„Aki nevet, azzal együtt nevet a világ. Aki sír, egyedül sír.”

Körülbelül 6 évvel ezelőtt láttam utoljára ezt a filmet. Most, hogy újra megnéztem, nagyon meglepő volt számomra, hogy mennyire tisztán és tökéletesen emlékszem minden egyes pillanatára, sokkal jobban, mint bármelyik múlt havi filmre, amelyhez szerencsém volt. Ennek köszönhetően pedig sokkal durvább hatást értek el nálam azok az apró kis finomságok, amelyek előrevetítették a film befejezését. Szexjelenet még sosem volt ennyire gyötrelmes számomra, mint most.

Emlékszem, annak idején úgy reklámozták a filmet, hogy a legjobb Tarantino-film, amelyet nem Tarantino rendezett. Ennél félrevezetőbbet akkor sem írhattak volna, ha romantikus vígjátékként aposztrofálják. Mert persze van az Oldboyban jócskán erőszak, és bejátszik néhol a cool faktor is, de ennyi erővel romantika meg poénok is vannak benne. Szóval az Oldboy közel sem azt adta, amit vártam. Annál valami sokkal többet, de ez a film még most is, megannyi érdekes, különleges alkotás után is, valami elképesztően egzotikus, hihetetlenül tömény élmény.

Viszont, hogy minden ízében egy zseniális alkotásról van szó, az kétségtelen. A forgatókönyv csodálatosan komplex, miközben mélyen elgondolkodtató. Tele van jobbnál jobb szövegekkel, bölcsességekkel: „Mindegy, hogy homokszem, vagy kőszikla, a vízben mindkettő elsüllyed.” Mindeközben rengeteg érdekes kérdést vet fel, amelyekre nem könnyű válaszolni, és jó ideig el lehet filózni rajtuk. Például, hogy bűnt követ-e el az ember akkor, ha nem tud róla? Jobb-e az egész életünket hazugságban, vagy éppen boldog tudatlanságban leélni, semmint megtudni az igazságot? Vagy ha éppen nem általánosítunk, csak pusztán a film cselekményét nézzük, akkor mennyiben tudunk igazat adni Lee Woo-jinnek, és mennyire Oh Dae-sunak, főleg ha az utolsó pár percet nézzük. Mint kitalálhattátok, ez nagyon nem egy szimpla bosszúsztori, annál ezerszer összetettebb a cselekmény, néha még az sem teljesen egyértelmű, hogy ki áll bosszút kin. Közben a forgatókönyv rengeteg, számunkra teljesen egyedi ötlettel operál, amitől az Oldboy mindenképpen üdítő kivétellé válik a mai amerikai filmáradatban.

A rendező Park Chan-wooknak pedig megvolt a maga 100%-ig kidolgozott koncepciója erre a sztorira. Mindent kitalált ehhez a világhoz: a szereplők öltözködésétől kezdve a tapéta színén át a csodálatos zeneválasztáson, és a kreatív kamerakezelésen keresztül teremti meg az Oldboy kivételes hangulatát. Két óra hosszú a film, de annyira magába szippantja a nézőjét, hogy meg se érezzük. Az akciójelenetek külön szót érdemelnek, bár nem ezekre épül a film, de annyira emlékezetesek ezek a részek (is), hogy mindenképp muszáj megemlíteni, különösen Oh Dae-su kalapácsos leszámolását a folyosón. A vágás nélküli küzdelemben hősünk egymaga lever tizenöt embert úgy, hogy a jelenet az utolsó mozdulatokig a leghitelesebb harcok egyike, ami valaha filmvászonra került. Ismétlem, vágás nélkül.

A narráció úgyszintén nagyon tetszett, a végső csavar pedig hatalmasat üt az emberen, mikor mindenre fény derül. Szívszorító és az ember lelkéig hatoló katarzis a befejezés, amelyre csak igazán kevés film képes. A legvégső fordulat pedig aztán igazán különleges, és erről érdemes elbeszélgetni azokkal, akik látták a filmet. Mindez nem működne a fantasztikus színészek nélkül: hősünket Choi Min-sik lehengerlően alakítja, minden erényével és hibájával tökéletesen együtt tudunk érezni vele. A Lee Woo-jint játszó Yu Ji-tae egy sokkal visszafogottabb szerepben legalább ennyire kirobbanóan emlékezetes színészi játékot nyújt nekünk, ahogy arctalan pszichopatából egy végtelenül tragikus emberré válik a szemünk láttára.

Ezek idáig mind tények, amelyekkel nem nagyon lehet vitába szállni, innentől kezdve már teljesen egyéni ízlés kérdése, hogy valaki mennyire rajong ezért a csodálatos filmért. Nekem elsőre mindez túlságosan beteg és perverz volt, de másokat a rengeteg naturális erőszak (fogkitépés) szintén elborzaszthat. Nagyon nagy hatással volt rám az Oldboy már akkor is, erre csak most jöttem rá igazán, mikor újranéztem. A véleményem ilyen szempontból nem változott meg, nekem ez a mozi kicsit még mindig egyszerűen túl sok. Persze, túl sok a jóból, túl sok az egzotikumból… Jelentősen átlépi az ingerküszöbömet, ami persze nem feltétlenül baj, egy igazán jó filmnek, mint amilyen ez is, ez a dolga. Az Oldboy, akárhonnan nézzük, egy felejthetetlen remekmű, a 2000-es évek egyik legnagyobb filmje, hozzá foghatót nem sokat lehet látni. Az a fajta, amely művészfilmnek elég elgondolkodtató, elég igényes, elég mély és elég egyedi, de az igényesebb műfaji filmeket kedvelők úgyszintén megtalálják benne a számításaikat.

Hétfőn pedig a Bem Mozi újra műsorára tűzi, szóval ha még nem láttátok nagy vásznon, itt a soha vissza nem térő alkalom. Katt ide.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook-oldalunkon!