Ha valaki nem tudná rólam, szenvedélyes Chandler rajongó vagyok. Ebben a filmben bukkan fel először detektívregényeinek állandó főhőse Philip Marlowe, Dick Powell zseniális megformálásában. Szinte érthetetlen, hogy a két évvel későbbi folytatásban már nem ő, hanem Bogart alakította, és aztán személyes vonzerejével simán el is nyomta az 1944-ben készült remeket. Olyannyira, hogy mára alig akad ember, aki egyáltalán ismerné, vagy akár csak hallott volna erről a filmről.

Pedig állítólag ez a noirok noirja. Minden megtalálható benne, ami a későbbi bő tíz éve termését meghatározta. Legyen szó titokzatos végzet asszonyáról, monologizáló főhősről, álomjelenetről, vágnivaló cigarettafüstről, vagy a már-már német expresszionizmust idéző fény-árnyék hatásokról, és a nyomasztó városról, melyben tapintható a minden sarkon ott leselkedő bűn. Természetesen ehhez kellett a nagyszerű alapanyag, amit azért a film eléggé szabatosan kezel. Chandler az alapul szolgáló regényt - Kedvesem, isten veled! - négy évvel korábban alkotta meg, ez volt a második Marlowe története, és nem is sokat tétovázott, amint kapott ajánlatot, eladta a filmjogokat - később valamennyi regényéből film készült, de mindössze, ez, és a Hosszú álom aratott sikert. A klasszikus noir korszakban már csak az Asszony a tóban készült el 1947-ben, a többi csak jóval később a 60-as évek után került megrendezésre.

Két évvel korábban, The Falcon takes over címmel ugyan már volt a történetből egy próbálkozás, de az mindössze egy órás lett, és nem is szerepel Marlowe neve, csak mint a titokzatos Sólyom emlegetik. Hogy egyáltalán köze van Chandlerhez egyedül a mellékszereplők névazonosságaiból válik egyértelművé. Eme sorozat, 1941-től egészen 1946-ig szórakoztatta a nagyérdeműt, 15 részen át, eleinte George Sanders - az eredeti Sólyom -, majd vele párhuzamosan Tom Conway - a Sólyom öccse - tálalásában. Feltehetőleg ide Chandler munkája leginkább azért került be, mert beilleszthető volt a detektív történetek sodrába, vagyis ezen feldolgozásnál a legutolsó dolog amit néztek, hogy ki írta és hogyan is kellene hozzányúlni.

Powell dacára, hogy alakítása közel tökéletes - számomra sokkal megnyerőbb is volt, mint Bogart - mindössze egyetlen egyszer öltötte még magára a detektív karakterét, tíz évvel később egy hatvan perces tv-film erejéig, mely az Elkéstél, Terry!-t dolgozta fel. De ekkor már Powell nem a színészet, sokkal inkább a rendezés felé kacsintgatott. Igazán kár érte, leforgathatták volna vele a teljes Chandler életművet is akár.

A film egyértelműen az ő vállaira fekszik, hiszen Chandler regényeit E/1-ben írta, ami azt vonja maga után, hogy csak és kizárólag azt látjuk, amit a főhős lát. Vagyis Powell egész végig a vásznon van, beszélget emberekkel, néha használja az öklét, vagy fegyverét, megiszik egy rekesz szódázott whiskeyt, és természetesen megoldja a film végére az ügyet. A helyenkénti kisebb-nagyobb változtatások egyáltalán nem zavaróak, sőt azt hiszem ez a film ebből a szempontból sokkal élvezhetőbb, mint a Hosszú álom, hiszen aki olvasta a regényt, még az is meglepődhet helyenként.

A karakterek egyébiránt mintha csak a könyvből léptek volna ki, Bivaly Malloy óriási termetével, egyszerű gondolkodásmódjával, és roppant erejével nem is lehetne életszerűbb. A hölgyek kellően titokzatosak, és meghódítani valóak, egyedül a korrupt zsarukat sikerült kiherélni - akkoriban ugyanis, hát még most is, ugye azt kellett nyomatni, hogy ilyen márpedig nem létezik, az emberek szeressék a rendőrséget, a fiúk pediglen feddhetetlenek. A néger szórakozóhely szintén kikerült a történetből, azonban az aljas jövendőmondó, a törvényen kívüli orvos - a dokikat már akkor is lehetett savazni -, és Marlowe irodája egy az egyben a regény világát tükrözi.

Végezetül természetesen megemlíteném, hogy a filmhez nem készült sem szinkron, és nem is szokás leadni minden évben, úgyhogy számomra teljesen meglepő, hogy egy félrefordított címet - Gyilkosság a gyönyöröm - azért sikerült eszkábálni hozzá, ahelyett hogy a Kedvesem, Isten veled-re visszafordítanák, legalább a magyarok. Valamint ha bele akadsz e filmbe a neten, tudd, hogy a feliratot nem kevés munkával Santino kolléga hegesztette hozzá, és azt kell mondjam igen csak minőségi munkát végzett, mert ahol csak lehet, ott a regény sorai köszönnek vissza, máshol pedig igazán bravúrosan ültette át a 40-es évek amerikai szlengjét, így miközben érthető marad nálunk a 21. században egy pillanatra sem válik mesterkéltté.

Szóval ha szereted a Chandler regényeket, vagy éppen alapoznál film-noirból ez legyen az egyik első, amit megnézel.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!