Ez a lett film meglehetősen elgondolkodtatóra sikeredett, de ettől függetlenül még szörnyű, és nem igazán ajánlható senkinek. A rendezőnő - saját? - elmezavarát, skizofréniáját, depresszióját, öngyilkossággal egybekötött halálvágyát, és még ki tudja mennyi minden belső zavarát vitte filmre. Ennél szerzőibb filmmel nem is találkozhatunk, hiszen Signe Baumane nem csak rendezte, de ő írta, sőt egész végig narrálja is az eseményeket 88 percen keresztül. Pedig az elején minden olyan jól kezdődött.

Először is, ez egy vicces rajzfilm. Lehet kicsit abszurd, gyakorta groteszk, de nagyon jól áll neki. A technológia is nagyon kellemes, a pasztellszínek nyugtatják az ember szemét, szóval úgy egyben van az egész. De azt kell mondjam ugyanaz vele a baj, mint Mikszáth Kálmán Noszty fiú esete Tóth Marival című regényével. Nagyjából tízszer hosszabb mint amit az alaptörténet megkívánt volna. Főszereplőnk ugyanis depis és azon agyal hogyan is ölhetné meg magát a leghatékonyabb, legbiztosabb módon. De hogy az ő történetét megértsük, négy további rokonának élettörténetét is végig kell kísérjük, amiből a nagymama története még elmegy - ráadásul ez teszi ki a film felét -, tanít is a Lett történelemre, ami nagyban hasonlít Magyarországéra, csak kicsit északabbra van.

De mikor mindez véget ér további három történeten kell átszenvednünk magunkat, aminek csupán az az értelme, hogy szép lassan rájövünk Baumane családjában az elmebetegség valamilyen formájában öröklődött, és egyik női rokon kettyósabb volt mint a másik. Ráadásul Baumane mindebből SEMMIT nem tanult, ugyanúgy elköveti ugyanazokat a hibákat mint előtte sokan mások. Totál vicces volt - legalábbis számomra - ahogy leírja nagy szerelmét, aki a rákövetkező jelenetben már ott piál az ágyon, ő meg bekapta a legyet. Ő meg látszólag nem is vesz semmit észre az egészből. Miért is volt akkor ez a sok mellébeszélés?

Tetszettek az imitt amott megjelenő groteszk figurák, amik nyilván azt szimbolizálják, hogy is képzeli el egy depressziós a világot, az embereket, ami körbeveszi. Esetleg az érzelmei kivetülését is megformálhatták. A rajzok engem kicsit az Amanita Design technológiájára emlékeztettek. Az ő játékaikról még nem beszéltem, de afféle Kelet-Európai, visszafogott, minimalista stílust képzeljetek ide a képek alapján.

A film sajnos annál rosszabb lesz minél tovább tart. Az elején zokszó nélkül rádobtam volna az ötöst, aztán negyven perccel később már csak négyest, még húsz perccel később hármast, míg végül egy kettest írtam a kezembe nyomott papírlapra. Nagyon jót tett volna neki, ha a történet nem csapong, ha képes megtartani valami koherenciát, és nem csupán megannyi depresszív szegmens után egy huszárvágással keretbe zárja ezt az egészet. Sokan nehezményezték a direktornő erőteljes lett akcentusát, ahogy angolul elmesélte az egész filmet. Nekem ezzel semmi bajom nem volt, szeretem az orosz akcentust, és a lett számomra - tudom ezen most sokan felhördülnek - semmiben nem volt más.

Összességében azonban nehezen tudom ezt a filmet ajánlani bárki számára is. Aki nem depressziós az majd az lesz a megtekintése után - de olyannyira, hogy ha előre tudom, hogy ez erről szól, biz' isten nem ülök be rá. Aki pedig eleve az, vagy az volt, esetleg hajlamos rá - netalán még öngyilkos gondolatai is vannak -, annak nem hiszem, hogy megnyugvást okoz, hogy nála sokkal defektesebb emberek is léteznek, és mindezt a történet alapján simán átörökítheti bármelyik családtagjára. Abból a szempontból viszont a film tanulságos volt, hogy megfestette Lettország korrajzát az elmúlt száz évben, ami bizony náluk is kemény lehetett. De mint film, pláne mint rajzfilm számomra nem működött, de hát mit tudok én... kapott egy díjat. Be is fogom most gyorsan és jól.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!