„Most meghalok. Te tudod milyen érzés. Nagyon szar .”

Akár egy jó franchise is lehetett volna a Robotzsaruból, az ikonikus főszereplő, és az egyedi világkép mindenesetre adott volt hozzá.

A második rész még nem sikerült olyan rosszul, egy szokásos, gyengébb folytatásról van szó, amely már sokkal inkább a ’90-es évekre jellemző hangulatra épít. Alapjában véve akadnak jó ötletek (feldarabolt Robotzsaru), és bűnrosszak is (gyerekgengszter, drogfüggő robot) meg vicces reklámok, de a történet nagyon nem áll össze, miközben mégis komplexnek próbál látszani. A hiba egyrészt a rendezésben rejlik, Irvin Keshner valószínűleg csak azért tudott akkorát dobni A Birodalom visszavággal, mert Lucas végig szigorú kontroll alatt tartotta. Itt inkább olyan, mintha próbálná ugyan lemásolni a stílusjegyeket, de a mögöttes tartalom sajnos mégis elsikkadt. A forgatókönyvvel szintén komoly problémák voltak, és utólag, a végeredmény szempontjából teljesen mindegy, hogy Frank Miller volt-e forgatókönyvíróként gyenge, vagy a remek ötleteit herélte ki a stúdió. Az viszont megbocsájthatatlan, hogy Basil Poledouris legendás főtémáját egy az egyben lecserélték. A trükkök elég sok kívánnivalót hagynak maguk után, nem csak mai szemmel nézve. Összességében mégis egy még vállalható film, a maga B kategóriás mivoltához képest még szórakoztató is, nem gyalázza meg az első rész szellemiségét, megőrizte annak sok erényét, a cinikus hozzáállást, a kőkemény brutalitást, de nem érhet az első nyomába, és az emlékezetünkben sem marad meg túl sokáig.

Az egyértelmű mélypont viszont a trilógia záródarabjával jött el. De legyünk jó szívűek, kezdjük a pozitívumokkal; ebben a részben visszatért Basil Poledouris eredeti főtémája, ami azért elég sokat dob az összképen. A Robotzsaru belépője egyszerűen király a film elején. Következetesen végigviszik, és kiélezik az eddig háttérben megbúvó koncepciót, melyben az egyik oldalon a rendőrség és az átlagemberek állnak, a másikon pedig az OCP vállalat, és a bűnözők, amely ellentét a film végén egy nagy csatába torkollana. Ezen kívül akad néhány humoros beszólás, és jó jelenet (például az OCP fejes öngyilkossága). Na de nem sok. A korábban gagyi horrorokat rendező Fred Dekker egy videóra szánt C film színvonalára süllyesztette le a Robotzsarut, ami leginkább a rengeteg bakin, következetlenségen, gagyi stúdiódíszleten, és az ótvarszar trükkökfelvételeken látszik. További probléma, hogy sehol semmi vér, a reklámok olyan szinten gügyék, hogy még egy hat éves is megértené őket. És mindezt miért? Mert családbaráttá tették a Robotzsarut! Gyerekfilmet csináltak belőle, gondolom az eladható játékfigurák most többet nyomtak a latba, mint bármi más. Az egyik főszereplő egy hacker kislány, aki kezesbáránnyá programozza az eddig oly félelmetes ED 209-et, a Robotzsarura hajtja a fejét, miközben jobb sorsra érdemes főhősünk giccses, hollywoodi közhelyekkel tömi a fülét. Paul Verhoeven foroghatott a sírjában, pedig szerencsére még a mai napig életben van az öreg. Nem is nagyon tudnak mit kezdeni ebben a filmben a Robotzsaruval, néha így eltűnik fél órákra, és nagyon igazából semmit sem sikerül csinálnia. Az egész úgy ahogy van méltatlan a szériához, valószínűleg ezt érezte az eddig a főszerepet alakító Peter Weller is, aki még idejében lekoccolt. A rendező Fred Dekker pedig soha többet nem rendezhetett. Hálistennek. De nem csak az ő hibája, abban például, hogy japánok felvásárolták az OCP-t, szerintem lenne potenciál. De ebből is mit hoz ki a film? Robotnindzsákat! És akkor érzed, hogy ennél gagyibb már nem is lehet valami, de akkor meglátod a Robotzsaru erotikus képzelgéseit a volt feleségéről, Louisról, meg a szerelőnőről. Mondjuk utóbbi tényleg elég csini. Persze, lehet szórakozni a filmen, de csak annak, aki értékeli az efféle bűnös élvezetet, mert végülis ez egy funny shit.

A Robotzsaru franchise sajnos egy tökéletes példa a ’80-as, ’90-es évek stúdióinak hozzáállására, módszerére. Emlékeztek, amikor a Nagymenőkben a maffiózók kezére jut egy étterem, és ők a lehető legrövidebb idő alatt igyekeznek minél több pénzt kihozni belőle, és miután csődbe vitték, felgyújtották az egészet? Tipikus maffiamódszer, és ebben az esetben pontosan ugyanerről van szó. Véletlenül nagyot dobtak Verhoevennek köszönhetően a Robotzsaruval, aztán igyekeztek minél gyorsabban pénzt sajtolni belőle ezekkel az igencsak vitatható szintű folytatásokkal. Valószínűleg meg sem próbáltak valami igényeset, vagy igazán jót alkotni (bár a második részen még látszik az ambíció), de aztán ez a harmadik már videofilmnek is igénytelen. Persze, ott voltak még a pólók, játékbabák, videojátékok, amiből bőségesen folyhatott be a pénzt, meg később készült tévésorozat, majd az ezredfordulón minisorozat is, amelyek szintén nem a színvonalukról voltak híresek. Az meg se fordult a fejükben, hogy ha jó filmeket gyártottak volna, talán még több pénzt harácsolhattak volna össze, igaz, ahhoz már erőfeszítésekre is szükség lett volna. 

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!