Meglepően színvonalasan kezdődik a Csendőr sorozat negyedik része. Miután hőseinket nyugdíjazzák (Lütyő elájul a hír hallatán), egy rendkívül humoros ötlet és gegparádé szemtanúi lehetünk, ahogy Funes karaktere tölti a nyugdíjas éveit. A pecázós jelenet például egészen kiváló, ahogy a kastély védelmi felszerelése is. Mindezeket követően kellemes nosztalgia lengi be a filmet, ahogy hőseink visszamennek a napsütötte Saint Tropez-ba. Amikor pedig magukba szippantja őket a hippi életérzés, hát az valami ellenállhatatlanul vicces, már eleve az, ahogy kinéznek, de az még inkább, ahogy a rendmániás csendőrök a szívük mélyén vonzódnak ehhez a létformához.

Viszont a történet második fele kicsit leül: itt is voltak ugyan fantasztikus jelenetek, különösen emlékezetes a finálé rakétás kalamajkája, de tulajdonképpen elmondható, hogy ebben az esetben túl sok volt a 100 perc ehhez a történethez. A forgatókönyv nem csapong annyira, mint az első résznél, de sokkal inkább az epizódokban rejlő poénokra épít, semmint a történetre, amivel nem lenne igazából semmi probléma, de a nővéres-gyerekes szálban már kevesebb poén rejlik, így jóval kevésbé képes fenntartani az érdeklődésünket. Továbbá én nagyon hiányoltam a Lütyő őrmester lányát alakítő Geneviéve Grad jelenlétét, akiről mindössze egy fél mondatot szólnak, pedig eddig az összes részt feldobta üdítő szépségével, és pajkosságával.

A magyar szinkron ereje egyébként már rögtön a kezdő feliratnál érződik, a félig-meddig ironikus bevezető a magyar verzióban a hangsúlyoknak köszönhetően metsző gúnnyá válik. Amúgy a megszokottan magas színvonalú Balázs Péter-Kránitz Lajos páros viszi a hátán ilyen szempontból a filmet.