Van Damme bácsitól ez volt az első, amit láttam. Sokáig azt hittem egyben ez az első filmje is, annyira kezdetleges és amatőr az egész kivitelezés. De annyira, hogy például a fényképezés engem leginkább a ’80-as évek videópornóira emlékeztetett, (Na, nem mintha láttam volna egyet is:)). A szinkron is idomul a színvonalhoz, nem elég hogy teljesen steril, de még a szájmozgást se mindig követi. A költségvetés hihetetlenül alacsony lehetett, és ezt a történetet képtelenség ennél egyszerűbben és sablonosabban feldolgozni. Tényleg csak annyi az egész, hogy a főhős bátyját megnyomorítja a gonosz kickbox harcos, mire ő edzeni kezd, majd végül legyőzi. Ráadásul Van Damme ezeket az eseményeket mindenkinek annyiszor elmondja, mint ahányszor a Barátok közt szereplői szokták, nehogy valaki ne tudja követni a borzasztóan komplikált, komoly intellektuális kihívásokat jelentő sztorit…

Tehát a film nagy része gyakorlatilag az edzésből áll, amelynek vannak ugyan mulatságos pillanatai, de nem túl izgalmas, nem kötött le egyáltalán. A táncjelenet a Kickboxer közepén elég váratlanul ért, és borzasztóan cikire sikeredett. Mire kapunk végre egy kis verekedést, már vége is az egésznek, ráadásul rohadtul emlékeztetett a Véres játékra, csak persze ott jobban csinálták meg. Kellett egy halvány romantik szál is, mert hát anélkül nem film a film, úgyhogy ez is letudva. Feltűnik a Van Damme filmekben először a jópofa néger mellékszereplő is, de itt még nincs különösebb jelentősége.

Aztán a gonoszok megerőszakolják a csajt, elrabolják a tolószékes testvért, csalnak, ráadásul még a kutyát is kinyírják. Ez pedig így nem mehet tovább. Gyakorlatilag ez a cselekményszál csak arra volt jó, hogy legyen egy kis időhúzás, különben nem jött volna össze a másfél óra. A mentőakció például jelentősen zavarta a végső nagy küzdelmet, ahol én inkább egy jó kis bunyóra voltam kíváncsi, nem pedig huszadrangú lövöldözésre. Bár tény, hogy itt is volt egy annyira tipikusan B filmes beállítás, hogy nem tudtam nem vigyorogni rajta. A végső bunyó ugyan elég nyomasztó és látványos, de sajnos kissé valószerűtlen is. Az igazság az, hogy emiatt nem éri meg végigunatkozni az edzést. Amikor Tong Po azt mondja: „úgy vérzel, mint Mylee!” megint sikerült egy jót röhögnöm. Kíváncsi vagyok, hányféleképpen lehet vérezni, és a szerelmesek vajon mindig ugyanúgy véreznek-e?

Ennél egyszerűbb filmet nagyon nehezen tudnék elképzelni. Aki szereti, a nosztalgia mellett valószínűleg pont ezért szereti. Nekem már kiskoromba, an Van Damme mániám csúcspontján sem tartozott az igazi kedvencek közé. Ha nem olvastam volna az imdb-n, a mai napig azt hinném, hogy ez a művészúr első filmje, annyira kezdetleges. De nem... Valamiért a Véres játék után egy visszafelé fejlődő tendenciát mutatnak a Van Damme-féle csihi puhik.