Kezdem ott, hogy erről a moziról igazából nem nekem kellett volna írni. Vannak nálunk a blog szerzői között rajongói a western műfajának, akik időnként toplistákkal látják el a nagyérdeműt. Kapacitáltam már az illetőket, hogy íme, itt egy kevéssé ismert, még kevésbé értékelt, ám érdeklődésre méltán számot tartható alkotás, de hosszú ideje semmi foganatja nem volt a felhívásomnak. A művön ilyenképp esett méltánytalanságot nem tűrhettem el, így most már csak maguknak tehetnek szemrehányást, hogy „elírtam” előlük egy ismertetőt.

Mit tagadjam, én a kisebbséghez tartozom. A western filmes kisebbséghez. Vagyis azok közé, akik szerint a klasszikus amerikai történetek az igaziak. Azok, amelyeknek van némi valós alapjuk, olyan emberekhez akarnak szólni, akiket tradíció köt ehhez a zsánerhez, vagy legalábbis a nemzetük történelmi részéhez tartozónak tekintik a vadnyugati meséket. Díjazzák a nemes western nevelő jellegét, a talpraesettség, a lovagiasság dicséretét, azokat a hősöket, akik fellépnek az igazságért és a képesek önfeláldozásra vagy lemondásra a közösség érdekében. Még az sem zavar, ha mindezt fényesre suvickolt csizmában meg hófehér ingben teszik háromnapi sivatagi lovaglás után, és újratöltés nélkül egy tucat golyót röpítenek ki sorozatban a hatlövetűjükből. Díjazom a mítoszokat és a legendákat. Kevéssé jönnek be a borostás arcú, kiszámíthatatlan, néha neurotikus „spagetti hősök,” akik inkább önmagukért húznak fegyvert, mint az őket körülvevő, szinte mindig korruptnak mutatott társadalomért. Az ököljog hirdetőit végképp ki nem állhatom. Az Interneten olvasható kommentárok és népszerűségi listákat nézegetve nekem úgy tűnik, mostanság a szakadt hősök ideje járja. A két tábor pedig ritkán egyezik, és még ritkábban fogadja el a másik fél nézetét. (Mint mindig, tisztelet a kivételeknek.)De mi van akkor, ha egy ”hibrid” alkotásról van szó? Vagyis megpróbálja ötvözni a klasszikus értékeket az ifjabb, ám mára népszerűbb testvér eszköztárával. A most kitárgyalásra kerülő mozi pont ilyen, mint azt már páran sejtik is, gondolom. Akkor lássuk a medvét, vagyis a bankrablókat. Mert az ugye nyilvánvaló, holmi fényes tekintetű jótevőről nem szólhat a sztori, ha már olasz hatás került be a filmbe.

A Bishop banda kiszemelt magának egy kisvárost a mexikói határ közelében, hogy ott kigömbölyítsék a lapos erszényüket. Viszont a helyi seriff erősen kifogásolja ezt a szándékot és a balul elsült akció után úgy néz ki, a kötélrevalók ezúttal valóban rászolgálnak a nevükre. A szoros nyakravalótól egy életrevaló ötlettel megmenti őket a bandavezér bátyja és lóhalálában távoznak a határon túlra. De az önérzetében sértett seriff és az emberei szívósan loholnak a nyomukban. A törvény makacs szolgáját a hiúságon túl a szerelem is vezérli, hiszen a rablók túszként magukkal vitték a kiszemelt asszonyát. A sivatag alaposan próbára teszi mindkét felet, akik egymással sem mindig értenek szót. Hogy a baj tetőződjék, felbukkannak a törvényen kívüliek földjét uraló helyi bandolerók, akik szemében az amerikaiak gazdag zsákmányt jelentenek. Egy elhagyatott kisvárosban aztán élesben rendeződnek a problémák.A film elején 1867-et írunk. A polgárháború emléke még elevenen él, a vesztesek nem találják helyüket. Hozzászoktak a halálhoz, az erőszakhoz. Ilyen túlélők vezetője a déli oldalon harcolt Dee Bishop, aki nem bír visszatérni a munkás hétköznapok világába. Nem illik a díszes társaságba, még munkál benne a tisztesség, a váltás reménye. A társait csak a pénz és a könnyű élet irányítja. Ők nem Peckinpah Vad bandája, akik tűzbe mennek egymásért. Náluk nem árt nyitott szemmel járni, nehogy hátba lőjék az embert. Dean Martin játssza az ifjabb testvért, akit számos klasszikus John Wayne eposzból ismerhetünk. Végre nem a saját démonaival küzdő alkoholistát formálja meg, amely szerep egyébként a való életben sem állt távol tőle, és akkor még finoman fogalmaztam. Jelen esetben egy békére vágyó, de saját csapdájában vergődő, szabadulni nem képes, mindig rosszul döntő ifjú éveiből már kifelé tartó déli lázadót formál meg, aki nem képes feldolgozni magában a háborúban elkövetett szörnyűségeket. Nem csoda, tisztában van vele, hogy az édesanyja halála sokban az ő lelkén szárad. Annyi mindent látott már, mégsem volt képes felnőni. Dean Martinnak hozza, amit kell, meglepően jól alakít. A baj az, hogy túl idős a szerephez. (Ötven éves volt a forgatáskor.)Kis kibeszélés: Nem árt tudni, az 1860-as években az átlagéletkor mindössze 45 év körül volt. A jogi felnőttkor pedig nagyjából a húszas évek közepéig kitolódott, a társadalom szemében sem volt másként. Így aztán a huszonéves korosztály gyakorta csak tejfölösszájúként volt kezelve. Bármilyen meglepő a mai gondolkodásunkkal, az érintettek többé-kevésbé elfogadták a tényt. Ami persze alkalmasint nem zavarta őket abban, hogy már tizenévesen golyót röpítsenek valakibe vérbosszú esetén. Ez a furcsa valóság Mark Twain Huckleberry Finn regényében felbukkan, tehát nem spekulációról van szó. De azt hiszem, „Kölyök Billy” alakja közismertebb példa, őt aligha kell western körökben bemutatni.A tékozló fiú ellenpárja Mace Bishop, Dee bátyja. Ő az északi oldalt erősítette az országégés idején. Most, mint a család legidősebb tagja, felelősséget próbál vállalni a botor öccséért, és visszavezetni szándékozik  a becsületes emberek világába. James Stewart igazi színészlegenda, életművén belül számos hagyományos vadnyugati történet hőse. Hatvan évesen alkalmas volt a báty szerepére. Isten igazából ez az ő filmje, ahogy mondani szokás „ellopja a showt.” Eredetileg bizonyára fiatalabb színészekre írták a forgatókönyvet, de a váltás korántsem tragikus végeredményt hozott. Martin a maga kiélt arcával ugyan nehezen képzelhető el a csinos mexikói asszonyka meghódítójaként, viszont a bandája előtt a tapasztalt férfit adó, a testvére előtt pedig egy tizenéves logikájával beszélő zöldfülű karaktere kifejezetten szórakoztató párosítást eredményez.James Stewart kiváló színész volt. Az előzőleg megrögzötten becsületes férfiból alkalom szülte banditává történő átalakulása hálás szerep. Ahogyan a lehetetlent próbálja feldolgozni, saját magának megmagyarázni, kiváló. Nagy jelenet, amikor a bank veszélytelen kirablásának lehetőségét felismeri. Pusztán arc- és testjátékkal megoldja az ötlet bevillanását, szó nélkül, mégis ellenállhatatlanul humorosan. Később láthatjuk keserű szemrehányással élő, majd megbocsátó, öccsét mindenáron menteni akaró fivérként, vagy megtörten, a sors mérte igazságszolgáltatást elfogadó, a végzetével szembenéző emberként. Kegyes hozzá a forgatókönyv, volt mit eljátszania, a „nagy öreg” pedig élt a lehetőséggel. Külön „bónusz” számára, hogy időnként egykori legendás szerepei paródiáját adhatja a jeleneteken belül.A két főszereplőn túl sincs semmi kifogásolnivaló a szereposztásban. George Kennedy vitte képre July Johnson seriffet. Neki többnyire csak másodvonalbeli karakterek jutottak a filmek többségében. Ezúttal a középpontba került és meghálálja. A családalapításra vágyó seriffje polgárháborús veterán, a közösség megbecsült tagja, aki megszégyenül a kisváros lakói előtt. Csoda-e hát, hogy lángot fúj dühében? A tenyeres-talpas törvényszolga pont az alkatához való. July bumfordi egyszerűséggel kezel mindent, még az udvarlása is inkább hasonlít tolakodásra, mint széptevésre, minden őszintesége ellenére. Igazi szívós határvidéki, akinek a fejéből nem lehet kiverni, amit belevett. Következetes, kemény, gyakorlatias az üldözésben. A nőkhöz történő közeledése viszont éppoly éretlen, mint a bandita vetélytársáé.

Raquel Welch két évvel korábban futott be Loana szerepében az „Egymillió évvel Krisztus előtt” című film csinos barlanglakójaként. Vonzó külseje miatt aztán sokszor csak afféle mozgó díszlet szerepet kapott a későbbiekben, de ezúttal nem. Sokat próbált vonzó özvegye, akit a sors hol felkapott, hol leejtett az élete során. Praktikus hozzáállással fogad nyomort és gazdagságot, valódi hús-vér hősnő. A film néhány üdítő „beszólást” enged neki a férfiak uralta világban. (Csak úgy mellesleg említem, - a mozi szempontjából abszolút lényegtelen, de férfiszemmel nem,- miszerint ezúttal is megőrizte azt a jó szokását, hogy felvillantja lengén takart formás felsőtestét. Bár lehet, ezért a rendezőt kell megdicsérni.) Az említetteken kívül a vadnyugati mozik kedvelői számos színészre ismerhetnek rá, akik a műfajon belül gyakorta kaptak különféle karakterszerepeket. Hitelesek mind.

Akkor lezárásként lássuk a klasszikus erények és az italo-hatások megoszlását. Az amerikai szemlélet igazából a történetben van elrejtve, a szövegi és formai megoldások pedig a filmes "öcsikét" idézik.

Klasszikus vonások: Hiteles kiindulás. A polgárháború utáni Egyesült Államok formálódó új világa a maga elvadult hőseivel remek lehetőségeket rejtő alapanyag. Viszont nehéz hozzá eredeti részleteket találni, alaposan kivesézett téma. Az hogy a Bandolero végül nem lett híressé, a történet szokványsága miatt van. Menekülő bankrablók nyomukban a törvény embereivel, a jó és rossz testvér konfliktusa, magányos nő a kisvárosban, szökés a határon túlra – számos moziban köszönnek vissza ezek az elemek. Szintén a klasszicizáló vonulathoz tartozik, hogy a bűnre nincs mentség. Együtt érezhetünk hőseinkkel, szoríthatunk értük, de akik törvényt szegtek, felelniük kell érte. A társadalom képviselői lehetnek kétbalkezesek, azért lesznek, akik kiállnak értük. Természetesen áldozatokkal jár a csata, kell a katarzis érzete. Nincs felülmúlhatatlan fegyverforgató, sok lúd disznót győz.

„Olaszos hatások”: Gyors tempó, pörgős a film. Induláskor zsupsz a közepébe, majd minimális helyzetismertetés, aztán hajrá, mindent bele megint. Üresjárat alig, állandóan történik valami. Semmi idealizálás: Tökéletes hős nincs, a környezet nem engedi. A humor gyakorta odamondogató, ami a fenti stílusra nem jellemző. Kiszámíthatatlanság: Bizony, nem csak a rosszak hullanak, de erről csupán ennyit. Az korabeli élet földhözragadtsága sem hiányzik, mondhatni éppen csak a verejtékszag nem üt át a vásznon. A karakterek ilyen környezethez szabottak, hibátlan ember nincs köztük. A piszok éppúgy a napi élet része, mint a puska a falon. A veszély a közelben leselkedik, a halál váratlan és kiszámíthatatlan. Igazi „happy end” nincs, a földhözragadt valóság diktál, az emberfia pedig megalkuszik. Bár az erőszak jelen van az eseményeknél, de meg kell mondjam, szelídített formában.A Bandolero legfőbb erénye a mozgalmasság. Lőporfüst és pisztolydörgés jellemzi, kiváló fényképezéssel társítva. Sok a külső helyszín, mégpedig a látványosabbjából. (Meg az ismerősekből. Mexikó valahogy mindig az USA középső területein van a westernekben.) Nem sokat ülnek a szereplők - a börtön kivétel - és a pacik sem pihenhetnek. A rendezésért Andrew V. Mclagen felelt, aki számos vadnyugati mese születésénél bábáskodott. (Talán a Shenandoah – szintén James Stewarttal – ami a legjobbnak tekinthető tőle ezen a téren.) Mint annyiszor, a látványos táj önmagát adja el. A zene változatos, a mindenkori helyzet hangulatához igazodó. (A csemegét szeretőknek megemlítem, a méltán híres „Párbaj Diablónál” fájdalmas fődallamát Jerry Goldsmith nyíltan felhasználta, de úgy hogy a melódiát alaposan átalakította.)

A karakterek a történet elemeihez hasonlóan más mozikból ismerősek, de kidolgozottak és jó színészi alakításokkal párosulnak. A szövegkönyv néha némi életbölcsességet próbál adagolni, afféle konyhafilozófiai alapon. Azért színesítő mondatoknak megfelelnek. Az izgalom és a feszültség sem hiányzik, miként a helyenkénti keménység sem, de az igazi vadulás elmarad. Vidám pillanatok lágyítják a sorjázó nehéz helyzeteket, melyek a szóban és helyzetkomikumban egyaránt megnyilvánulnak. Ez azért nem tipikus western fogás. A kliséket bőven alkalmazó forgatókönyv miatt örökbecsűvé nem lett a mozi, de szórakoztatásra tökéletes. Bevalljuk vagy sem, a megszokott „fordulatok” néha még jól is esnek az embernek, ha jókor alkalmazzák őket. Ezt a mozit ilyen téren értő kezek rakták össze. A klasszikus és a spagetti stílus rajongói egyaránt találnak benne annyit a kedvencük eszköztárából, hogy élvezhessék, mert a kiegyensúlyozottan lettek elosztva a bevált fogások. Mindezt nem kötelező bemondásra elfogadni, lehet róla személyesen meggyőződni. A filmet nem túl nehéz felhajtani. Megtekintés után szívesen látjuk az oldalunkon a véleményezőket.