„Tényleg ezt mondtad, hogy küldetés teljesítve? Haver, nem érezted cikinek?”

Érdekes, hogy a Mission: Impossible mozisorozatnál, már a rendező személye alapján tökéletesen lehet következtetni az adott rész stílusára és színvonalára. Brian De Palma egy bravúros thrillert készített az alapanyagból, John Woo egy látványos és hangulatos akcióbalettet, J.J. Abrams pedig egy nagyköltségvetésű tévéfilmet. A választás ezúttal Brad Bird-re esett, aki eddig a Hihetetlen családot és a L’ecsót készítette.

Könnyű kitalálni, mi lett így a Fantom Protokoll-ból. Hát persze, hogy rajzfilm. Mi más? Na jó, azért Tom Cruise-nak szerepelnie kellett teljes valójában, meg hülyén is nézne ki rajzolt figurák között, úgyhogy mindenkit élő szereplők játszanak ugyan, de az akciók, az esések-kelések az összes eddiginél valószerűtlenebbek. A hangvétel pedig jóval könnyedebb, humorosabb, mint bármikor, amivel én nem érzek semmi problémát, amennyiben az alkotók továbbra is a hollywoodi langyos középszer farvizén próbálnak evickélni, csakúgy, mint a harmadik résszel. És szemmel láthatóan ez volt a céljuk. Csak az a gond, hogy néhol felesleges drámázással húzzák az időt, ami nem csak kilóg a cselekményből, hanem még ráadásul teljesen értelmetlen is. Bár ha választani kellene, még mindig inkább erre szavaznék, semmint a harmadik rész nyáladzására.

Az alapsztori a már milliószor elcsépelt klisé ürügyén zajlik: a gonoszok össze akarják ugrasztani egymással az oroszokat és az amerikaiakat. Az pedig egy cseppet sem probléma, hogy ez már 20 évvel ezelőtt is lejárt lemez lett volna. A nagy ellenségeknek egyébként olyannyira nincs az égvilágon semmi szerepük a filmben, hogy a főgonosz például jó, ha összesen 5 mondatot szól az egész játékidő során.

Sok-sok éven át úgy tűnt, hogy Tom Cruise valami genetikai rendellenesség következtében egyszerűen nem tud öregedni; ha megnézitek a Top Gun-t, és mondjuk a Mission: Impossible 3-at, egyáltalán nem fog úgy tűnni, mintha 20 év telt volna el a két mozi között. Viszont a Fantom protokoll-ban egyértelműen látszik, hogy a jó öreg Tom ötvenévesen már kiöregedett az Ethan Hunt-féle akcióhősök karakteréből. Jó, hogy még így is csak negyvenötnek tűnik, de akkor is. Ezúttal nem vette körül magát fölöslegesen híres-neves színészekkel, megelégedett azzal, aki épp ráért; a csapat egy ellenszenves és tehetségtelen Halle Berry klónnal, Paula Pattonnal és egy kissé jelentéktelen Jeremy Renner-el bővült. Illetve a harmadik rész kapcsán pozitívumként említettem Simon Pegg nyúlfarknyi szerepét, ő ezúttal Ving Rhames-t helyettesíti, aki azért a biztonság kedvéért, és teljesen feleslegesen feltűnik a film legvégén egy cameo szerepben. A negatív oldalról pedig érdemes kiemelni Léa Seydoux-t, aki észbontóan szexi, illetve veszélyes a bérgyilkosnő szerepében.

Mindenesetre a Mission: Impossible 4-ben sok remek ötletet, és emlékezetes jelenetet láthatunk, a mozi egyértelmű csúcspontja a dubai-i Burj felhőkarcoló megmászása, amely valóban lélegzetelállító. Az ezt követő homokviharos üldözés szintén szépen sikerült, ahogy az orosz jelenetek is hangulatosak. A catfight-ot pedig különösen nagy vigyorral az arcomon néztem végig. A helyszínekre kivétel nélkül igaz, hogy nagyon jól válogatták össze, hova is érdemes elmenni (többek között gyönyörű fővárosunk is villant magából néhány képkockányit). Összességében azt mondanám, hogy ha nem vesszük figyelembe az első két rész színvonalát, akkor egy egész jó kis akciómókában lehet részünk, mert azért lássuk be, ráfért erre a sorozatra már egy kis önirónia. Ezt mondanám, ha nem lenne ott az a végtelenségbe nyúló utolsó jelenet. Komolyan azt hittem, hogy a harmadik rész lassított felvételes, családi perceit nem lehet alulmúlni, de most sikerült. Olyan kínosan giccses, mindent elbagatellizáló és hihetetlen hosszú utolsó jelenetet láthatunk, amitől a - Mission: Impossible 4 minden szórakoztató perce ellenére is - rossz szájízzel fogjuk elhagyni a mozitermeket.