Nagyon különleges filmről beszélünk az Egy makulátlan elme örök ragyogása esetében.

A legjobban talán arra voltam kíváncsi, hogy Jim Carrey milyen drámai szerepben. Persze ott a Truman Show, de azért valamennyire az is vígjáték volt. Ez már a legkevésbé sem az. Szerintem Carrey alkatilag komikus szerepekre termett, ennek ellenére annyira kiváló ebben a filmben, hogy nem is Jim Carrey-t láttam egy szerepben, hanem Joel Barish-t a főszereplőt. Pedig nem egy könnyű szerep, végig kell utazni az érzelmi hullámvasút teljes skáláján, nagyon groteszk helyzetekben úgy, hogy ne váljon idétlenné a jelenet. És Carrey tökéletesen oldotta meg a feladatot. Kate Winslet szintén nagyszerű, ő is feloldódott teljesen a szerepében, de ez egy ilyen kiváló színésznőtől kevésbé érdekes, mint a jó öreg Jimtől. A többi szereplő is kitűnő egytől egyig, Kristen Dunst nagyon cuki, Elijah Wood-ot pedig nagyon lehet utálni a lúzer szerepében.

A forgatókönyv szintén remek, egyrészt a különleges, mindenki számára átérezhető alapötlet miatt, másrészt pedig valami egészen zseniális a felépítése, semmi hollywoodi sablont nem éreztem rajta. Ugrálunk az idősíkokban, a főszereplő elméjében, és a valóságban, mégis a végére minden tökéletesen érthetővé válik. Remek szituációk is adódnak, például a film végén mikor Joel megdicséri Clementine haját. Mindamellett ez a film sosem lesz a párok kedvenc filmje, mert elképesztően nyomasztó, véletlenül sem enged meg semmilyen nyálasságot, vagy illúziót a kapcsolatokkal szemben. Ennek ellenére ott lehetünk a főszereplőkkel a lehet legintimebb szituációkban, a legszebb pillanatokban, és a legmocskosabb, legundorítóbb, pokoli szenvedésben is. Ez a fajta őszinteség talán nem annyira nyerő sokaknál, mint a cukormáz, de nekem nagyon bejött. Tény, hogy kell egyfajta melankolikus hangulat a film befogadásához, de ha ez megvan különleges élményben lehet részed, ha megnézed az Egy makulátlan elme örök ragyogását.