért vegyítették a kézzel rajzolt munkákkal. Aztán a reneszánsz végét éppen ez jelentette, hogy megjelentek a full CGI-mesék, és pár éven belül olyannyira látványosak lettek, hogy már senki sem volt igazán kíváncsi a korábbi stílusra. A Disney is elvesztette piacvezető szerepét, ráadásul a Shrek 2001-ben még jól ki is röhögtette velünk az egész ’90-es évtizedet. Mára pedig szerintem mélypontra kerültek a rajzfilmek, az utóbbi 3 évből egyetlen kiemelkedő alkotást sem tudnék említeni. Mindenesetre nosztalgiaképpen itt vannak nekünk ezek a klasszikusok, amelyek századszor újranézve, felnőtt szemmel is élvezetesek. Nagyjából mindegyik ugyanazt a receptet követi, van bennük dráma, tanulság, dalolászás, akciójelenet, vicces mellékszereplők és egy kis romantika. A különbség igazából annyi, hogy ezeket milyen arányban keverték ki nekünk Disney-ék.

Most induló sorozatunkban a Disney-reneszánsz filmjeit fogom kivesézni, hol hosszabban, hol rövidebben. A gyerekkoromban az MTV 1-es csatornáján futó Disney Mesedélután előtti tisztelgésképpen vasárnaponként fog jelentkezni új rovatunk a hosszabb cikkekkel, a rövidebb szösszenetek viszont hétköznap is meg fognak jelenni.