A halál ereklyéi I. rész (2010)

Pénzügyi értelemben a világ egyik legsikeresebb sorozatáról beszélünk. Mindenki degeszre kereshette magát az elmúlt 6 rész hatalmas sikerei során. Ráadásul az előző etap semmi más nem volt, csak színtiszta időhúzás, ami után joggal lehet várni egy ütős végkifejletet. Sajnos a már-már komikus pénzéhség megint tönkretette a dolgot, amennyire csak lehetett. Mert nem elég egy 7 részes, több száz milliókat bizton fialó franchise. Akkor már legyen 8 részes. A sok hülye így is megnézi, ha már az elmúlt 10 évben mindig megnézte, nem? Hát de. A Harry Potter kezdte el ezt az undorító hagyományt, amit aztán később az Alkonyat, és most az Éhezők viadala is folytatott, és aminek a legpofátlanabb csúcspontja a Hobbit trilógia.

És ha már a 3-4-5. résszel sikerült eljutni odáig, hogy filmként is jól működjön, akkor a mindenható pénzisten nevében dobjuk ezt is félre. A halál ereklyéinek nincs eleje, közepe, vége, csak úgy folynak egymás után az események a legalapvetőbb filmes, vagy forgatókönyves szabályokat teljesen figyelmen kívül hagyva. Ráadásul adódnak más komoly gondok. A film elején felvonul egy egész csapat a korábbi filmekből, én meg nagy naivan azt hittem, hogy ezúttal nem csak a 3 főhősünkre fognak koncentrálni, hanem lesz valami csapatdinamika. Hát ezt elfelejthettem elég hamar, ismét Hermione, Ron és Harry kalandjait láthatjuk. Feltűnik nagy kedvencem, Rémszem Morton, gondoltam magamban, végre kezdenek valamit ezekkel a remek, felnőtt színészekkel. Ezt a karaktert különösen bírtam, mert a cinikus beszólásaival tompította a nyálasabb jeleneteket, meg különben is, Brendan Gleeson alakította. Erre rögtön kinyírják, ráadásul képen kívül.

A medállal való sétafikálás nem kicsit emlékeztet a Gyűrűk Urára, pláne hogy a medálnak ugyanaz a hatása, mint az Egy Gyűrűnek. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy miért hordják a nyakukban, amikor rossz hatással van rájuk? Miért nem teszik el inkább Hermione jó kis táskájába? Na most, a negatívumok felsorolása még ezzel sem ér véget, mert nem elég, hogy se füle-se farka az egész sztorinak, akadnak bőven logikátlanságok. Például a kis suttyó, senki fejvadászoktól miért menekülnek hőseink? Miért hagyják elkapni magukat? Az étteremben elég jól elbántak néhány fejvadásszal, arról nem is beszélve, hogy máskor sokkal erősebb ellenfelekkel vették fel a harcot. Most meg úgy rohannak, mintha valami fene nagy veszedelemben lennének, még csak meg sem próbálnak küzdeni. Teljesen érthetetlen, ráadásul kiküszöbölhető lett volna néhány apró módosítással.

Ha meg a logikátlanságoknál tartunk, Dumbledorenak lehetett volna annyi esze, hogy ha ilyen nagy a veszély, akkor ne rejtélyeket hagyjon maga után, hanem egyenesen a megoldást. Voldemort alapból túl könnyen tudja átvenni a hatalmat az egész világ felett. Meg ha már itt tartunk, Hermione kitörli magát a szülei emlékéből, és ez valami nemes tettként volt ábrázolva. Szerintem meg szimplán nem volt joga ilyet tenni, meg helyettük ezt eldönteni. A történet pedig leginkább attól akar jónak meg jelentősnek tűnni, hogy sokan meghalnak benne. De ez még nem elég ahhoz, hogy valami jó legyen.

És akkor szóljunk egy kicsit a pozitívumokról is. Ebben a részben – az előzővel ellentétben - végre történnek dolgok. A kezdő repülős hajsza már jól sikerült, a kajáldás akciójelenet szintén tetszett, ahogy varázspálcákat használnak pisztolyok helyett. Harry találkozása Mss. Umbridge-el szintén ütős „Mert hazudni bűn”. Harry és Hermione béna táncjelenete nagyon aranyos, avagy apró örömök az apokalipszis árnyékában. Az a momentum egyenesen gyönyörű, amikor Ront megkísértik a saját belső félelmei, kétségei, de ő nem hallgat rájuk, hanem nemesen elpusztítja ezeket a barátaiért. A kis mese a halál ereklyéiről és a három fivérről a vizuális megjelenést tekintve megint csak nagyon bejött. Dobby halálát ugyan nem sajnáltam, még akkor sem, ha itt már nem volt olyan idegesítő, mint a Titkok kamrájában, de maga a megvalósítása jó volt a repülő pengével. Viszont ezekért a kiemelkedően jó pillanatokért még jobban sajnálom, hogy nem sikerült EGY jó filmet csinálni, hiszen meglett volna a potenciál.

A halál ereklyéi II. rész (2011)

A lezárás pedig nem más, mint egy nagy, 2 órás finálé. Önmagában filmként nyilván ez sem állja meg a helyét, de a teljes sorozat lezárásaként – pláne, amilyen rossz volt az előző két rész – működőképes, még ha nem is nyújt igazi katarzist. Miután vége lett, egyszerűen csak ürességet éreztem.

Rowling egy kicsit túl sok Gyűrűk Urát nézett, ebben a részben ugyanúgy be akarják etetni velünk, hogy Harry Potter meg fog halni, ahogyan azt anno Frodóval tették. És már ott sem igazán működött, itt meg aztán végképp nem lehet elhinni, hogy Harry tényleg odavész. Viszont ebben a részben derül csak ki igazán, hogy Rowlingnak volt egy koncepciója, amit kidolgozott, és végigvitt, nem csak egymásra dobálta az ötleteit. Kíváncsi vagyok, hogy ez elmondható lesz-e George R. Martinról, meg a Trónok harcáról. Rowling ugyanis kellőképpen elvarrja a szálakat olyan események felett, amelyek teszem azt a második részben kezdődtek el. Például Harry miért tud kígyóul, vagy mi benne az a bizonyos sötét oldal? És a saját világukban egy teljesen jó, logikusnak, sőt magától értetődőnek tűnő magyarázatot kapunk. De ez csak egy példa, a többi szálat legalább ennyire szépen elvarrják, amit már részről részre cipeltek magukkal az alkotók. A legvégén csak még jobban aláhúzzák, amit mindig is sejtettem, hogy mennyire elvesztegették Piton professzort, és persze az őt alakító Alan Rickmant a filmváltozatokban. Végül nagyon jól, kellően érzékletesen árnyalták ezt a karaktert, és megadták neki, ami jár. Ugyanez mondható el Neville-ról, bár az ő jelentősége sokkal inkább volt meglepetés, míg Piton története érzelmileg vált igazán hatásossá.

Ebben a részben már aztán végképp csak dicsérni lehet a látványvilágot, van itt minden, ami szem szájnak ingere, hatalmas csatajelenet trollokkal, kőkatonákkal, óriáspókokkal és persze varázslatokkal. A dráma sajnos nem elég súlyos, egyrészt azért mert Potter halálát egy fél pillanatig nem sikerült velem elhitetniük, a Weasley ikrek egyikének halála pedig csak egy súlytalan, tét nélküli, odavetett félmondatból derül ki. Hiába kedveltem, ez nem tűnt többnek totálisan felesleges kegyetlenségnél az írónő részéről, mivel a cselekményt sem szolgálta, és a drámát sem sikerült kihasználnia. Viszont annak nagyon örültem, hogy ezt a részt már tényleg befejezésnek szánták, nincs semmi kikacsintgatás, hogy „azé lesz itten még valami”, az utolsó jelenet is inkább az élet körforgását mutatja be, nem pedig valamilyen folytatás lehetőségét vetítette előre.

Összegző:

És ha ez a rész összegez, akkor már összegezzünk mi is. Tulajdonképpen kár volt teljesen ignorálni ilyen hosszú ideig az életemből ezt a franchise-t. Nem annyira rossz, mint amennyire gondoltam, bár kétségtelenül akadtak bőven gyengébb pillanatok, de ilyen mértékű ötletkavalkádra nem számítottam, amit ezekből a filmekből kaptam. Mégsem ezek miatt sajnálom igazán, hanem az egyedülállósága miatt. Nagy és megismételhetetlen élmény lett volna a sorozattal együtt felnőni, pláne úgy, hogy kb annyi idős voltam mindig, mint a film szereplői. És ez nem csak a színészekre vonatkozik, hanem a történet hangvételére legalább annyira, ilyen értelemben nem is tudnék hasonlót mondani, hogy egy franchise műfaja a közönség felnövéséhez idomul. A negyedik részben végleg tinifantasyvé avanzsált a korábbi családi mesefilm (bár a folyamatot a harmadik etap kezdte el), egyre több sötétséggel, halállal, problémával és fájdalommal. Ezt a lehetőséget elmulasztottam, de biztos vagyok benne, hogy sokkal nagyobb élmény lett volna 11 éven keresztül követni ezt a franchise-t, mint most, húsz nap alatt ledarálni.

Filmtörténeti szempontból sem elhanyagolható egyébként a sorozat, a mai young adult adaptációk egyértelműen Potter láthatatlan köpönyege alól bújtak elő, még ha kezdetben nem is ennek indult a dolog. Sajnos a Harry Potterrel ütötte fel a fejét az a paradoxon is, hogy a minél nagyobb sikerhez nem jó filmet kell csinálni, hanem egy brandet minél inkább kiszipolyozni. Az egész Félvér Herceg cselekménytelensége, vagy a Halál ereklyéi kettévágása sajnos ezt bizonyította.

Hogy a pozitívumokkal zárjunk, mindenképpen említést érdemel a remek, felnőtt színészgárda folyamatos jelenléte, hol több, hol kevesebb játékidővel, a teljesség igénye nélkül: Emma Thompson, Kenneth Branagh, Alan Rickman, John Cleese, Gary Oldman, Richard Harris, Ralph Fiennes, Brendan Gleeson, Bill Nighy. Ami pedig külön tetszett a Harry Potter sorozatban, hogy a Gyűrűk Urával ellentétben ez a széria még a legsötétebb pillanatokban sem vette olyan halálkomolyan magát, végig meg tudta őrizni a humorát, és akár a cselekmény fordulatait is a megfelelő iróniával tette elfogadhatóbbá.

A Harry Potter könyvek-filmek sikerének titka most már egyértelmű. Egy rakás archetipikus karaktert a kiválasztottól, a mesteren át, a gonoszig tegyél bele egy olyan környezetbe, amit mindenki ismer (az iskola), építs fel egy saját, egyedülálló mesevilágot, amivel kiszakíthatsz bárkit a mindennapokból. Legyen sok ötleted, legyenek rejtélyek, fordulatok, meglepetések, és a történet pörögjön a maximális fordulatszámon. Nem kis vállalás, de Potterék teljesítették.