Off with her head! A Csodaország valamiért sokkal ismertebb. Valószínűsítem, hogy az ismeretlenség homályából előtörő matematikus professzor, ellentmondásos műve, elemi erővel hatott mind a célközösségre, mind a sorok között olvasókra, mind pediglen a cenzorokra. Végül rásütötték a MESE bélyeget, de jól is volt ez így, mert legalább elkerülte az égetést, a vérpadot, meg minden egyebet, amit Viktória királynő olyannyira preferált.

A könyv olyan szimbólumrendszert alapozott meg, hogy rengeteg feldolgozás – amelyik szinte mindegyike félre, és/vagy átértelmezte az eredeti művet – született az évszázadok során és az ilyesmi általában oda vezet, hogy szépen elbattyogok egy antikváriumba és levadászom az eredeti alapanyagot. A történetet értelmezhetjük egyszerű álomként – könnyű menekülni a szűrrealitásból – egy lány kezdeti stádiumaként az elmebaj mély kútjában, pre-fantasyként, és ahogy akarjuk. Az biztos, hogy a társadalomkritikai éle mára erőteljesen megkopott, tehát akármennyire is szép volt Carroll próbálkozása, mára sokak értetlenül állhatnak a groteszk megoldások előtt.

Az első három fejezet afféle bemelegítés, aki ezt túléli, az már a későbbieken sem fog meglepődni. Alíz egy nap ugye meglát egy zsebórás nyulat – akit Carroll egyik tanára ihletett –, és úgy gondolja jó ötlet lesz követni, majd megnő, kicsi lesz, butaságokat kérdez, miközben ő is butaságokat beszél, részt vesz egy meglehetősen ostoba tárgyaláson – ahol Carroll meglepően kendőzetlenül beszél Hódító Vilmosról. Ezt követvén a különböző fejezetek mindenféle kapcsolat nélkül helyezkednek el a Szív Királynő krokett bajnokságáig. Ha felcserélnénk őket, akkor is tökéletesen érthetőek, avagy értelmetlenek lennének. Ezek: Bill a gyíkocska, a Hernyó, a Fakutya, a Hercegnő és a szakácsnő, valamint Április bolondja és a Kalapos teadélutánja.

A meccs a regény csúcspontja, amikor Carroll láttatja, mennyi értelmetlenségre képes rávenni az embereket a rémuralom olykor-olykor, például a kertészek a tévedésből ültetett fehér rózsabokrot vörösre festik félelmükben. Az egész könyv legemblematikusabb szereplői a kártyalapokból álló sereg, ami egyszerre zseniális és többrétegű szimbólumrendszer. Ezt két hasonló fejezet követi, ahol elviekben Carroll önmagát is parodizálja, az Ál-teknőc és a Griffmadár dialógusában. Végül a regény zárását egy újabb groteszk szín, egy bírósági tárgyalás adja, ahol az összes korábbi szereplő ismételten feltűnik, mintegy átlényegülvén vádlottakká, tanúvá, bíróvá, ügyésszé, ügyvéddé és esküdtekké. Ez két fejezeten keresztül zajlik, így pontosan egy tucatra bontva a „mese” történetét.

Alíz ébredése végtelenül gyermeteg, s egyáltalán nem olyan finoman kidolgozott, mint az addigiakból gondolhatnánk. Mindazonáltal azt mondanám, a Csodaország még nem olyan elvont mint a folytatás, könnyebben rá lehet erőltetni a MESE szót, míg a Tükörországot ember legyen a talpán, aki teszem azt tíz évesen felfogja. A könyvből 2009-ben megjelent egy újabb fordítás Varró Dániel tollából én azonban mégis a régebbi beszerzését javallom Kosztolányi Dezső javára, kicsit közelebb állt időben az eredeti műhöz, éppenezért jobban is érhette bizonyos részeit.

Ami azonban nem tetszett, az Szecskó Tamás debil képi világa, amiből sajnos majdnem minden oldalra került egy, sokkal jobb lett volna, ha megtartják az eredeti, John Tenniel alkotta illusztrációkat - melyeket autista gyermekek rajzai inspiráltak.

Ha tetszett a kritika, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4