Könnyed esti kikapcsolódásnak tűnhet eme film, melyben két barát, asszonyt, mobilt, gondokat hátrahagyva kikapcsolódik egy laza hét erejéig, nagyon finom borokat kóstolnak, és egy utolsó nagyot buliznak, mielőtt egyikük kimondaná a boldog(talan)ító igent. Vagy mégsem? Ha megnézzük a rendező nevét, és csekkoljuk, hogy ugyanaz a fószer, aki EZT is tető alá hozta, akkor azért már számíthatunk egy kisebb önismereti túrára is, melyből - és higgyétek el, most tényleg így van - akkor jöttök ki jól, ha egyik szereplővel sem tudtok azonosulni.

Tudjátok hogy lehet egymás után nagyon sok jó filmet nézni? Ha rendezők szerint néztek filmeket. Ha ugyanis tetszett az Utódok, akkor nagy valószínűleg a Kerülőutak is tetszeni fog, és vice versa. Alexander Payne úgy látszik egy szociológiai rendezőzseni, aki bár kutatja az ok-okozati vonzatokat is, valamint az emberi psziché rejtelmeit, végső soron mégis lassan hömpölygő, egyáltalán nem szájbarágós filmjei arról mesélnek, mennyire elidegenedtünk egymástól, és most mindegy is miért.

E filmről annyit kell tudni, hogy innentől jegyzik Paul Giamattit, aki valami kiváló, a többszörösen neurotikus Miles szerepében, akinek élete derekára minden félresiklott, ami csak lehetséges. Házassága zátonyra futott, nincs rendes munkája, nem átall anyjától pénzt lopni amiből később gavallérkodhat, és olyan bipoláris zavarban szenved, hogy hozzá képes Woody Allen teljes életműve enyhe migrénnek tűnhet csupán. Életének egyetlen értelme a BOR. Mert ebben mester, ehhez ért, ebben van otthon, ez az egyetlen terület, ahol tudja mitől döglik a légy.

Barátja Jack, a lecsúszott sorozatszínész a tökéletes ellentétje, ő nem akar borokat kóstolni ebben a pár napban, nem a golfpályán akar ütögetni, ő csupán egyetlen egyet akar, zsákolni egy utolsót - vagy, kettőt, hármat, négyet - mielőtt megházasodik. Nem szép dolog? Miles szerint sem, aki olyan normák és szabályok szerint él, olyan aprólékosan megtervezte barátjának az egész hetet, hogy ezen teljesen megsértődik. Még Virginia Madsen sem tudja felolvasztani, aki valamiért vonzónak tartja ezt a hibbant pasit, és meg kell hagyni utoljára akkor volt ilyen dögös, amikor tíz éve a Hegylakó egy falnak döntve megrakta. De végső soron Sandra Oh sem marad el tőle szexiségben, és kellemes meglepetés, hogy mindegyikük tud játszani.

Persze ennél jóval több van ebben a filmben, a görcsös tipródás a múltban elhibázott lépések miatt, az elfojtott szorongások fájdalmas traumái, a depresszió bugyrainak útvesztői, és a már említett emberi kapcsolatok csodái, a lehetséges újrakezdés, az "úgy még nem volt, hogy sehogy se legyen" elv örökérvényű igazsága. Ami miatt mégis jó nézni ezt a filmet, még úgy is, hogy az amerikaiak láthatóan nagyon büszkék nevetséges borvidékeikre - mert hát nekik az is van -, vagy ha a túlságosan hosszú film az utolsó negyedben elég csúnyán megbicsaklik. Payne nem ítélkezik, Woody jó tanítványaként felajánl két lehetséges választást ezen utazáson; egy szörnyűségeset, meg egy nyomorúságosat. Te pedig ki tudja, talán még tanulsz is közben pár dolgot a borokról. Ha mást nem annyit, hogy a Pinot Noir nem csak vörösbor lehet.

A kritika először 2013-ban jelent meg a Fatum Portalon.

Ha tetszett az ismertető, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4