Stephen King regényeiből hagyományosan nem szoktak igazán jó filmek készülni, az ő alapanyagaihoz mindig szükség van egy Brian De Palma, egy Stanley Kubrick, egy David Cronenberg szerű zsenire, vagy éppen egy rá specializálódott Frank Darabontra. De a kisebb klasszikusokat (A herceg menyasszonya, Harry és Sally) jegyző Rob Reinerrel is nagyon jól jártunk annak idején a Tortúra, de még inkább az Állj ki mellettem megfilmesítésével. Reiner jópár későbbi. igencsak felejthető mozija miatt ma már nem számít különösebben elismert rendezőnek, sokkal inkább a dohányzás ellenes kampány élharcosaként szerepel az amerikai közéletben, semmint filmjei nyomán, amit a róla készült South Park paródia is ékesen bizonyít. Pedig ebben az időben még tudott olyan alkotásokat készíteni, amelyre nem csak a közönség és a kritika, hanem – szokásától merőben eltérően – az író, Stephen King is elismerően bólintott.

Az Állj ki mellettem A test című Stephen King novella alapján készült.  A címváltoztatást leginkább az indokolta, hogy a nézők ne szexfilmre, vagy a testépítésre gondoljanak, de ne is arra, hogy egy újabb King rémtörténetet láthatnak, ez a sztori ugyanis valami egészen másról szól, de mégis nagyon Kingre jellemző módon. Az író valószínűleg a saját gyerekkorából eleveníti fel a dolgokat, amelyek több regényében visszatérnek olyannyira, hogy a karakterek például egy az egyben behelyettesíthetőek az Az szereplőivel. Itt is egy fiatal írópalánta áll a középpontban, akinek meghalt a testvére, a szülei pedig fokozatosan idegenednek el tőle. A szerencsétlen dagi ugyanúgy megtalálható, mint a zűrős hátterű, kitörni vágyó kamasz, illetve a nyomukban járó, idősebb pszichopata, meg az ő idióta sleppje.

A gyerekek ennek megfelelően jól megrajzolt, kifejezetten reális figurák, akik pont úgy viselkednek, ahogyan azt egy tizenkét évestől elvárnád, úgy tudsz mélységesen együttérezni velük, hogy egyikőjük sem mondható kifejezetten szentnek. Rosszalkodnak, folyamatosan beszólogatnak egymásnak, és bizony bagóznak rendesen. A már akkoriban is megrögzött anti dohányos Reiner úgy oldotta fel magában ezt a konfliktust, hogy a gyerekek káposztalevelet szívtak, dohány helyett. A színészek pedig fiatal korukat meghazudtolóan csodálatosak, ami leginkább annak köszönhető, hogy Reiner komoly odafigyeléssel választotta ki őket. Corey Feldman ugyan már befutott gyereksztárként (Péntek 13 4., Szörnyecskék), de szüleivel való kapcsolata korántsem volt felhőtlen, akárcsak filmbeli megfelelőjének. A főszerepet alakító Will Wheaton egy hasonlóan visszafogott, szégyenlős kissrácként élt a való életben is, a kiválóan és karizmatikusan játszó River Phoenix-nek a való életben sokkal tragikusabb sors jutott, ugyanis meghalt huszonhárom évesen. A negatív hősként oroszlánkörmeit mutogató Kiefer Sutherland pedig a forgatások szüneteiben is szívesen szívatta kiskamasz kollégáit. Nagyon érdekes még látni a később a Sliders című sorozatból ismert Jerry O' Connellt ügyefogyott, dagi kisfiúként. Feltűnik még egy apró epizódszerepben a szemtelenül fiatal John Cusack, aki a Tuti dologban főszerepet játszott Reinernél, és azóta is sok remek moziból emlékezhetünk rá.

A sok gyerekszínész ellenére mégsem beszélhetünk ifjúsági filmről, ez a mozi sokkal inkább szól a felnőtté válásról és a gyerekkor végéről, miközben bemutatja a gyermeki lét utolsó, felhőtlen, múlandó, de éppen ettől igazán szép pillanatait. Ezt több fronton kiterjesztik a történetben, hőseink ugyanis egy halott kisfiút indulnak el keresni, és az út végére bennük is meghal az egykori kisgyerek, de talán az sem pusztán a nosztalgia része, hogy a sztori éppen az ötvenes években játszódik, amikor az USA is kezdte elveszteni illúziót, és később jött a vietnami háború, vagy a Watergate botrány. Ezt az időszakot fantasztikusan élővé teszi nekünk a film, hála a rengeteg korabeli autónak, a belőtt frizuráknak, a jellegzetes ruhaviseletnek, vagy éppen a zenei aláfestésnek.

Mindez nagyon erősen befolyásolja a mozi melankolikus alaphangulatát, de szerencsére nem csak ez a fajta líra jellemző az Állj ki mellettem-re, ugyanis egy nagyon emberi drámát láthatunk, feldolgozatlan tragédiákkal, szeretetlenséggel, és rengeteg megfelelni vágyással. Kis hőseink szerencsére nem egy cukormázas hollywoodi álomban élnek, hanem a kőkemény rögvalóságban, melyben a sors még a gyerekek kedvéért sem hajlandó cenzúrázni önmagát, vagy éppen kivételt tenni. Természetesen mindez egy pillanatra sem válik hazuggá, nyálassá, giccsessé, mesterkéltté, vagy hatásvadásszá, köszönhetően a kalandoknak, izgalmaknak, és a valóban humoros beszólásoknak. Mindettől válik ez az amúgy egyszerű történet igazán szórakoztatóvá, és rendkívül összetetté, amelynek nemcsak a hangulata ragad magával, de a mondanivalóján is igazán elgondolkodhatunk. Mert ezek olyan fontos témák – a gyerekkor, az igaz barátság, a helytállás, a választás szabadsága, a determináltság -, amik kivétel nélkül mindannyiunkat érintenek. És persze az sem mindegy, hogy a tábortűznél kiderül-e, hogy Goofy valójában mi a csoda.

Ezáltal válik jóval többé, szebbé ez a mozi annál, minthogy négy hülyegyerek nekiáll megkeresni egy hullát. Mert lehet, hogy én nem egy amerikai kisvárosban, a sínek mellett játszottam tizenkét évesen, hanem a lakótelep utcáin szotyiztam a haverokkal, de az életérzés, és ennek fokozatos elmúlása, a barátok eltűnése mindannyiunk közös alapélménye, amelyet így- vagy úgy, de kénytelenek voltunk feldolgozni. És mi kellhet több nekünk annál, mint hogy ilyen érzelmi gazdagságot tárjon fel bennünk egy film, csodálatos operatőri munkával, nagyszerű színészekkel, egyszerűen, de mégis végtelenül emberi módon. A cím megváltoztatása pedig ekkor válik csak igazán indokolttá, hisz nem a holttest áll a középpontban, hanem az a sorsdöntő momentum, amikor  őszintén, tiszta szívvel, fiatalon, de mégis férfiként kiállunk egy barátunk mellett. A végsőkig. Az élet persze igazságtalan, és megtehetsz minden tőled telhetőt, akkor sem kerülheted el a sorsodat, de az hogy megtettél mindent, valahol mégis megnyugtató.  Reiner jó ízléssel csak a mozi legvégén használta fel a címadó dalt, ami katartikus erővel hat ránk, és garantáltan ezt fogjuk dúdolni még napokig. A dal ugyanis fülbemászó lávszongból egy csapásra a barátság legszebb himnuszává válik.

A filmhez három magyar szinkron is készült, nekem még csak a legelső, a Magyar Televízió számára készült változathoz volt szerencsém. Ennek a legjobb a címválasztása, árnyalatnyi, de nagyon fontos különbség van aközött, hogy Állj ki mellettem, és aközött, hogy Állj mellém. Ami még emellett a verzió mellett szól, az Kautzky Armand bársonyosan elegáns narrációja, amely tökéletesen repít vissza minket a már rég elmúlt gyerekkor olykor vidám, máskor fájdalmas, de soha vissza nem térő világába.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!