Minden évben fordítok annyi figyelmet a legrangosabb filmes díjkiosztóra, hogy legalább a főkategória jelöltjeit megnézem. Nem mindegy, kinek szurkol az ember, kit kell utálni, vagy kiátkozni a filmes kánonból a díjátadó után. És nem árulok el különösebben nagy titkot, minden egyes évben ez számomra a mélypont. Rosszabbnál rosszabb, unalmasabbnál unalmasabb filmeket, boncasztalra való lószarokat kell végigszenvednem, amiknek különben a közelébe sem mennék, de ilyenkor mégis kénytelen vagyok. Mert hogy nézne ki, ha nem látnék rá az év legnagyobb eseményére. Idén hatalmas kő – mit kő, kőszikla, sőt hegyomlás – gördült le a szívemről, amikor megláttam a jelölteket. Szinte egyik sem tűnt vérlázítóan rossznak, és majdnem mindegyiket megnéztem volna egyébként is.

12 év rabszolgaság

Kivéve ezt. Kurvára nem voltam kíváncsi még egy ilyen álbűntudatos filmre, meg Steve McQueen (akinek szerintem minimum illett volna művésznevet választani, de úgy látszik ez csak engem zavar) elkurvulására. Különben sem osztom a személye iránt táplált általános lelkesedést, amit leginkább legutóbbi műbotrányfilmje indikált. Ehhez képest ez volt az egyik legkellemesebb meglepetés. A rendező ugyanis nemhogy nem kurvult el, hanem egyszerűen remekül teljesített. A 12 év rabszolgaság kellően erőszakos, de nem szenzációhajhász, hanem visszafogott, és ami kiemelten fontos; sosem unalmas. 134 perc az amcsi rabszolgákról, és nem untam. El sem hittem, amikor vége lett a mozinak, hogy ez egyáltalán lehetséges. És McQueen az érzelmes pillanatokat is hihetetlenül jól megoldotta, a film utolsó jelenete valami szenzációs. Spielbergnél ugyanez - már csak a témájából adódóan is - egy giccses borzadály lenne, de McQueen érzelgősség nélkül képes kiváltani a megfelelő hatást. De nem írom körül, inkább kimondom egyesen: Komolyan meghatott a befejezés. Persze, az alapanyag se lehetett rossz, nagyon üdvözölendő, hogy nem csak ördögi fehérekkel, és szent feketékkel van tele a vászon, hanem mindenféle emberi mocsokkal. Fassbender például valami hihetetlen szánalmas, mégis képes olyan feszültséget kelteni emberalattiságával, hogy beszarsz. De minden színész nagyon a helyén van, Paul Dano, Brad Pitt, Paul Giamatti, egyszerűen senki sem lóg ki. Chiweter Ejliofor arca pedig nagyon kifejező, könnyű vele együtt érezni. A film nagyon szépen fényképezett, de amúgy is rendkívül érzéki benyomást kelt az egész, a legjobb benne, hogy minden képkockájáról elhiszem, hogy valódi, sehol sem lóg ki a lóláb, se a cselekményt, se a színészeket tekintve. A legjobb rabszolgás film, Tarantino elmehet a picsába.

A Wall Street farkasa

Ez meg csak simán egy kibaszott remekmű, aminek nyernie kellene. Szeretem Scorsese-t, de én sem vártam már tőle, hogy valaha a régi fényében tündököljön, és eljusson megint olyan magasságokba, mint fénykorában a Nagymenőkkel, meg a Casinoval. És sikerült. Gyakori az a vád, hogy semmi újat nem láthatunk ezekhez a filmekhez képest, ami nem teljesen állja meg a helyét. Persze, ez is egy felemelkedés-bukás sztori, rengeteg epizóddal, meg narrálnak benne, de ez csak a felszín, a hangsúlyok jelentősen máshol vannak. A Casino-ban, vagy a Nagymenőkben nem fogalmazódott meg ilyen mély kritika, mert hát a gengszterkedésről eddig is tudtuk, hogy az bizony csúnya, rossz dolog. Viszont most a válság után/közben/előtt ilyen szépen feltárni ennek az undorító világnak minden zegét-zugát már egy kicsit komolyabb, és nem mellesleg nagyon időszerű vállalkozás. Olyan mellékes apróságokról nem is beszélve, hogy ez a farkas sokkal gyorsabb, pergősebb, töményebb, lehengerlőbb elődjeinél. És viccesebb is. Úgy mutat görbe tükröt a világ és a drogok elé, hogy közben halálra röhögöd magad. 3 órán keresztül röhögtem megállás nélkül. Erre még soha egyetlen film sem volt képes. Így utólag belegondolva nehéz is elhinnem, hogy ez történt. Pedig így volt, elképesztően szórakoztató mozi, miközben kellően mély tartalommal bír, olyan, amit valószínűleg még rengetegszer újra fogok nézni az évek során, csak úgy, mint neves elődjeit. Félre értés ne essék, azt azért nem mondom, hogy farkas jobb a Casino-nál, meg a Nagymenőknél, itt arról van szó, hogy bizonyos szempontból jobb, más szempontok alapján viszont a fenti kettő viszi a pálmát, azoknál például sokkal komolyabb a tét (élet-halál), illetve sokkal eredetibbek, formabontóbbak voltak a maguk idejében. De A téglánál egyértelműen jobb a farkas, DiCapriohoz meg vágják már hozzá azt a kis kopasz gecit! Most már az Oscarnak lesz gáz, hogy nincsen DiCaprio-ja. Egyébként egyértelműen a legjobb film a jelöltek közül, de ennyi kurvával, meg káromkodással a büdös életben nem fog nyerni.

Gravitáció

Erről már mindenhol annyit írtak, annyi cikk született róla mindenhol, konkrétan ezen a blogon is két teljesen eltérő vélemény látott napvilágot, mit tehetnék én ehhez hozzá? Esélylatolgatást? Nem bánnám, ha ez a film nyerne, mert baromira élveztem, elképesztően nyomasztó és izgalmas volt, annak ellenére hatott újszerű élményként, hogy sok túlélősztorit láthattunk már. Az érdekesség itt inkább a „hogyan”-ban volt, és hát remekül, szóval ezzel sincs gond. Bátor lépés lenne, ha ezt díjaznák, mert ha túlzó is az a megállapítás, hogy egy filmtörténeti mérföldkővel állunk szemben, az mindenképpen igaz, hogy egy egyedi, és félelmetesen átélhető örök élménnyel lehetünk gazdagabbak, amely nem csak a technikai megvalósításnak köszönhető, hanem a többi apró összetevőnek, mint a zenének, a zörejeknek, a néhol váratlan fordulatoknak. Nem okozott akkora katarzist, meg orgazmust a Gravitáció, mint amennyire beetették velünk, de egy Oscarhoz talán még így is túl sok lesz ez a film, csak úgy, mint A Wall Street farkasa.

Amerikai botrány

De elég a dicséretekből, nézzük a díjszezon legnagyobb csalódását. Most David O.Russell-t már mindenki le fogja szopni, ha csak odafingik egyet a vászonra? Oké, hogy jó volt a Napos oldal, meg A harcos is, de azért annyira egyik sem, hogy ekkora feltétlen bizalmat élvezzen ez az ürge. A rengeteg jelölés előtt teljesen értetlenül állok, sőt remélem, hogy a díjkiosztó legnagyobb veszteseként fogunk rá emlékezni. És ezt a filmet hasonlítgatták sokan Scorsese-hez? Csak mert a ’70-es években Amerikájában játszódik? Mert más közös alapot semmilyen tekintetben nem láttam. Hogy mi a bajom ezzel a mozival? Egyrészt, hogy unalmas, de ez inkább a problémák tünete, és nem a forrása. A baj eredője leginkább az, hogy a rendező magasról szart a forgatókönyvre, és csak a színészei érdekelték. Akik egyébként csodálatosak (eben a filmben még Jeremy Renner is nagyon jó), minden megmozdulásukban, minden gesztusukban. De annyira elnyomják a sztorit, mintha az ott se lenne és sose nem is lett volna sehol se. Pedig a forgatókönyv, vagy a történet iránt tanúsított akár csak leghalványabb alázat nem lenne egy utolsó szempont sem a rendező, sem a színészek oldaláról. Amy Adams ne nyerjen Oscart, mert végig funkciótlanul mutogatja a csöcseit. Jennifer Lawrence ne nyerjen megint Oscart, mert még alig hagyta ott a gimit, és bármennyire omádom (mert nagyon) azért még nem egy Meryl Streep, bármennyire üde színfolt ebben a moziban is. Bale-t meg láttuk már jobbnak, Cooper sem volt igazán átütő. Nem akarok többet 140 percen keresztül a maguk dicsfényében, tehetségében öncélúan fürdőző színészeket látni igazi sztori nélkül.

A nő

És akkor jöjjön még egy csalódás, bár azért ez korántsem hagyott bennem olyan mély nyomot, mint az Amerikai botrány, inkább csak egy ígéretes lehetőség elpuskázásának éreztem. A film elején még minden kiválóan működött. A markáns világkép, a színészi játék, a melankolikus hangulat. Magába szippantott A nő, tele volt jó ötletekkel, és a hangulata ellenére jókat lehetett nevetni, nagyon szerethetőnek tűnt. Aztán, ahogy egyre telt az idő, úgy fulladt egyre inkább unalomba az egész. Scarlett Johannson duruzsolása egyre zavaróbbá vált, talán mert szívesebben láttam volna azokat az érzéki ajkakat, ahogyan formálják e szavakat. Azokról a dudákról nem is beszélve. De azt hiszem, kicsit elkalandoztam. Az a furcsa, hogy A nő nem egy különösebben hosszú film, és következetesen megpróbálja végigivinni a koncepcióját, de mégsem sikerül neki. Sem a kapcsolatokról, sem a világunkról sem a magányról nem mond igazából semmit, pedig elvileg ezek lennének a főtémái. Meg hát a főhős szenvelgős, totálisan férfiatlan egyénisége sem tett jót az összképnek, a történet végén bevetett átlátszó forgatókönyvírói blöffről nem is beszélve. Szóval ez egy olyan kis független film, ami kellett a jelöltek közé, hogy az Oscar igényesnek érezze magát, de persze ők sem értettek ebből semmit.

Nebraska

Alexander Payne nevére nagyon érdemes figyelni, különösen miután letett egy olyan remekművet az asztalra, mint amilyen az Utódok. Nem csoda, ha látni akartam az új filmjét. Az sem csoda, hogy nem ért elődje az Utódok nyomába. De nem rossz a helyzet, egyszerűen csak az Utódok sokkal mélyebb, viccesebb, átélhetőbb, drámaibb volt. Viszont ennek a filmnek a végén ott a katarzis, ami az Utódokban egyszerűen nem lehetett benne, már csak a történet lezárása miatt sem. Itt szerencsére megtörténhet, és ha nem is olyan igazán nagy dolog, azért érezzük, hogy mégiscsak az. De ehhez látnod kell a filmet, hogy megértsd, mert az hétszentség, hogy én nem fogok nekiállni spoilerezni egy ennyire fordulatos film esetében. Viccen kívül, tényleg okozott némi meglepetést a Nebraska, például az elején könnyen azt hihetjük, hogy road movie-ról van szó, aztán kiderül, hogy nem. A karakterek kellően komplexek, helyenként befigyel néhány jó poén, ahogy egyre többet tudunk meg egy hosszú életút viszontagságairól Payne keserédes stílusában. Úgyhogy ez a film szerencsére nem lesz unalmas, amúgy lassú sodrása ellenére sem, de az igazi átütő erő azért hiányzik belőle. Állítólag egyébként a miliő ábrázolás kísértetiesen jó, hitelesnek is tűnik, de ezt csak az tudhatja csak igazán, aki járatos arrafelé. Azt meg írja már meg valaki, hogy miért kellett ennek fekete-fehérnek lennie, mert még nem jöttem rá.

Mielőtt meghaltam

A 12 év rabszolgaság mellett ez volt a másik kellemes csalódás. Ezt a filmet is főleg a színészek viszik el a hátukon. McConaughey pályafutásának különösen szerencsés fordulata szerintem már mindenkinek szemet szúrt, és könnyen lehet, hogy itt érte el a csúcspontot. Elképesztően hiteles, a csontig lefogyott, mindenáron a túlélésre hajtó AIDS-es redneck szerepében, aki nem csak sokkal tovább él, mint azt a gyökér orvosa ígérte neki, de komoly üzleti vállalkozásba kezd a külföldről csempészett alternatív gyógyszerek segítségével. Na meg néhány buzi transzvesztita segítségével. És akkor már meg is van, hogy miért nem fog nyerni ez a film az ősz hajú, konzervatív akadémiai körökben. Hogy hívhatják magukat Akadémiának egyébként? Mintha lenne valami tudományos alapja az egésznek, vagy mintha legalább egy csepp jóízlés szorult volna beléjük. Azt hiszem, megint elkalandoztam,de térjünk vissza a színészekre;.nem fogok hazudni, McConaughey jobban, látványosabban játszik ebben a moziban, mint DiCaprio a Wall Street farkasában De DiCaprio már annyit letett az asztalra az elmúlt 20 évben, hogy egy ilyen koncepciózusban dagonyázó, életműves díjátadónak nem szabadna továbbra is figyelmen kívül hagynia őt. Ehhez képest Mattie meg a világ leggázabb romkomjaiban mutogatta a hasizmát, szóval elég egyértelmű a kérdés, ezúttal az igazságtalanság lenne csak igazán igazságos. Jared Leto-t meg a legjobb színésznő kategóriában illett volna jelölni, de tökmindegy a férfi mellékszereplő is járna neki. A Mielőtt meghaltam egy olyan film, amiben parádéznak a színészek, de a történet szolgálatában, és nem annak kárára teszik mindezt.

Idén tehát nem volt olyan rossz a helyzet. Egyszer sem akartam véresre kaparni az arcomat az unalomtól, és egyszer sem sikerül vért hánynom a látottaktól. Csak éppen egy nagy bibi van. Hogy a legjobb filmet a Hajsza a győzelemértet elfelejtették jelölni. Mert a Forma 1-ről szól, és az amcsik aztat nem szeretik. Tökmindegy, mennyire jó a film. Na, hát látjátok pont ennyit ér az Oscar, pont ennyire magas az „Akadémia” intellektuális színvonala.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!