Nem is tudom, hogy az utóbbi évek filmterméséből tudnék-e mondani ennyire kiváló alkotást, mint amilyen az Utódok. A 2011-et összegző toplistám élére teljesen egyértelműen Woody Allen Éjfélkor Párizsban című mozija került, de az Utódok már rögtön így az év elején simán lekörözi. Legszívesebben ennyit írnék róla, hogy felfedezhessétek magatoknak ezt a minden ízében csodálatos filmet, de ha kíváncsiak vagytok, hogy mitől is lehet ennyire nagyon jó, hát olvassatok tovább!

George Clooney narrációjával indítunk, ami nagyon őszintén és bensőségesen avat be minket a történet kezdetébe, illetve főhősünk érzelemvilágába. Clooney, aki valaha Hollywood egyik sármos szépfiújának számított csupán (bár én már akkor is kifejezetten kedveltem), ebben a filmben helyet követel magának a legnagyobb színészek között. Még most, megöregedve, szinte teljesen őszen, ráncosan is egy nagyon karizmatikus egyéniség, akinek az alakítása elviszi a hátán a mozit, annyira végtelenül azonosulhatóan és rendkívül érzékenyen, a legutolsó rezdüléséig hitelesen játssza az apa szerepét.

Ennek ellenére szó sincs arról, hogy ez az ő one-man show-ja lenne, a lányát alakító Shailene Woodley nem csak egy természetesen és elképesztően szép csajszi, de fantasztikus színésznő is egyben, remekül megbirkózik kifejezetten nehéz szerepével; főleg nekik kettőjüknek köszönhetően olyan érzelmi utazásra invitál minket a rendező, melyet garantálom, hogy senki sem fog elfelejteni. A másik lányt alakító Amara Miller pedig nagyon aranyos, nem csak hogy nem válik idegesítővé, mint oly sok gyerekszínész, hanem sikerül megszerettetnie magát velünk. Feltétlenül említést érdemel még a történetbe sok humort csempésző Nick Krause, akit szerencsére nem silányítottak le egy jópofa mellékszereplővé, hanem belőle is élő, hús-vér karaktert formáltak. De ugyanilyen Robert Foster, mint após, aki kifejezetten ellenszenves lehet egy darabig, de hatalmas fájdalmával egyszerűen lehetetlen nem együtt érezni.

A forgatókönyv életszerű figurákkal dolgozik, életszerű szituációkban, nagyon durván komoly, mély drámája van, ami egyetlen pillanatra sem csúszik át sem érzelgősségbe, sem giccsbe. Mindezek mellett pedig nagyszerű humorral bír az Utódok, rengeteget lehet rajta nevetni, a legfurcsább pedig az, hogy ez a két teljesen ellentétes hatás nem hogy nem oltja ki egymást, de csodálatosan megférnek együtt; van olyan, hogy egy jelenetben először meghatódsz, és azért sírsz, de pár perccel később már a nevetéstől folyik a könnyed. Igazi érzelmi hullámvasút az Utódok, félelmetesen jól sikerül bevonnia a nézőt a cselekménybe, és az összes szereplő lelkivilágába, akikkel mind együtt tudunk érezni.

Nem árt egy filmnél, ha gyönyörűbbnél gyönyörűbb tájakat pásztázhat végig az operatőr, aki csodálatos munkát végzett, amire Hawaii-on rengeteg lehetősége volt. De ugyanilyen kiválóak a zenék is, amelyek mindig tökéletesen passzolnak a látottakhoz. A rendkívül ízléses rendezésnek köszönhetően minden drámája ellenére remek hangulata van az Utódoknak. Szerintem az elkövetkezendő években nagyon sokak kedvenc filmjévé fog válni, én gyakorlatilag nem találtam hibát vagy fogást ebben a keserédes, és nagyon-nagyon szerethető alkotásban, még biztos, hogy nagyon sokszor meg fogom nézni. Ha ez a hatása nem halványul el az idők során, akkor helyet kaphat majd akár az abszolút kedvenc mozijaim toplistáján is, hisz a film tulajdonképpen fantasztikusan megírt jelenetek sorozata, minden egyben van benne, ami csak egy remekműhöz kellhet. Igazán remélem, hogy hasonlóan jól folytatódik ez az év filmes szempontból, az Utódok mindenesetre egy borzasztóan erős kezdés.