Akkor, mint a kevéssé olvasott retro-faktor egyik elszánt képviselője, ezennel eljutok az egykori NDK kevés tudományos-fantasztikus mozgóképeinek utolsó példányához. A búcsú nem sikerült szépre, ahhoz a korabeli ideológia túlságosan rátelepedett a mozira. (Egyúttal erre az ismertetőre, még ennyi idő után is.) Az lett vele az egyik legfőbb gond, hogy a fantasztikus film megnevezés a gyakorlatban inkább fantasztikus zöldségekre redukálódott. Akad benne néhány jó ötlet, de a kibontásuk és a történetbe illesztésük igazából elmarad. Szóval máris szívességet tettem azoknak, akik nem szeretik a hosszú lére eresztett elemzéseket. Az első pár mondatban ott a lényeg. (A magyar cím pedig tényleg poéngyilkos. Bár, ha csupán ennyi baj volna a mozival, jól járnánk.) De jusson valami azoknak is, akik szeretnek búvárkodni a fantasztikumot megcélzó mozik dinoszauruszokat idéző korában, és nem zavarják őket a kihalt őskövületekről szóló elmefuttatások.

A  Cyrno űrhajó hatévi út után megérkezik a TEM 4 nevű bolygóra, ahonnan segélykérő jelzést fogtak. Nagy meglepetésükre a helyiek elutasítóan viselkednek velük, sőt, tagadják a hívás létezését.  A személyzet azért kihasználja az alkalmat némi barátkozásra, ami egyik félnek sincs ellenére. Bár látszólag minden rendben, az egyik űrhajós egy idő után rájön, hogy mit titkolnak előttük. Innentől kezdve természetesen a baráti légkörnek vége.

A kelet-német sci-fiket végképp lezáró darab meglehetősen különös mozi. Olyan hibrid, amire maga a Micsurin is megnyalná a tíz ujját. A néző viszont nem fogja. De menjünk sorjában. Nincs rosszabb annál, mint amikor a politikai elvárások direktben érvényesülnek egy forgatókönyvben.  Már a Holtak bolygója első felét is jócskán rontotta az ideológiai maszlag, de a film második része, a látványos vénuszi jelenetekkel, csak eladta magát. Az Eltűnt nyolc űrhajóba szerencsére semmi direkt belenyúlás nem történt, így nem csoda, hogy a legjobb mozi lett belőle az NDK-s négyesfogatból. A siker gyanús lehetett a politbürónak, mert ebben a filmben aztán igyekeztek bepótolni, ami két évvel előtte részükről kimaradt.

Induljunk ki abból, hogy 1976 a felszínen nyugodt világ volt. A „szocialista béketábor” még korántsem recsegett annyira, mint mondjuk tíz évvel később, de a pénz már kezdett szűkösen csordogálni, mert a gazdaság nem volt hajlandó követni a pártkongresszusok hurrá optimizmusát. Nyugaton már lecsengőben volt hippi mozgalom, de, - mint annyi másban, - a keleti blokkban még létezett a visszhangja, lévén hogy erős fáziskéséssel ért át az információ. Néhány átcsúszott moziban, (pl. nálunk az „Eper és vér”) szimpatikusnak tűntek az „ellenkultúrás” ifjak. A „fellazítási politika” pedig a levegőben megállíthatatlan zenei hullámokkal igyekezett bosszantani a „vasfüggönyön túli figyelő füleket”, amibe a fiatalok nem tartoztak bele, a lehallgató személyzet és a gazdáik annál inkább. (Te jó ég! Vajon hányan fogják érteni, vagy tudják valahová tenni a fentebb sorjázó, egykoron sokat használt kifejezéseket? Pedig lesz még belőlük.)

Szóval, a hatalom úgy döntött, a filmesek ezúttal szűkebb pórázra lesznek fogva a pénzért cserébe,  meg kell felelniük a direkt, vagy bújtatott elvárásoknak. A forgatókönyvbe bedolgozott az a Gottfried Kolditz, aki a rendezésért felelt. Nem jól teljesített, a csöndes unalomba fulladás jogosan róható fel neki. Őt már ismerhetjük a Meteorvadászok révén, bár akkor a forgatás jelentős része alatt betegeskedett, ami talán magyarázza a meglehetősen hullámzó színvonalat. Viszont a forgatókönyv széteső volta azért gyanúra adhatott volna okot, és sajnos ezúttal sem lett másként. A logika jókora bakugrásokkal közlekedik a történeten belül.  Pedig tulajdonképpen jól indul a mozi, a nyitó jelenet felkelti a figyelmet.  Az érkező űrhajót titokzatos módon a talajba szeretnék csapódtatni, épp csak megússzák a dolgot. Az első meglepetés akkor éri a nézőt, amikor a megjön a helyiek poszt-nukleáris világot idéző járgánya, ami még a Trabant korszakban sem volt szép jövőt sugalló jármű.

Aztán belecsöppenünk a bolygó urainak színpompás, élvezetekre épülő, rabszolgatartó társadalmába, amely inkább idézi az unalomig ismert, letűnt római kort, mint egy földön kívüli új világot. A nyakatekertebb dolgok ezután következnek. Nagyon úgy tűnik, nem tudták eldönteni, ki legyen az ellenség. Úgy értem, ideológiailag, kifejezetten a hazai nézőknek tálalva, mert a filmbeli gonosz leigázók csak rosszfiúk lehetnek. Ők azok, akik népelnyomnak, állandóan partikra járnak és űzik a semmittevést, aeroszolos flakonból drogokat spriccelnek magukba, szóval olyasmivel nem foglalkoznak, amire megkaphatnák a Szocialista Munka Hőse kitüntetést. A meghódított bolygójuk olyan, mint valami elfuserált hippi kommuna, amelyre rátelepedett egy diktátor, aki lazán csak Főnöknek nevezi magát és férfi létére minden jelenetben más színűre festett hajat visel a gonoszsága jeleként. (A korabeli nézőben pedig megszólalt a kisördög , a Főnök- Ceausescu párhuzam annyira kézenfekvő volt akkoriban. Pedig Walter Ulbrich elvtársék aligha ezt várták a filmesektől.)

Szóval, a hippik nem jók, adják a tudtunkra. A néző pedig elfilózhat azon, kiken uralkodhatnak ezek a lököttek? Mert semmi olyanjuk nincs, amivel egy bolygó népét le lehetne igázni. Sem fegyver, sem elég katona, még egy rozzant csatacirkálóra sem futotta nekik. (Egyáltalán, hogyan jutottak oda? Mert az kiderül, nem arról a planétáról valók.) Nem soká kell várni a leigázottak feltűnésére sem. Hol lennének máshol, mint szolgaként a palotákban, vagy mikben. És hogyan vannak öltözve? Nos, a lányok mintha Gojko Mitic indiános mozijaiból tévedtek volna ide, hippis ruhában. „Akkor hogy van ez most?”-  vakarja a fejét a néző.  Leszóljuk vagy kedveljük a „flower power” gyermekeit? Egyszerű a válasz, kérem. Ha a dekadens nyugat (leigázók) kábszerezik, nyomatja a mjúzikot, akkor nem kellenek, rosszak, át nem szivároghatnak a Falon túlra. Ellenben, ha ők a nép és a természet egyszerű, jóindulatú gyermekei, akik a szabadságra vágynak, akkor a barátaink. Ennyi elég is az átgondolatlan ideológiai erőltetések szemléltetéséből. Jöhet a másik furcsaság, ami a képi világot érinti. Az ugyanis sokszor színpadias, a revüvilágot idéző. Meg kell hagyni, az NDK-ban magas fokon művelték az esztrád műsorok színpadra állítását. A régi szilveszterek lezáró részeként gyakran adtak a TV-ben a tőlük átvett, színpompás kivitelű, látványosan koreografált és ízléses pikantériával fűszerezett zenés-táncos egyvelegekből. Szívesen legeltette rajtuk a férfi ember a szemét, kár volna tagadni. Viszont egy fantasztikus történethez egyáltalán nem illik ez a megjelenítés, különösen, ha kalandfilmről van szó. Hiteltelenné, nevetségessé teszi a mozit. Egyedüli pozitívum benne, hogy a zene megállja a helyét. Karl-Ernst Sasse munkásságát az „Eltűnt nyolc űrhajó” esetében már dicsértem, ezúttal sem vallott kudarcot. A színészi munka csupán átlagos, annak ellenére, hogy számos kiváló cseh, lengyel, bolgár művész lett felvonultatva. (Például Jana Brejchova, Leon Niemczik, Aurelia Dumitrescu. Ekkehard Schall  a zenebolond, excentrikus Főnök. Ő talán az egyetlen, akinek nem szokvány karakter jutott.) Ha nincs mit eljátszani, mire jut a legjobb színész is? Kínlódik. A végére szánt, látványos, Romániában forgatott lázadási jelenet kissé menti a filmet, de tényleg csak nagyon kicsit.

Nos, így ért véget a Német Demokratikus Köztársaságban a sci-fi mozik sora.  A gazdasági gondok már sorakoztak, így a bő költségvetést igénylő fantasztikus filmekre nem jutott pénz. A hatalom sem szerette a műfajt, hiszen állandóan árgus szemekkel leshették, nincsenek-e benne rejtett utalások a belső problémákról. vagy netán más jövő képet merészelnének felvázolni, mint amit a hivatalos ideológia tálalt. Inkább hagyták elsorvadni a zsánert. A történethez nem illő esztrád elemek, a zavaros ideológiai maszlag erőltetése, a kaotikus forgatókönyv miatt, - aminek bakijain egyébként jókat lehet derülni, ha az ember képes felvenni a kívülálló szerepét, - nem érzi úgy a mai néző, hogy nagy kár érte azzal, hogy többé nem forgattak új történeteket ebben a műfajban. Kivéve azokat, akik látták már a fentebb emlegetett Holtak bolygóját és a nyolc űrhajó rejtélyét. Számukra kiderül, nem volt mindig ennyire rossz a felhozatal. A búcsúalkotás pedig mostanra már kordokumentumként valóban érdekesebb, mint mozifilmként. (Szerencsére a korra jellemző volt az FKK népszerűsége. Tehát a háttérben ott statisztál a kelet-német birkózó válogatott fele. Jobb hír, hogy remek kis nudista jelenet is jutott a nézőknek a terjeszkedő unalom szüntetésére. Dramaturgiai funkciója egy csipetnyi sincs, de ki bánja? Lásd: mellékelt kép.) A fentebb írt, jogosan kifogásolt részletek ellenére is maradt valami naiv bája, aminek köszönhetően nem lett teljesen fogyaszthatatlanná. Bár meglehet, csupán a nosztalgia íratta velem az előző sort. Döntse el az, aki mégis szán időt a megnézésére.