A Tükörországot ember legyen a talpán, aki teszem azt tíz évesen felfogja. Ahhoz képest, hogy a folytatás tömve van versbetétekkel, az alapkönyv nem tartalmaz olyan sokat, és ami van, az is illeszkedik a regénybe. Ezen kívül helyet kapott benne egy idegen nevek kiejtését taglaló oldal, amin összesen három – rettenetesen bonyolult – szó fonetikus írása olvasható. A Tükörországot Carroll 1872-ben, hét évvel a Csodaország után írta a nagy sikerre való tekintettel, és egy hasonló szimbólumrendszerre építette rá az egész elbeszélést, mert míg az első könyvben a kártya a fő motívum, itt a sakk lesz.
A történet nagyjából kimerül annyiban, hogy Aliz átesik a szobájukban található tükrön, és egy nagyon hasonló, de mégis más helyre jut. Carroll nyolc részre osztotta fel a regényt, ahol Aliz mindig lép egyet a következő mezőre a gigantikus sakktáblán, ahol közben különféle – jobbára teljesen értelmetlen – beszélgetéseket folytat, a királynőkkel, királyokkal, lovagokkal, és olyan szürreális szereplőkkel, mint Dingidungi, Subidam és Subidu, és még sorolhatnám.
Ráadásul Carroll mindezt nyakon öntötte egy jókora adag iróniával, mert Aliz emlékszik mindenkire egy általa olvasott mesekönyvből, és folyton úgy beszél, mint aki tökéletesen tisztában van a helyzettel – szemben az első könyv kognitív rácsodálkozásával. Ennek megfelelően Carroll teletömte az egész könyvet versekkel, amiket Aliz már nagyon jól ismer, és tudálékosságával folyamatosan felbosszantja az összes szereplőt, akik nem is veszik észre, hogy pontosan úgy cselekszenek, ahogy a kislány megjósolja.
Ez az olvasmány is többrétegű, és a lehető legrosszabb, ha mesekönyvként kezelve odaadjuk az öcsinek, netalán a gyermekünket szórakoztatnánk vele. A mondatok értelmetlensége szabályszerűen fizikai fájdalmat okoz, mert amíg az előzményben elvétve lehetett találni normális szöveget is, addig ennek teljes hiánya leginkább azt hivatott alátámasztani, hogy Carroll nagyon durva tudatmódosító szerekkel kezelte magát az alkotás pillanataiban. Az olvasás azért is tűnhet nehezebbnek, mert ugyan itt tizenkét fejezettel találkozunk, de ezek sokkal hosszabbak, valamint összesen kilenc fejezetnyi olvasnivaló található a műben, mert az utolsó fejezet alig két oldal, a tizedik mindössze egy bekezdés, a tizenegyedik meg csupán egyetlen félmondat. Ebből is látható, hogy Carroll azért furcsa eset lehetett.
Külön említést érdemel a könyvben található Gruffacsór című vers, ami a legelső ami szerepel a történetben, és egyben a leghíresebb is, – bár A rozmár és az ács is elég szép pályát futott be. Talán a világ legjobb nonszensz verse, mert érthető marad, noha alig találni benne létező szót. Sőt Aliz megkéri Dingidungit, hogy magyarázza el neki a vers értelmét, amit a szereplő készséggel meg is tesz, azonban, amikor Carrollt kérdezték, hogy helyes e a könyvben lévő magyarázat, az író azt válaszolta, hogy Dingidungi teljesen félreértelmezte az egészet.
Két fordítása létezik, a közismertebb a Tótfalusi István-féle, mert a ez került végül a könyvbe, de egyet Weöres Sándor is létrehozott, mert annyira lenyűgözte a tökéletessége, nála Szajkóhukky a neve. Ez egy sárkányszerű lény akarna lenni, - Jabberwocky - aki megihlette Terry Gilliamet is. A vers lényege, hogy kitalált szavakból, toldott, foldott igékből áll, szerintem nagyon jól visszaadja mire is lehet számítani a könyvben.
Ennek kapcsán azoknak ajánlanám e könyvet, akik jobban el akarnak mélyülni a carrolli univerzumban, mindenféle értelem keresése nélkül, esetleg kezdő pszichológus növendékek. Az első fordítást Révbíró Tamás készítette, a verseket pedig a már említett Tótfalusi István fordította.
Ha tetszett az ajánló, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4
