A témának köszönhetően ez az egyik legkomolyabb Belmondo filmjei közül, de azért olykor-olykor néhány poén így is előfordul. Érdekes módon régi nagy kedvencünk egy jódarabig nem igazán szimpatikus a nagyképű, buta, „izomagyú” „előbb lövök-aztán kérdezek” klisébe burkolózva, mert ami nagyon jól állt Stallonénak 11 év múlva a Cobrában, ahhoz Belmondo túlságosan sármos és vidám az összes többi szerepében. Nagy szerencsénkre a készítők a film során erre humorosan reflektálnak, amire egyrészt nem lett volna szükség, hisz akkor még ez a klisé nem volt olyan vészesen elkoptatott, másrészt épp ez a fajta csöpp irónia kell a film élvezetéhez.

A Félelem a városban további érdekessége, hogy egyszerre mutatja be nekünk a rendőri munka két arcát: a valóságos pepecselést, amikor a legapróbb nyomból kiindulva kell teljesen feleslegesnek tűnően felkeresni 200 nőt, vagy amikor egy rövid hangmintából kell ezerszer meghallgatva a legapróbb részletekre figyelve rájönni egy esetleges helyszínre, ahol természetesen egy ártatlan embert sikerül csak elkapni. A történetnek ez a vonulata engem leginkább a két évvel korábban készült A Sakál napjára emlékeztettek. A másik arcot viszont ténylegesen ezer filmből ismerhetjük, az elképesztő üldözéseket és lövöldözéseket, amelyek a valóságban szinte sosem történnek meg, de a moziban annál gyakrabban.

Ez a két eltérő megközelítés ezúttal egész jól megfér egymás mellett, ami leginkább az akciójelenetek realisztikusságának köszönhető. Nagyon sokat hozzátesz az élményhez, hogy Belmondo sztár létére saját maga csinálta végig a profi kaszkadőröket megszégyenítően veszélyes mutatványokat, mi pedig tudjuk, hogy ő az, mert végig láthatjuk az arcát. Nyilván nem csak neki köszönhetően izgalmasak ezek a jelenetek, hanem a profi rendezés miatt is, amely remekül tartja fent a feszültséget úgy, hogy nincs agyonvágva, nincs túltrükközve, mégis el tudja érni a megfelelő hatást. Az egyetlen probléma, hogy ez a rendkívül összetett, háztetőkön, autón, és metrón zajló üldözés a film közepén található. Vétek egy ennyire jó jelenetet a film közepére rakni, mert óhatatlanul leül utána a cselekmény. Egy darabig még tartja magát a történet, de aztán már rájövünk, hogy közel sem fogunk már hasonló, a mai napig lenyűgöző jelenetet látni.

A történet végén például a rendező hosszú perceken át egy pszichiáter mára már közhelyesnek számító értékelését mutatja nekünk elmebeteg bűnözőnkről ahelyett, hogy a feszültséget építené. És ezen már a legvégső, egyébként kifejezetten ügyes csavar sem segíthet. Nem említettem még meg Morricone zenéjét, ami nagyon kellemes hangulatot ad a mozinak, de nem tartozik a legnagyobb remekművei közé, mégis abszolút a film javára válik. Emiatt, és a mozi közepén található üldözéses jelenet miatt tudom megtekintésre ajánlani ezt a mára már kissé túlhaladott mozit.