"Amíg mi a kisbogarak az életünkért küszködünk, a nagybogarak csak híznak"

Már nagyon rég néztem szamurájfilmet, a Goyokin pedig pont jó volt most egy kis kedvcsinálónak a későbbiekhez. Egyébként ezekhez a filmekhez nem árt minimum egy Mi Micsoda szintű tudásanyagra szert tenni a szamurájok életével, filozófiájával kapcsolatban, különben nem igazán érthetjük a szereplőket. A legtöbb ilyen moziban az a drámai konfliktus alapját az adja, hogy a szamurájok tökéletesen hűek a feljebbvalóikhoz és a becsülethez. Viszont ha a feljebbvalók valami becstelenséget követnek el, akkor a szamuráj meghasonul, hogy melyiket válassza. Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, a filmekben általában az utóbbi mellett döntenek. És ez itt sincs másként.

A roninná váló nemes szamurájt a '60-as évek egyik legnagyobb japán sztárja, Tatsuya Nakadai alakítja. Ő egyébként remek színész volt, tejfelesszájú ifjoncot legalább olyan jól alakított, mint tragikus hőst, vagy lelketlen gyilkológépet. A kor sok nagy filmjében szerepelt, és sosem okozott csalódást, ahogyan most sem. Rajta kívül még az Orihát játszó Ruriko Asoaka-t emelném ki a színészek közül, egyszerűen gyönyörű ez a nő. A film mégsem a színészek miatt kiemelkedő (bár az is jó), vagy az erkölcsi kérdések miatt (bár azok is elgondolkodtatóak), hanem a látványvilág miatt. Az ugyanis a mai napig elképesztő, pedig 1969-es alkotásról beszélünk. Ritka a hóban játszódó szamurájfilm, de itt tökéletesen élnek a lehetőséggel. A film végső nagy csatájában például éjszaka van, zuhog a hó, ég a tűz, a háttérben pedig morajlik a tenger. Csodálom, hogy ezt így egyben még sehol nem nyúlták le, elképesztő hangulata van. A végső párbaj a két nagy ellenfél között szintén zseniálisan izgalmas, ahogy a dobok megteremtik az egész jelenet atmoszféráját. Az utolsó képsor szintén gyönyörű, ahogy hősünk elvonul, körülötte pedig fújja a havat a szél.

Ajánlom bátran a Goyokint, aki intellektuális tartalomra vágyik, az is megkapja a magáét, aki szenzációs látványvilágra, az sem panaszkodhat.