David Fincher a Pánikszoba óta eltelt öt évben csinált pár klipet, sokat producerkedett, és néhány apróbb filmszerepre is vetemedett. Egymás után ajánlották fel neki a különféle filmeket, de egyikben sem látott elég fantáziát. Többek között visszautasította a Pókembert, a Kapj el ha tudsz-ot, és a Mission Impossible 3-at. Amikor pedig a stúdió elutasította a Fekete Dália feldolgozását, kézhez kapta azt a forgatókönyvet, amelyre - talán mondani sem kell - a He7edik miatt választották ki. Ez volt Robert Graysmith valós eseményeken alapuló, regénye, a Zoldiákus. Egy könyörtelen, s már-már következetlen sorozatgyilkos, aki 1969-ben Kaliforniában kezdte meg tevékenységét. Fincher a közeli Marin Countyban (Marin megye) cseperedett fel, miután Denverből ide költöztek a szülei. A Zodiákus ebben a városkában is fenyegetést jelentett, úgyhogy bár még csak hétéves volt, az ezzel kapcsolatos emlékek élénken éltek benne.

Fincher azonban teljesen máshogy készítette el második sorozatgyilkosról szóló thrillerjét mint a He7edik esetében. A Zodiákus ugyanis nem akar semmit, nem figyelmeztet, nem moralizál, csupán játszik a városlakókkal, és egyre jobban rettegésben tartja őket. A gyilkolás iránti vágy hajtja előre, semmi más.

Nyilvánvaló volt Fincher számára, hogy ugyanúgy bemutatni a történetet, mint 1995-ben, nem lehet. Azóta eltelt 12 év, a He7edik kultikus magasságokba emelkedett, ezernyi utánérzés készült, ő pedig nem akarta, hogy a Zodiákusra mint egy folytatásra gondoljanak. Így a film történéseit több perspektívából láthatjuk. Elsőként az áldozatok szemszögéből – az összes gyilkosságot nagyon brutálisan, már-már szenvtelenül mutatja be Fincher, amennyire nem láttuk a He7edikben a szörnyűségeket, annyira láthatjuk most.

Utána következnek az újságírók – elsősorban a San Francisco Chronicle zsurnalisztái –, akiknek a Zodiákus a rejtvényeit küldte, amelyek összetétele látszólag emberfeletti intelligenciáról tanúskodott. Nekem speciel ez a vonal jobban tetszett, Robert Downey Jr. és Jake Gyllenhaal egyszerűen parádés. És végül ott van a rendőrség is, amely képtelen elkapni a gyilkost, aki mindig öt lépéssel előtte jár. Ezt az oldalt két zsaru szemszögéből láthatjuk, akiket Mark Ruffalo és Anthony Edwards alakítanak. A két oldal között a kapocs – a nyilvánvaló összehangolt munkán és súrlódásokon kívül – a Ruffalo játszotta detektív és a Downey alakította riporter ismertsége.

A Zodiákus nagyon szuggesztíven a második gyilkossággal kezdődik, ahol már volt egy szemtanú is. Ugyanakkor az első percekig fogalmam sem volt, mit fogok látni. Egy autóban két tini éppen arra készül, hogy megtegyék azt, amit apu és anyu is megtett egyszer régen, mielőtt úgy döntöttek összeházasodnak. Hirtelen feltűnik egy autó baljós sziluettje, amelyről a lány azt hiszi, hogy apja, netalán korábbi barátja kémkedik utána. Az autó lassan továbbmegy, majd pár perccel később visszatér, és az ismeretlen sofőr felkapcsolja a reflektorokat. Hogy miért nem szabad távol eső helyekre vinni barátnőnket egy reményteljes dugás miatt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a rendőrnek látszó ember először rutinszerűen bevilágít a tinik autójába, majd visszaslattyog a sajátjához, és immár egy pisztollyal visszatérve szitává lövi a szerelmespárt. Felír valamit a kocsi oldalára, majd elhajt. Mindeközben szól az autórádió a semmi közepén. Jön a főcím.

Egy csendes kisváros életét természetesen alaposan felkavarja a filmekbe illő kivégzés, és az eset után mindenki feszülten figyeli, mi lesz a következő lépés. Kiderül, a srác szerencsére életben maradt, ám miután felépül a sokkból, azonnal elhagyja a várost, és nyom nélkül eltűnik. Az újságok hamarosan megkapják az első fenyegető levelet, hogy amennyiben nem közlik le a címoldalon a tettes beküldött rejtvényét – amely állatövi jegyek és különböző ősi kultúrák jelöléseinek bonyolult keveréke –, még az éjjel újabb gyilkosság következik.

Nagyon érdekes megfigyelni, hogyan operál itt Fincher. Egy nem életszagú moziban azonnal összefognának a vezetőszerkesztők, értesítenék a rendőrséget, sőt maga a polgármester vezetné az akciót. Itt nem. Egyrészt hitetlenkednek, majd tanakodnak órákon keresztül. Vezetőségi ülést szerveznek, ahová Downey-t – aki az egyik sztárújságírót játssza – beengedik, de Gyllenhaalt kiküldik, mivel ő csak egy karikaturista, és ne üsse bele az orrát a nagyok dolgába – még úgyse, hogy neki van az egyetlen értelmes gondolata a történtekkel kapcsolatban, mert első a lapleadás, ahová hülye rajzokat kell fabrikálnia. Ráadásul a három vezető lap közül van, amelyik nem a címoldalon, van, amelyik nem is a kért napon hozza le a rejtvényt, pedig csak a három darabka összerakásából lehet a megoldásra következtetni.

A rejtvényt végül megfejti egy házaspár, és ugyanarra az eredményre jutnak, amire Gyllenhaal is – csak őrá senki nem kíváncsi, még Downey is elküldi a francba szakmai féltékenységből. Később, amikor rádöbben, hogy kollégája is megoldotta a rejtvényt, nagy kegyesen odamegy hozzá – kilenc hónappal azután, hogy az újsághoz került –, és bemutatkozik neki. De összességében csak arra kíváncsi, mire következtet mindebből, mert nem akar egy ilyen lepukkant fickóval mutatkozni, a végén még azt hinnék, hogy barátok.

Ruffalo és Edwards kapcsolata sokkal szakmaibb. Érezni lehet rajta, hogy mentes minden buddy comedy klisétől. Talán nem is bíznak egymásban annyira, s Fincher nagyon ügyesen mutatja be, hogy egy munkahelyen nem lehet bízni senkiben, mert egy pillanat alatt képesek elárulni bizalmas dolgokat, csakhogy előbbre léphessenek a ranglétrán. A rendőrség berkein belül semmit nem tehetnek parancs nélkül, nem úgy, ahogy azt a '90-es évek zsarufilmjeiből megtudhattuk. Nincsenek hősök, nincsenek törvényen kívüli kopók - aki törvénytelen eszközökhöz folyamodik, az már nem a rend őre többé. Fincher filmjében a társakban sem lehet egyértelműen megbízni, ki tudja, nem azért tették-e őket össze, hogy egymás háta mögött küldjék a jelentéseket.

Sajnos ez a kíméletlen karakterábrázolás kicsit rá is nyomja bélyegét a filmre. Nincs egyértelmű főhős vagy bárki, akivel azonosulni lehetne, noha alaposan megismerjük a négy ember életét, de olyan sűrű váltásokat kapunk – s közben még a történet is döcög a maga lassú sebességével –, hogy egyszerűen nincs idő igazán megkedvelni senkit se. Sőt ez később olyan rapszodikussá válik, hogy Fincher képes félórákra pihentetni egyik szálat a másik rovására, és viszont. Soha nem lehetünk benne biztosak, a hírlaphoz térünk-e vissza, vagy a rendőrségre, netalán máshová.

Downey Paul Avery riportert alakítja, aki egy nagyképű hólyag, de látszólag van mire nagyképűnek lennie, s hamarosan meg is kapja a Zodiákus-ügyet, elsősorban rendőrségi kapcsolatai miatt. Masszívan piál, drogozik, de összességében jó arc. Gyllenhaal – akit végül a legjobban foglalkoztat a Zodiákus ügye – játssza a könyvet is jegyző Graysmith-t –meglepő módon – egy visszahúzódó, kissé bátortalan, de nagyon szerethető fickót, akinek a legtöbb gondja a társadalmi kapcsolatok kialakításával adódik.

Edwards – William Armstrong hadnagy szerepében – egy család centrikus rendőrt alakít, akinek azonban pont a munkája miatt nem lesz ideje a családjára, de még arra sem, hogy elmenjen egy sushi bárba valamelyik este. Edwards egyébként meglepően jó ebben a zsaruszerepben, ami lehet, csupán számomra meglepő, mert színészi talentumáról egyszerűen nem győzött meg egyik filmjében sem, pedig végigszenvedtem párat. Ráadásul ő mindent lejegyzetelt magának az üggyel kapcsolatban, s ez a film készítésénél elengedhetetlennek bizonyult.

Ruffalo egy sokkal lobbanékonyabb természetű rendőrt – David Toschi – játszik, s Edwardsszal alkotott párosukból látszólag őrá helyeződik a hangsúly, de ez sokkal bonyolultabb ennél. Családja ugyan neki is van, de a Zodiákus létezése megmérgezi mindennapjait, s később őt magát is. Toschi tettrekészsége legendás volt, az ő alakja több zsarutörténetet is ihletett, elsősorban a Bullitot Steve McQueennel.

Ilyen nagyszerűen felépített sakkjátszmát élvezet nézni. És ahogy az lenni szokott, egy sorozatgyilkos pont attól lesz az, hogy hamarosan újra lecsap. Újra egy párocskát szemel ki magának. A jelenet egyébként meggyőződésem szerint az elmúlt évek egyik legbrutálisabban kivitelezett képsora. Nem kell ide Fűrész, meg Motel, meg hasonló baromságok. A brutalitás mértéke éppen abban rejlik, hogy elgondolkozz, minek nagyobb az esélye. Annak, hogy egy elmebeteg azzal tölti az idejét, hogy különféle szerkezeteket buherál, amelyek aztán majd trükkösen kivégeznek, mennyi az esélye? És annak, hogy kimész dugni egyet a barátnőddel az erdőbe, és arra jön egy látszólag teljesen átlagos ember, aki a végén összekötözi a kezed-lábad, aztán a biztonság kedvéért vagy hússzor beléd mártja a kését? Szerintem ez a jelenet pont attól durva, hogy olyan naturálisan és semmitmondóan ábrázolják, minta csak egy hentesboltban szelnék fel a karajt a kedvedért.

Furcsa módon a férfi megint életben marad, a nő meghal. A szemtanúk alig vesznek észre ebből bármit is. A gyilkos nem viselkedik feltűnően, nem úgy néz ki, mint egy Quasimodo, arctalanul beleolvad a közösségbe, és másnap bemegy dolgozni a munkahelyére. A kevés túlélő alig tud bármit is mondani. A rendőrség zsákutcába jut, szinte tehetetlen. Amikor pedig találnak valami nyomot, és azt Ruffalo bizalmasan elmondja Downey-nak, másnap már hozzák is le a lapok a vezéroldalon. Fincher mindeközben elképesztő módon ugrál az időben. Egyre nagyobb léptékben halad, ezzel érzékeltetve, hogy a hetek, hónapok, évek csak telnek, a gyilkosságok egyre szaporodnak, az emberek egyre paranoiásabbak lesznek, és semmivel nem jutnak közelebb a Zodiákushoz.

Idővel Downey és Gyllenhaal összehaverkodnak – az egyik legjobb rész, amikor egy unalmas megbeszélésen Downey rábeszéli a mizantróp Gyllenhaalt, hogy inniuk kellene egyet, és ott végre elkezdik összerakni a tudásukat –, és közösen kezdenek nyomozásba, főleg, hogy a rendőrség eddigre – egyrészt tanácstalansága miatt is – megszakít minden együttműködést a sajtóval. Ez az egyik eltérés a valóságtól, mivel Avery és Graysmith pusztán munkatársak voltak, és nem alakult ki köztük ilyen szoros barátság.

A gyilkosságok között látszólag semmi összefüggés nincs. Nem lehet tudni, hogy az áldozatok halála vagy megmenekülése véletlenül történik-e, vagy a tettes eleve így akarta. Először úgy tűnik, csak a fiatal párok vannak veszélyben, később amikor a Zodiákus egy átlagos taxisofőrt lő fejbe, minden megváltozik. A Zodiákus hatalma abban áll, hogy teljesen más szisztéma alapján – ha van neki egyáltalán – gyilkol, és senki nincs tőle biztonságban. A helyzet legnagyobb abszurditása, hogy gyalogszerrel elsétál a tetthelyről. A taxis gyilkosság később visszatérő emblémaként funkcionál. Évről évre, ugyanazon az éjszakán Ruffalo lesben áll, mert szentül hisz benne, hogy a Zodiákus visszatér a helyszínre, de persze hiába vár...

A sorozatgyilkos logikája látszólag megfejthetetlen. Később azzal fenyegetőzik, hogy egy egész busznyi iskolást lemészárol, amivel végképp eléri, hogy kitör a pánik. Fincher a saját tapasztalatai miatt tette a filmbe azt a jelenetet, amelyben Gyllenhaal leveszi a gyerekét az iskolabuszról, és kocsival viszi be az iskolába, mivel vele annak idején az apja nem tette ezt. Amikor a tettes számára egy televíziós beszélgetést szerveznek egy ismert ügyvéddel, szintén kudarcot vallanak. A beszélgetés nem vezet eredményre, sőt elképzelhető, hogy nem is a Zodiákus van a vonal másik végén, hiszen rengeteg őrült szeretne tetszelegni egy hírhedt sorozatgyilkos szerepében.

Downey egyik cikkében azt írja róla, hogy latens homoszexuális, amivel eléri, hogy ő lesz a gyilkos első számú célpontja. S talán a leggroteszkebb esemény mind közül, hogy Gyllenhaal csak azért ismerkedik össze későbbi feleségével, mert a Zodiákus létezik. Ha nem féltené barátját, aki képes volt egy névtelen telefonnak hitelt adni, talán ugyanúgy elcseszné ezt a randevút is, mint az összes többit.

Fincher nem mutat be egyetlen hőst sem. Itt csupán emberek vannak, akik végzik a munkájukat. Amerikai átlagemberek. Gyllenhaal barátnője sem egy kifejezett szépség, de szeretik egymást. Az évek pedig csak telnek. Egy idő elteltével a Zodiákus már nem is gyilkol, néha küld egy-egy kamu levelet, de a helyzet az, hogy egy idő után a néző szép lassan ráébred, mit akar itt Fincher bemutatni. A valóságban nem mindig kapják el a gyilkosokat. Sőt a valóságban a legtöbbet sosem kapják el. A valóságban egy idő után abbahagyják a gyilkolást, és büntetlenül leélik életüket. És ez őrjítő.

Ahogy a gyilkosságok háttérbe szorulnak, úgy épül fel egy következő szint. A Zodiákus mindegyik szereplő életét tönkreteszi. Downey túlságosan nagyképű lesz, egyre többet piál – már reggel tízkor kezdi –, egyik nap bemegy a főnökéhez, és derekasan kiosztja. A sorozatgyilkos nélkül azonban már nem az a sztárriporter, aki egykoron volt, és hamarosan kirúgják. Gyllenhaal hiába próbál észérvekkel hatni rá, Downey karaktere túlságosan szabad szellemű, nem tűri, hogy ugráltassák. Amikor a helyére beköltözik egy ismeretlen, Gyllenhaal próbál ismerkedni vele, hiszen most már ő a régi motoros, de sajnos szembesülnie kell vele, hogy micsoda törtető pöcsök élnek a világban.

Az Edwards által játszott szereplő egyik nap bejelenti visszavonulását. Az idegei rámentek az egész Zodiákus-ügyre, s szeretne végre a feleségével meg a gyermekeivel törődni, és elmenni egyszer sushit enni, amiről még öt éve beszélt. Ráadásul hiába találtak pár gyanúsítottat, csupán közvetett bizonyítékokkal rendelkeztek. Fincher még a nézőnek sem árulja el, hogy most valóban a gyilkossal beszélgetnek-e, avagy sem. Amikor már azt hinnénk, végre elkapják a gyilkost, megint falba ütközünk. Kiderül egy alibi, egy házkutatás során nem találnak semmit, stb. És újabb emberre terelődik a gyanú. Edwards karaktere a távozásával látszólag vesztett, mert feladta a harcot. De a film végére ráébredünk, ha itt valaki nyert, az csakis ő lehetett. Mert fontosabbak voltak neki a saját szerettei, mint egy elmebeteg gyilkos.

Ruffalo magányosan nyomoz tovább, holott az ügyet már évek óta lezárták. Mániája szinte tapintható, amikor az említett utcasarkon egész éjszakákat vár, vagy amikor a Piszkos Harry – akit szintén őróla és a Zodiákus ügyről mintáztak – bemutatóján kigúnyolják. Nevetség tárgyává teszik, mert ő a valós életben nem tudta elkapni ellenfelét, Clint Eastwoodnak viszont a vásznon erre másfél óra is elég volt. 

Itt ismét tetten érhetjük Fincher állásfoglalását a bűnüldözés bemutatásában. A He7edik után már másodszor utal konkrétan arra, hogy az élet nem olyan, mint egy film. Groteszk módon mindezt szintén egy filmbe oltva. Ruffalo ugyanúgy a háttérbe szorul a rendőrségen, mint Downey az újságnál, de míg az egyik a nagy pofája miatt, addig ő az eredménytelensége miatt. Végül kockázatos lépésre szánja el magát: egy hasonló rejtvényt küld el az újságnak, mint amilyenekkel régen a Zodiákus operált, hogy így ismét a középpontba kerülhessen. Természetesen lebukik, és arra kényszerítik, hogy elhagyja a rendőrség kötelékét.

A legtovább Gyllenhaal karaktere bírja. Ő az, aki teljesen beleőrül az esetbe. A végén már semmi sem számít neki, csak hogy rájöjjön, ki is volt a Zodiákus. Eleinte csak a saját tapasztalataira épít, hiszen ő is az újságnál dolgozott, és figyelt minden részletre. Könyvtárba járt, stb. Később felveszi a kapcsolatot Ruffalóval, és előáll az elméletével. Ruffalo persze kineveti, majd közli vele, hogy hagyja békén őt is, meg az ügyet is. Mégis segít neki később, mert így ő is újra visszakerülhet a nyomozásba, és érdekesebbé teheti unalmas napjait. Gyllenhaal megkap minden információt, kitartása már-már sikerrel kecsegtet. Az egyetlen probléma, hogy eddigre több mint tíz év telt el, és a nyomok kihűltek, az emlékek megfakultak. Az önjelölt szemtanúk hülyeségeiből már alig lehet kihámozni, mi lehet a valós, és mi nem.

Felkeresi Downey-t is, sőt megkéri, kezdjék újra, mert ki kell deríteni mindent, de Downey időközben teljesen magába zuhant, egy ócska ladikban lakik, nem tudja feldolgozni, hogy már nem az a sztárriporter aki volt, és már csak a piának él. Gyllenhaal nyomozása azonban érdekes szálakat bogoz ki. Kiderül, ha nagyobb lett volna az összhang a nyomozók között, és minden morzsát megosztanak egymással, elkaphatták volna a gyilkost. Akkor, de nem tíz évvel később. Pedig Gyllenhaal még a túlélőket is előszedi. 

Azonban hiába éli bele magát, hogy szorul a hurok, amikor már csak egy vallomásra áll a gyilkostól, mint hideg zuhanyt kapja a nyakába, hogy nem ő volt, mert nem így nézett ki. Az, ahogy ráüvölt a tanúra, hogy csak mondja ki, hogy ő volt, minden kétséget kizáróan bebizonyítja, Gyllenhaal is belehülyült az ügybe, és már nem tud tisztán látni. Felesége többször is kéri, hogy beszéljék meg, miért olyan fontos számára ez az eset, de ő maga sem tudja rá a választ. Megpróbál úgy tenni, mintha nem érdekelné, de nem hazudhat önmagának. Egy mániákus lesz belőle, aki halomnyi papírral szaladgál fel és alá. Később már gyermekeit is bevonja az ügybe, míg végül felesége különköltözik, majd elválnak, és a legszörnyűbb az, hogy Gyllenhaal még emiatt sem hagyja abba a nyomozást. A Zodiákus megtalálása válik élete értelmévé, amiért mindent képest feláldozni. Munkáját elveszti, és nem vállal másikat, hogy minél több szabadideje maradjon a nyomozásra. És mindeközben, minden hiedelme ellenére, egyetlen lépéssel sem kerül közelebb a Zodiákushoz.

Érdekes szereplő az írásszakértő, akinek a szavára eleinte nagyon adnak, aztán a film végére kiderül, mindig is ivott, és egyáltalán nem biztos, hogy nem hátráltatta-e a nyomozást. Gyllenhaal vele is beszél, de kér különvéleményt is, aminek alapján úgy érzi, közelebb jutott a Zodiákushoz. Később Fincher már a legelemibb jeleket is elveszi a nézőtől. Eddig azt hittük, azért használja azt a jelet, mert egy állatövi jelzés. Idővel megtudjuk, hogy létezik ilyen jel órán, a gépészteremben, a filmszalagokon, stb. Hogy a Zodiákus csupán máshol történt gyilkosságokat másolt. Előre leírt gyilkosságokat vitt véghez, amiket filmekből lesett el, és így tovább.

Ezzel Fincher furcsamód eléri, hogy azt érezzük, az első gyilkosságnál voltunk a legközelebb a fickóhoz. Akik nyomoztak az ügyben, lelki roncsok lettek, életük tönkre ment. Gyllenhaal felesége nemcsak a Zodiákus miatt lett az övé, de miatta is hagyta el. Neki pedig csak a kuckója marad, ahol már halomban állnak a „bizonyítékok” kartondobozban. A kegyelemdöfés kétségtelenül az a jelenet amikor Gyllenhaal végre találkozik a feltételezett gyilkossal, de már nem tud mit mondani. Meglehet, már ő sem hiszi, hogy jó nyomon jár.

Fincher befejezése kegyetlen, még annak tudatában is, hogy egy megtörtént esetet dolgoz fel. Sikerül utolérni a film eleji gyilkosság túlélőjét, aki időközben – immár majdnem harminc év telt el – férfivá ért, és több fotó alapján elsőre rámutat a gyilkosra. Meglehet, elég lett volna őt előkeríteni, de a rendőrség nem foglalkozott vele kellő mértékben. Azután amikor megnyugodnánk, hogy végre kiderült, tényleg az volt a Zodiákus, akire mindenki gyanakodott, még egyszer megkérdezik tőle, biztos-e benne. És ekkor a szemtanú már habozik, sőt válasza egyenesen elkeserítő.

A forgatásról -

A filmet 110 napig forgatták 65 millió dollárból, ehhez képest az összbevételt jelentő 84 millió elenyészően kevésnek bizonyult. A nézőknek nem tetszett, hogy Fincher ezúttal valami mást akart bemutatni, sutba dobta a hatásvadász képi megvalósításokat, a feszültségkeltés eszközeit, és a cselekmény brutalitását a film második felében felváltja kirakósra, ahol gondolkodni kell(ene).

Magát a szkriptet még 2003-ban megkapta Fincher, aztán újraíratta bizonyos szempontok szerint, aminek a vége az lett, hogy sorra felkeresték ők is a még élő tanúkat, s ugyanúgy elkértek minden, az üggyel kapcsolatos dokumentumot. Ez a következő másfél évben kellően lefoglalta az idejüket. A kidolgozott ötletet először a Sonyhoz vitték, de végül a tárgyalásokból nem lett semmi, ellenben a Paramount és a Warner Bros. vállalta hogy megfelezik a költségeket, s így végre zöld utat kaphatott a projekt. Felkutatták a támadások túlélőit is – az első életben maradt áldozat megtalálásához külön magánnyomozót fogadtak fel –, valamint a nyomozásban résztvevő rendőröket, akik mint tanácsadók vettek részt a film elkészítésében.

Ezúttal szinte mindegyik színész elsőre vállalta a szerepét, de azért maradtak talonban olyan nevek – ha nem vállalták volna –, mint Gyllenhaal helyett Orlando Bloom, Downey helyett pedig Daniel Craig. Egyedül Ruffalót nem érdekelte sokáig a film, de miután találkozott az élő Toschival, már ő is akarta a szerepet. A film két legjobbja azonban Gyllenhaal és Downey, bár utóbbinak ugyan sokat nem kellett játszania, olyan, amilyen a valóságban is, de őt elvégre ezért szeretjük. Játékukra sokkal inkább az volt hatással, hogy Fincher a film hitelessége miatt szinte alig foglalkozik a háttér építésével, kizárólag azt tartja szem előtt, amit a szereplők az üggyel kapcsolatban tudnak, illetve tettek.

A zeneszerző David Shire igen jellegzetes munkát végzett, külön témát adva mindegyik szereplőnek. Ez amiatt érdekes, hogy eredetileg nem is lett volna zeneszerzője a filmnek, hanem innen-onnan válogattak volna be betétdalokat. Azonban Fincher nagy tisztelője Az elnök embereinek, ami meg is érződik a végeredményen. Mindazonáltal a betétdalok során jellegzetes számok csendülnek fel, amelyek egyúttal megfestik a korhű Amerika képét is majd' 30 éven keresztül.

A filmet Viper Filmstream kamerával vették fel, először egy hollywoodi produkció esetében. A képi világ tökéletes, a csendes város illúziója, amire lassan rátelepszik a sorozatgyilkos arctalan fenyegetése, egyszerűen mesteri. Hasonlóan jók az idő múlását érzékeltető bepörgő sajtócímek, vezércikkek is. A forgatás gyorsítása érdekében az összes jelenetben, ahol vér látható, ezt később festették oda digitális technikával. Az első verzió 3 óra 8 percre rúgott, ezt később Fincher – részben a Paramount kérésére – lerövidítette 2 óra 40 percre. A filmet 2007 márciusában kezdték vetíteni a mozik, s három hónapon át mindössze 33 millió pörgött vissza a kasszákba az USA-ban. Ez a későbbiek során 84 milliónál állt meg világviszonylatban, amit Fincher az elbaltázott trailerrel magyaráz, amiben egy He7edik vagy Fűrész jellegű mozit sugall a stúdió. Nálunk júniusban mutatták be a mozik, amikor odaát már napvilágot látott a DVD-verzió.

Fincher filmje egyetlen szóval jellemezve: sokkoló. Igaz az eleje teljesen mást ígér, mint amivé később alakul, de ha el tudunk vonatkoztatni attól a ténytől, hogy a film 90%-a párbeszédből áll, és ez elsőre unalmasnak tűnhet –ugyanerre épül a Columbo is –, akkor egy nagyon összetett thrillerrel lehetünk gazdagabbak, amelynél valósághűbbet még sohasem készítettek. A Zodiákus legnagyobb ereje éppen a valós eseményeken alapszik, ha ez csak fikció lenne, meg is könnyebbülhetnénk, miután a stáblista véget ér. Azonban mivel valóság, a gombóc ott marad a torkunkban, hiszen hasonló őrület bármikor megtörténhet. A Zodiákus az egyetlen a 2000 után készült három Fincher-film közül, amely megközelíti a mester '90-es években forgatott alkotásait, s bizonyos értelemben érdekesebb lehet, mint akár a hasonló stílusú He7edik, épp azért mert a leggroteszkebb történeteket maga az élet írja.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!