„Na mit szóltok, itt van a dagadt, a zsidó, meg az asztmás, a duplaszemű és a kis kurva is. Ezt jól összehoztad, nigger! A vesztesek klubja.”
Stephen King regénye 1400 oldalas. Ezt emésztgessétek még egy kicsit!
1400 oldal.
Már egy 700 oldalas regény is elég hosszú. Könnyed a nyelvezete, de akkoris… 1400 oldal? Ez még Kingtől is egyszerűen túl sok, és ilyen terjedelemnél könnyű komoly hibákat véteni. Kezdetnek mindjárt ott van a helyenkénti önismétlés, mely gyakorlatilag elkerülhetetlen. De a legnagyobb problémák mégis inkább a regény elejével vannak, amikor King minden funkciót nélkülözve részletezi hosszasan egy olyan nő érzelemvilágát, illetve egy olyan karakter életútját, akiknek semmi szerepük nem lesz a későbbiekben. Vagy amikor egy fontos szereplő egyetlen napját olvashatjuk végig, több mint száz oldalon keresztül, gyakorlatilag tök fölöslegesen. Ehhez képest a történet legvégén olyan kurtán-furcsán hagyott félbe fontosnak tűnő szálakat (Henry Bowers haverjaival, vagy Tom Rogan-nel pontosan mi is történt), hogy kissé összecsapottnak is tűnik az összkép.
Viszont mégis határozottan érdemes, sőt kifejezetten élvezetes végigolvasni ezt a hatalmas terjedelmű regényt. King remek karaktereket talált ki, akik nem csak egytől egyig élőek, de mindegyikük nagyon egyedi, és a maguk módján kifejezetten szerethetőek. Olyanok, akikre kíváncsiak vagyunk, akikkel együtt érzünk, és akikért tudunk izgulni. A regényben szereplő horrorjelenetek pedig a műfaj legszélesebb skáláján mozognak; vannak rendkívül brutális, nagyon hangulatos, vagy éppen kifejezetten félelmes részek egyaránt. Csak úgy mellékesen pedig King egy egész várost teremtett annak történelmével együtt, egy egész miliőt, jellegzetes arcokkal, ettől a hétköznapiságtól pedig csak még hátborzongatóbbá válnak az események. A ördögi Az egy telitalálat, ahogy a megfoghatatlan Gonosz mindig a gyerekek legmélyebb félelmeiben ölt testet, bármivé képes átváltozni, de már egy egyszerű bohócként a hideg ráz tőle mindenkit. Aa misztikus vonallal nem is lenne probléma, csak sajnos King elkezdi megmagyarázni a gonosz eredetét, a természetét, és ezzel a túlmagyarázással kiveszik az igazi félelem, sőt a misztikum is. De nem ez a legnagyobb probléma, hanem inkább az, hogy a magyarázat finoman szólva is túlságosan elrugaszkodott a valóságtól. A befejezés ennek szellemében, bármilyen nagyszabású, monumentális, és izgalmas, egyszerűen már nem tudja kiváltani belőlünk azt a zsigeri hatást, amire szükségünk lenne.
1990-ben pedig két részes film készült ebből a terjedelmes regényből. Nem voltak vele szemben túlzó elvárásaim, már csak szért sem, mert egy tévéfilmről beszélünk, de a kétkedésre igazán okot mégiscsak a rendező, Tommy Lee Wallace személye szolgáltatott, aki többek között a brutálisan szar Halloween 3-at is készítette. Illetve nem ennyire borzalmasan rossz, de szintén nem túl szépemlékű alkotás az eredeti Frászkarika sem.
Ehhez képest a végeredmény nem lett vállalhatatlan, egyszeri nézésre tökéletesen megfelel. A regény azonban minden hibája ellenére is ezerszer maradandóbb élmény marad, és nem lehet nem észrevenni, hogy mennyi lehetőséget hagytak kiaknázatlanul a film készítői, még úgy is, hogy viszonylag hűek maradtak a forráshoz. Általában csak apróságokon változtattak, olyanokon, amik nem túl lényegesek, és akkoris csak azért, mert muszáj volt valamiképpen sűríteni az alapanyagot. Ebből komoly hátrányok származtak, ugyanis rengeteg fontos információt nem tud meg az egyszeri átlagnéző, ami szükséges lenne a film megértéséhez. Akik meg olvasták a regényt, azoknak pedig az a problémájuk, hogy a filmben minden kicsit szelídebb, könnyedebb, sőt néhol jóval pitiánerebb, mint eredetileg, és ez borzasztóan fájó, pláne olyan jelenetekben, mint amilyen például a kőcsata amit kis költségvetésből is meg lehetett volna nagyon jól oldani, . Mivel ez az adaptáció a tévé számára készült, így erőszak terén sem olyan bevállalósak, olyan érzésem támadt gyakran a film nézése közben, mint az Amerikai Pszicho-nál, hogy ez csak a könyv illusztrációjának az árnyéka. Ez néha különben egyáltalán nem baj, mert King nagyon hajlamos volt helyenként túlzásokba esni, de a hatás elmaradása néhány kivételes esettől eltekintve többnyire igencsak szomorú.
Mégis King kiváló alapszituációjának (gyerekek a megnevezhetetlen szörny ellen), és a fantasztikusan erősen megírt jeleneteinek (Georgie halála) köszönhetően, a film helyenként kifejezetten hátborzongatóra sikerült. A színészek kiválasztását sem érheti sok rossz szó, a gyerekek és a felnőttek is remekül alakítanak egytől egyig, nem igazán lehet beléjük kötni, még az eredeti regény ismeretében sem. A cselekmény pedig nem időzhet egyetlen percre sem, így rendkívül gyorsan a pörög az egész film, ami egyrészt jó, mert senkinek sincs ideje unatkozni, másrészt viszont nem tudunk egyáltalán elmerülni ebben a világban, még nagyon felszínesen sem.
A kétrészes tévéfilm második fele azonban már érezhetően gyengébb, ugyanis itt már a hangsúly teljesen a felnőtteken van, így a téma is veszít az erejéből. Ezek a részek már Kingnél sem voltak annyira ütősek, de az idősík váltások könnyen feledtették velünk a problémát. A végső nagy összecsapás, a finálé szerencsére nem olyan elszállt, mint amilyen a regényben volt, de sajnos nem sikerült semmi újat, vagy eredetit kitalálni a film készítőinek sem, így egyértelműen csalódást keltő mindenki számára.
Végeredményben tehát az Az tévés feldolgozása, teljesen korrekt annak, aminek készült: viszonylag regényhűen, de visszafogottabban, mégis borzongatóan szórakoztat minket otthon, a tévé előtt, a ’90-es években. Azonban a tévéfilm keretei, illetve a filmkészítők igencsak közepes tehetsége rányomta a bélyegét erre az adaptációra. Ebből az alapanyagból sokkal hatásosabb mozit lehetne összehozni, pláne a mai trükktechnikának köszönhetően. Szóval, ha lesz remake egy tehetséges alkotógárdától, én tutira ott fogok ülni a moziteremben.
