Egy látványos történelmi film mindig szívesen látott alkotás. Pláne, ha nem akarják telepakolni a mának szóló utalásokkal, - egy kicsi azért akad - hanem a megszokott, ám korántsem unalmas módon színpompás jelmezekkel, korhű tárgyakkal és a régi idők embereit idéző viselkedésekkel örvendeztetik meg a nagyérdeműt. Ha pedig még a tényekhez is ragaszkodnak, vagy elfogadható határokon belül módosítva tálalják a nézőnek, már kész öröm. A koreai filmesek ezúttal pont így jártak el.

Kis kibeszélés: Egy kosztümös film sosem olcsó mulatság. I Szunsin admirális hőstettére 18 600 000 dollár jutott amerikai valutában számolva. Biztosan jó pár rendező akad Hollywoodban, akiknek a szemük sem rebben az összeget látva, de Magyarországon akadna legalább egy valaki, aki a hátsófelét csapkodva ugrálna örömében, ha a Toldi történet megfilmesítésére ennyit kapna. Sőt, kivétel nélkül az összes rendezőnk rózsaszínben látná a világot, ha ekkora summát bocsátanának a rendelkezésére. Ám miután vannak köztük olyanok, akiknek pénz sem kell hozzá, hogy lila ködben ússzanak, jobb is, ha nem jut mindegyikőjüknek. Hogy miket kéne néznünk? De hát hol „fenyegeti ilyen veszély” a magyar filmszakmát? Mármint hogy nemzetközileg is komolynak számító summát kapnak kézhez. Pláne, magyar történelmi témára. Mintha nem volna rá igény. Á, hagyjuk... Koreában viszont nem sajnálták rá a piszkos(?) anyagiakat. A nagyszabású befektetés rövid idő alatt mintegy 111 milliót hozott konyhára. Ezt sem forintban. Talán ez elgondolkodtat nálunk néhány illetékest. Bár nagy reményt nem fűzök hozzá. Kiegészítés 2023:Időközben csak elindult a kosztümös filmek feltámasztásának folyamata, beleértve a hazai szinten nagynak számító büdzsé rendelkezésre bocsátását. Jelenleg az összes gyermekbetegségét megkapja néző. Remélhetőleg minél gyorsabban kinövi a szakma. Tény és való, egy nagyszabású alkotás kivitelezésének fogásai más módszereket kívánnak, mint amit az ettől évtizedek óta elszokott stábok tudnak. Bízzunk a szebb folytatásban és hogy még megérjük a kiforrott rendezések feltűnését a mozitermekben.

1597 augusztusa. Japán második, ezúttal nagyszabású, kísérlete koreai félsziget meghódítására. Szárazföldön ellenállhatatlanul törnek előre. A korábban sok gondot okozó csószoni flotta a megsemmisülés szélére jutott. Mindössze egy tucat hajójuk maradt, míg ők több mint háromszáz hadihajót képesek kiállítani. Úgy tűnik, senki nem fogja feltartóztatni őket. A saját uralkodója által meggyötört I Szunsin admirális nem így gondolja. A megvert flottájuk maradékával akar harcba szállni az elsöprőnek látszó túlerővel szemben. Nehéz dolga van, mert a fásult katonái nem bíznak a sikerben. Ő mégis töretlenül halad a célja felé, hiszen tisztában van vele, a kudarca a fővárosuk vesztét jelenti. Mindazonáltal nem rohan fejetlenül az ütközetbe, hanem nagyon is gondosan választja ki a színhelyét. Ám él a kérdés, hogy vajon a hazai vizek ismerete, a kiváló taktika és az elszántság képes lehet-e ellensúlyozni a japánok nyomasztó fölényét…

Történelmi háttér:

Japánban a majd 150 éve tartó belső háborúk kora a végéhez közeledett. Tojotomi Hidejosi régensi uralma alatt időlegesen béke volt. A hatalmas létszámú seregeket viszont nem lehetett egyik napról a másikra elbocsátani. Egyrészt, mert akkor valamelyik hatalmi ambíciókat tápláló nagyúr szolgálatába álltak volna, és ismét kitör a gyilkos vetélkedés az országban, másrészt mert a katonáskodáshoz szokott szamurájok csak a fegyverforgatáshoz értettek és nagy részük nem is óhajtott áttérni békésebb életformára. Ezen belső gond megoldását az időközben megnőtt étvágyú hadvezérek a terjeszkedésben látták. A célpont a Koreai-félsziget lett. Az első hadjáratot 1592-ben indították, de kudarcot vallottak. A Hanszan-szigetnél elvesztett tengeri csata az utánpótlásuk alapos megnyirbálását hozta magával és egyben I Szunsin legendájának a kezdete. 1597-ben indult a második, már nagyobb szabású kísérlet a hódításra. A koreai haditengerészet kemény ellenállása nagyban megnehezítette a dolgukat, de szárazföldön jól haladtak. A hadjárat sorsát végül - a helyiek hősies ellenállását nem lebecsülve - a kínai beavatkozás döntötte el. A Ming-dinasztia nem óhajtott egy veszélyes vetélytársat látni a határai közelében. A csapatai a koreaikkal összefogva 1598-ban kiszorították a japánokat az elfoglalt területekről. (A szamurájok belekóstolhattak abba, amit a csószoniak már jól ismertek. Vagyis, hogy mit jelent a gyakorlatban a nyomasztó túlerő.) A felkelő nap országában a katonai kaland gazdasági katasztrófát és éhínséget okozott, ismét felújultak a belső ellentétek. A Tojotomi klán 1600-ban Szekigaharánál elvesztette a sorsdöntő csatát a Tokugavák ellen. Korea történelmét hosszú ideig meghatározta a "Kínai császárság," mely a félszigetet sajátjaként kezelte és maximum vazallus államként fogadta el a koreai félszigeten kialakult királyságot. A több államteremtő kísérlet után 1392-ben létrejött Csószont előbb a mongol megszállás sújtotta, majd jött a japán hódítási kísérlet. (Korea történelmi elnevezése Csószon, mely azt jelenti: „hajnali frissesség.” )

A flottákról: A japánok hajói a hazai, partközeli vizekre készültek, tengerjárásra kevéssé voltak alkalmasak. A viszonylag kis távolságnak köszönhetően azért megfelelőeknek bizonyultak a csapatszállításra. Gyorsak is voltak, az akkori csatahajók szintjén. Miután a szamurájok csak módjával kedvelték a lőfegyvereket, ágyúk dolgában Korea sokkal jobban állt. A csószoni "panokszeonok," lévén nagyobb tömegűek és magasabb felépítésűek, fölényben voltak a japán "atakebunékkel." A lapos hajógerincnek köszönhetően mozgékonyságban sem maradtak le. Kínai mintára bőven alkalmazták az ágyúkat és tapasztaltabb tengerészekkel rendelkeztek. (Erre a tényre a filmen látható csatában hangsúlyt fektetnek.) A japánok a számbeli fölényükre alapoztak és igyekeztek a fedélzeten vívott közelharccal eldönteni a vízi ütközeteket. Ez már a rómaiknak is bejött a punok tengerjáró népe ellen. (Az alul lévő kép a japán atakebunét mutatja, modell formában.)

I Szunsin: Korea nemzeti hőse, aki hét nagy vízi összecsapást nyert meg a hódítók ellen. Az emlékiratai mára világörökség részét képezik, annyira egyediek a témakörben. A mjongjangi-szorosban kivívott diadala a leghíresebb a megvívott harcai közül, mert elképesztő túlerő ellen tudott sikeres lenni. Ebben az úgynevezett „teknőshajók” segítették, amik értő alkalmazásnál félelmetes csapásmérőknek bizonyultak. Rendkívül erősek és teljes mértékben fedettek voltak, a tetejük palánkkal és vasszegecsekkel lett ellátva. Az elejükre faltörő koshoz hasonló szerkezetet erősítettek, amivel beszakították az ellenséges hajók oldalát, szerencsés esetben pedig teljesen letiporták őket. (Ebben a filmben még a korai változatuk szerepel, ahhoz hasonló, mint ami itt lentebb látható. Ez a metszet a koreai flotta leggyakoribb csatahajó típusát, a panokszeont ábrázolja. Ebben a formában is elég masszív jószágnak tűnik. Elszánt legénységgel feladták a leckét az ellenségnek.)

A "csodafegyver" teknőshajó (A bekezdés alatti kép a panokszeonból tökéletesített, az egykori ábrázolások alapján rekonstruált változatot mutatja.) tulajdonképp ostromhajónak is nevezhető, minthogy minden irányba képes volt tüzelni. Évszázadokon át hadrendben maradt a koreai flottánál, ami bevált tervezetre utal. Azt azért jó tudni róluk, hogy eredetileg a kalózok ellen fejlesztették ki őket, így a partközeli vizeken voltak igazán félelmetes konstrukciók. A rajtuk lévő, akkoriban még nem igazán elterjedt dupla ágyúsor a hatalmas súly miatt széles aljzatot igényelt és lassabbak is lettek miatta, mint a flottájuk megszokott hadihajói. Viszont olyan helyeken is tudtak vele manőverezni, ahol a tőlük gyorsabb, ám mélyebb merülésű támadóhajók már megfeneklettek volna, ha követik a "teknősöket." Az első változatuk csupán egy borító fedélzettel ellátott panokszeon volt. (A fedés formájáról kapta teknős nevet.) Később, több átalakítás után, jelentős tűzerőt felvonultató, sokkal alacsonyabb, és így az ellenség ágyúinak nehezen becélozható, zúzófejjel is támadó változatai hatásos csapásmérőkké lettek. Persze, a viszonylagos lassúságuk miatt nagyon gondos időzítést és taktikát igényelt a harcba küldésük az ütközet során. Pont ebben volt kiváló I Szunsin, aki a technikai vívmányt kihasználva, továbbá a jó szervezőkészségével és rendkívüli taktikai húzásaival, váratlan vereségek sorát mérte a magabiztos japán admirálisokra. Végül 1598-ban, az egyik csatában esett el, nem érve meg a hazája teljes felszabadulását. Dél-Koreában máig rendkívüli a népszerűsége, még az egyik bankjegyen is ott a képmása. Észak-Koreában kevesebbre tartják, mert a Kínához való közeledést szorgalmazta. (A film vége felé hallható, az egyik harcos szájába adott „beszólás” nyilvánvalóan az északiaknak szól.) Ennek oka minden bizonnyal az a reálpolitika volt, hogy felismerte, Csószon egyedül nem képes megvédeni magát Japántól. A film eleji bebörtönzése a Kína-ellenes csoport intrikái miatt történt. Ebben a filmben a teknőshajó korai változata szerepel és igen keveset. Az igazán kifejlett formája csak a történet legvégén tűnik fel, utalva a Hanszan-szigeti diadalára.

Kiegészítés: 2022-ben elkészült a Hansan-Rising Dragon történet I Szunsin egyik legnagyobb győzelméről. Abban a látványban még jobbat nyújtó filmben részletesen bemutatják, mitől lett ő a világtörténelem egyik legmegbecsültebb tengernagya. Már magyarul is elérhető. Ez a cikk azért lett újra elővéve, hogy a témakörben kevésbé jártas nézőknek kedvet csináljon mindkét rendezés megtekintéséhez. Hátha valakinél kimaradt egykor a "Az admirális - Aki legyőzte Japánt."

Az "Admirális" engem az 1970-es Waterloo felépítésére emlékeztet. Az első órában a helyzetfelvezetés és a főbb szereplők bemutatása kapja a hangsúlyt, majd jöhet az ütközet részletezése és a kurta lezárás. Igazi jellemfejlődés nincs, mondhatni mindenkit készen tálalnak. I Szunsinnak még csak-csak jutnak olyan helyzetek, ahol feltárulhatnak természetének vonásai, de a többiek már alig. Még a fő ellenségének sem igazán. A szokásos bosszúállás ötletén kívül másra nem futotta. (Az ilyen filmekben nem érdemes a fő karakterek rokonának lenni. Biztos hullajelöltség.) Hogy nem szamuráj tábornok lett a fő ellenfél, hanem egy uborkafára felkapaszkodott kalózvezér, szerintem forgatókönyvi baklövés. (Elismerem, némileg azért indokolt a bevetése, mert a szárazföldön tapasztalt japán hadvezérek a vízen nagy hátrányban voltak a helyi tengernagyok ellen. No nem mindig, amit a csószoni flotta tőrbecsalása történelmileg bizonyít. Bár azt nem mutatják meg.) Miként az sem túl reális, hogy a japánok nem igazán méltó ellenfelek, jobbára inkább civakodó banditák benyomását keltik. Valahol megértem a filmeseket, akik nem akarták a jelen kapcsolatait feszültséggel terhelni. Japánban azért szamurájok még mindig érzékeny témának számítanak azzal együtt, hogy egyszerre nemzeti büszkeségek és egy idejétmúlt társadalom képviselői a mozikban.  Így aztán a harcosi kaszt szerepe elsikkadt és egy kétes kalózvezérre raktak minden rosszat. Viszont karizmatikus ellenlábas nélkül a főhős dicsősége sem teljesedik ki teljes mértékben a nézők előtt. A koreai karakterek sem jártak jobban. Meglehetősen statikusak. Leginkább annyi jut nekik, hogy az admirális kezére vagy éppen ellenére dolgozzanak. Elvégre simán nem mehet minden háború idején. A buddhista szerzetesek képeskönyvi statisztának történő redukálásáért nagy kár. Elvégre ők az életük egyik alapelvét, az erőszakmentességet adják fel a nemzet érdekében. Ebből az erkölcsi dilemmából többet ki lehetett volna hozni.  A főszerepet Chö Minsik(Choi Min-sik) alakítja, akit ha máshonnan nem, az Oldboy-ból megjegyezhetett az ember. Egyszerű színészi eszköztárral, de meggyőzően, és szerencsére minden túlzás nélkül játszotta el a vasakaratú öreget. Számomra meggyőzőnek tűnt. Elhiszem neki, hogy Korea hőse ilyen lehetett. A többi színészről igazából nincs mit mondanom. Tisztességgel hozzák, ami ide kell, de kiemelkedő szerepformálást tőlük nem láttam. Talán a néma fiatalasszony hozott ki többet a szerepéből a a nagy átlagnál. Hogy ki ő, arról a Hanszan történetben sokkal többet megtudhat a néző.

Miután kellőképp felcsigázták az érdeklődést a kitartóan várakozó közönségben, jöhet a csata. Nem takarékoskodtak a forgatási idővel, a két sereg majd egy órán át igyekszik a vízszint alá küldeni a másik hajóit. A koreai filmesek derekasan állták a sarat, (meg a vizet) a változatos ötletek nem fogynak el, még a végére is jut meglepetés. Látvány, az aztán van. Siklanak a hajók, dörögnek az ágyúk, röppennek a nyilak és a kezdeti rakéták. (Gyorsan ide írom, az utóbbiak egyáltalán nem filmes fogásnak számítanak. Azok a nyílvesszőre erősített mini-rakéták valóban kivették a részüket a japán flotta megritkításából.) Végül eljön a közelharc ideje, a kardok sem pihennek végtelenségig a tokjukban. De a leghatásosabb fegyvert nem emberi kéz forgatja. (Aki megnézi a mozit érteni fogja, mire írom.) Itt lép be kikerülhetetlen CG világ, ami összességében megfelelőnek mondható. Na, igen, a nikkelezett szeműek persze úgyis találnak majd hibákat. Nos, az "Egri csillagok" esetében sincs másként, de attól még népszerű alkotás maradt nálunk. Így vannak ezzel Dél-Koreában is.

Természetesen a hazafias témának megfelelően fontos az érzelmi töltet. Hatásos és rámenős dallamok erősítik a néző lelkesedését, borzongását, netán a szomorúság felé terelgetik. Néha kicsit hatásvadász a zene, de tényleg csak kicsit. Egy ilyen dicső ütközet képi ábrázolásának aláfestése ennyi pátoszt bőven elbír. A képi megvalósításon látszik, hogy az egész népességnek szánták a végterméket. Így az erőszak ábrázolása visszafogott. A megszállás és a harc szörnyűségeit sem részletezik, csak érzékeltetik.

A mozit Kim Hanmin (Kim Han-min) rendezte, akinek a 2011-es munkája, a „War of The Arrows” hasonló nemzeti témát pengetett, csak éppen a mongol hódítás idején. Véleményem szerint ezúttal messze jobb végeredményt adott ki a kezéből, mint ahogy az a film sikerült. A témaválasztás szerencsés, hiszen ez igazi, a tengerészek világában nagyra értékelt diadalról szól. Alkalmas a nemzeti büszkeség erősítésére, felhívja a figyelmet az összefogás fontosságára. Mindezt úgy vitte képre, hogy a hazai közönség kegyét keresse, de másokat se sértsen meg. Nem mellesleg, a világ minden táján tudják élvezni a látottakat. A felvezetés ugyan tényleg hosszú, de részemről nem untam. A tengeri csata pedig az egyik legjobb, amit láttam ebben a témakörben. (Időközben a fentebb emlegetett új I Szunsin történetben még jobban ráfejelt. Szerintem az egyik legrealisztikusabb tengeri csata hadászatilag, ami mozivászonra került. Némi "rásegítés" persze van a hajók gyorsaságánál, de végtére is, a meglévő kb. 120 percet újabb 3-4 óra hosszra feldúsítani képtelenség, arra nem lehet beültetni a vetítőterembe a közönséget. Továbbá a látványt szintén biztosítani kell. A koreai filmesek jó pár valósághű hajót megépítettek a harcoló felek vitorlásaiból. Azt hiszem, jelenleg egyedül nekik van a világon olyan " történelmi hadiflottájuk," amellyel ki lehetne állni a tengerre. Hiszen egy másik nagy admirális életét bemutató filmben, a holland Michiel de Ruyter életének bemutatásánál a holland filmeseknek más országok segítségével is mindössze 4 középkori vitorlást tudtak a egybegyűjteni a csatajelenetek forgatásához. A többi hajót a számítógépes programok generálták. Tudom, a régi rendezők jóval kevesebb technikai lehetőséggel rendelkeztek, mint a maiak, ezért ilyen hosszú csatát lehetetlen volt képileg összehozni. Bizony egy ennyire látványos vízi ütközet realisztikus látványának összehozásához kell a modern számítógépes technika.) Egyedül azt rovom fel neki, hogy a háttér statisztériára ügyelhetett volna jobban, mert azok sokszor harc helyett csak hadonásztak. Továbbá, - bár ez egyéni ízlés dolga, - kevesebb lassítás több lett volna. Azok szükségességéről nem győzött meg. Kétségtelen, a „tomboló áramlatok admirálisát” bemutató film elsősorban hazai piacra készült. Nem árasztják el a nézőt információkkal. Az „Egri csillagok” esetében hasonlóképpen szűken volt adagolva a korabeli Magyarország helyzete. Nálunk nem kellett magyarázni. Úgy érzem, ez a helyzet itt is. (Bízom benne, a cikk olvasója kap némi többletet a mozi élvezetéhez.)

Amit megnézhetünk, kiállja a próbát, történelmileg sokban hiteles. Az öltözetek, beleértve a főhősét, mondhatni az utolsó sárkányos válldíszig, akkurátusak. Persze, nem minden tejföl. Kellettek az ötletek a figyelem fenntartására, így helyenként a valóság helyébe a fantázia lépett. Az admirális ebben az ütközetben nem vívott közelharcot a fedélzeten, így nem csapta le senki fejét. A japánoknak nem volt gyújtóhajójuk. És legfőképp, a csatahajók száma végképp nem stimmel. A valóságban 13 koreai csatahajó állt ki 133 nipponi ellenében. Most őszintén, még a végkifejletet ismerve is, ha valami csoda folytán odacsöppenne valaki az ütközet napjára, hányan állnának be csószoni önkéntesnek ilyen számadatok mellett? Menne az ördög, jobb az ilyesmit fotelből nézni. Pláne olyan pocsék tengeri viszonyok közé bemászni, ahonnan kiúszni sincs mód a vízbe pottyant illetőnek. Ezért a diadalért valóban kijár az elismerés az admirálisnak. Megkapta, évszázadokkal később, nem is akárkitől. Togo Heicsahiro, japán tengernagy, aki 1905-ben legyőzte az orosz flottát a csuzimai csatában, azt mondta róla, hogy az ő teljesítménye Nelson admiráliséval talán összevethető, de I Szunsiné jóval fölötte áll. Ha ez nem igazi, elfogulatlan dicséret, akkor nem tudom, mi kéne még.

Elég a szószaporításból. Aki rászánja magát a film megtekintésére egy remek szórakoztató történelmi filmet fog látni. Nálunk az igazi nagyra tartottak közé talán soha nem emelkedik, mert a forgatókönyv lehetett volna szerencsésebben összerakott.  Fontos kérdések maradnak benne tisztázatlanul. Érthetetlen, miért került az 1592-es Hanszan-sziget melletti győzelem felidézése a film végére, amikor az öt évvel korábban volt a mjongjangi ütközetnél. A mozi elején szerepelve még világosabbá tenné, miért tartottak a japán tábornokok I Szunsintől. Ott alkalmazta a legnagyobb méretű öklelő támadást, és több mint 50 japán hajó bánta. Hasonlóan homályos, mi okból nem szántak legalább pár percnyi magyarázatot az admirális időleges kegyvesztettségére és hogy miként lett újra tengernaggyá. Hiszen az őt váltó vesztes tábornok maradt a szárazföldi erők élén. A vágóolló volna a felelős ezekért a hibákért? Nem tudom. De tény, hogy néző a fejét vakarja végén, ha belegondol a látottakba. Azt viszont egy percig nem hiszem, dacára a sakktábla lovának lépéseit idézői logikának, hogy lesz olyan, aki kidobott időnek fogja tartani a mozira fordított bő két óra hosszat.