Alexander Payne harmadik nagyfilmjében megismerhetünk egy átlagembert, élete utolsó harmadában. Nem egy nyertes fickó, hétköznapjai unalmasak, nem irigylésre méltó múlttal. Tipikus átlagember, aki ledolgozta életét, a nyugdíjazás pedig átokként nehezedik rá, hiába ünneplik őt még egyszer utoljára. Feleslegesnek érzi magát, és lassan ráébred a munkakör, melynek oly sokat tulajdonított, valójában bárki által betölthető. Nincs rá szükség, és már csak a halál várja. A jól ismert mondat "bármikor szívesen látunk" is csupán formalitás.

Magánéletében sem jobb a helyzet, feleségétől szinte hülyét kap, amikor meghal, nem tud mihez kezdeni vele, csak azt látja, magának kell ezentúl gondoskodni mindenről. És mindennek tetejébe, lánya - akitől sikeresen elvágta magát már évekkel ezelőtt - hozzá akar menni egy olyan emberhez, akinek családját utálja, a fickót pedig elfogadni képtelen. Elhatározza hát, hogy ha tudja megakadályozza az esküvőt. Az odáig vezető útra felhasználja a lakóbuszt, melyet felesége vetetett vele, hogy majd nyugdíjas éveikben azzal utazzák be a világot. De persze, mivel ez egy Payne film, a dolgok kicsit máshogy alakulnak. Nem úgy, mint a filmekben, inkább mint ahogy az életben. Mi nem főhősök vagyunk, csupán jelentéktelen mellékszereplők.

Itt kezdőik Schmidt útja. Egyszerre szomorú, fájdalmas, mégis szerethető. Szar dolog megtudni, hogy a nő, akivel negyven évet leéltünk, megcsalt bennünket. Több mint harminc éve! Ráadásul a legjobb barátunkkal!! És mi még csak nem is tudtunk róla!!! Szar dolog bárkivel beszélgetni, csak végre szóljon hozzánk valaki, mert egyszerűen rosszul éltük életünket. Minden elmúlt, már szülőházunk helyén is egy lelketlen gumiabroncs üzlet terpeszkedik. Mégis, a film azt mutatja, ne tragédiaként fogjuk ezt fel, van tovább, van miért élni, ha megtaláljuk az életben a szépséget, örömet, ez egyáltalán nem korfüggő.

Nicholson valóban elképesztően jó ebben a filmben, amire nagy szükség is van, hiszen itt nincs senki, akivel bánatában osztozhatna. Egyedül van az egész világ ellen, és cipeli a filmet a vállán, majdnem 100%-ig csak őt látjuk a film első percétől az utolsóig bezárólag. De ugyanakkor a kisebb szerepekben felbukkanó mellékalakok is természetesen jók. Nincs itt kérem semmi hiba, hacsak az nem, hogy minderre magunktól jöjjünk rá, ne egy film nyissa fel a szemünket. Mert nem akarok hazudni eléggé lehúzhat érzelmileg a film, ami szokás szerint nyitva hagyja a történet végét, hisz ahogy életünk, úgy a film sem fejeződik be csupán azért mert jön a stáblista. Ott kering mondandója fejünkben, még azután is, hogy napokkal később felidézzük azt.

Ne foglalkozunk az üres frázisokat pufogtató nyikhajokkal, akik mindent mindig jobban tudnak. Ne éljünk pusztán megszokásból párunk oldalán, és fogadjuk el, hogy gyermekeink élete nem a miénk. Az Ő boldogságuk lehet teljes anélkül, hogy nekünk ez tetszene. Ha pedig minden áron ki akarjuk önteni a szívünket, tegyük meg, még akkor is, ha ehhez örökbe kell fogadjunk egy afrikai árvát, aki panaszáradatunkból egy mukkot sem ért.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!