Az első résznél gyakran felmerült kritikaként, hogy milyen egyszerű sztorija van. Egy bunyós filmnél. Jó, hogy nem a romantikus szálat hiányolták belőle, az lett volna még a szép. Mindenesetre elkészült a folytatás, ahol Gareth Evans mintha hallgatott volna a jó szóra, és ezúttal egy komplexebb történetet tett le az asztalra. Más kérdés, hogy kell-e nekünk egy harcművészeti filmhez komplex történet?

Persze, a fáma szerint ez a forgatókönyv már előbb kész volt, mint a The Raid, csak túl költséges lett volna leforgatni, ezért most készült el. Meg az is poén, hogy eredetileg semmi köze nem lett volna a The Raidhez, hanem a siker miatt utólagosan írták át. Egyébként ez meg is látszik a végeredményen, főleg a történet elején. Olyan gyors tempóban, és nagy kihagyásokkal rohannak az események, mintha muszáj lenne. Gondoltam is magamban, hogy ha ilyen lesz az egész, akkor én nem kérek belőle. Szerencsére aztán kicsit lenyugodtak a kedélyek, de így meg ordít a filmről, hogy a rendező csak minél előbb túl akart lenni az expozíción, hogy végre arról meséljen, amiről igazán akar.

Ilyen módon nem tekinthető klasszikus folytatásnak a The Raid 2, a bunyókat leszámítva nem is nagyon hasonlít az első részhez. Ott pár órát követhettünk nyomon, egy térben, ezúttal meg nemhogy helyszíneket, hanem éveket ugrunk. A történet tényleg sokkal-sokkal összetettebb, de nem győzött meg a film arról, hogy erre tényleg szükség volt. A sztori ugyanis úgy néz ki, hogy hősünk beépül egy bűnszövetkezetbe (ki látott még ilyet?), aztán a fókusz egy idő után már nem is rajta van, hanem a főnök forrófejű, elégedetlen, elkényeztetett kis pöcs fián. Az alakítással nincs semmi probléma, csak mindez nem annyira érdekes, mint amennyi időt szánnak rá. Ugyanez igaz a történetre, keverik benne a szart össze-vissza, de igazából tökmindegy, mert így is-úgy is bunyó lesz belőle. Meg azért akadnak apróbb lyukak a történetszövés fonalán.

Ráadásul ha ennyire komolyan veszi magát a film, akkor jogosan merülnek fel olyan kérdések, amelyek felett még simán szemet tudtam hunyni az első rész során. A legkézenfekvőbb mindjárt az, hogy miért is nem használnak lőfegyvereket a gengszterek? Vagy a korrupt zsaruk miért személyesen támadnak rá főhősünkre, miért nem árulják el inkább a gengsztereknek, hogy ki is ő valójában? Vagy ha meg akarnak merényelni egy elképesztően jó harcost, akkor miért áldozzák fel ezért 25 emberüket, ahelyett hogy simán lelövetnék valakivel? Persze a válasz legalább annyira egyértelmű, mint a kérdés. Azért, hogy láthassunk baromi jó harcjeleneteket.

És igazából nincs ez ellen kifogásom, hiszen az alkotók a néző megelégedésére teszik mindezt, akkor meg miért panaszkodnánk? Az sem gond, hogy normális történetet akartak kanyarítani a harcok mellé, csak nem sikerült olyan eredetinek lenni, mint ahogy azt szerették volna. A sztori szintjén ez a film maximum korrekt, de semmi különös. Viszont az akciójelenetek. Apám… Elakadt a lélegzetem az összhatástól, és nem csak a brutalitás miatt. Amit itt látunk, arra nehéz szavakat találni. A végső bunyó alatt csak tátottam a számat, hogy te jóságos atyaúristen. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy az eddigi legjobb harcjelenet, amit valaha láthattunk. (Aki tud, kérem cáfoljon meg.). Aztán a sima bunyók mellett, ott van a börtönlázadás a sárban, az autós üldözés, mind olyan emlékezetes akciójelenetek, amikből egyetlen filmben jó, ha egy darab található, ezek meg csak nyomatják ezeket megállás nélkül. Tiszta eredeti kamerabeállításokat láthatunk, a kézikamerát is ügyesen használják, pont annyira, hogy még mindent lássuk, és egy lehengerlő dinamikát is kölcsönözzön a látottaknak. De maga az emberi teljesítmény is hihetetlen, amilyen gyorsan, és látványosan küzdenek egymás ellen. És nemcsak a harcjelenetek alatt, de az operatőri munka egyébként is dicséretet érdemel, szintúgy, mint a zenei aláfestés.

Mellesleg mindaz igaz, ami az első részre, a harcok előtti pillanat feszültségét remekül sikerült megragadni a készítőknek, ezzel tovább növelve a küzdelmek értékét. De olyan jelenetekbe is sikerült izgalmat csempészni, amiknek semmi köze a harcokhoz, például amikor főhősünket levetkőzteti a gengsztervezér. A film egyik érzelmes pillanata külön tetszett, amelyben Rama - immár beépülve - felhívja 2 éve nem látott feleségét, és annyit kér, hogy hadd hallgassa egy kicsit a fia hangját a távolban. Sok csonttörésre, meg vérre számítottam, na de ilyesmire nem. És nem lóg ki a filmből, nagyon ott van a helyén.

Mindent összevetve tehát a történet hibáira fittyet hányva, elégedetten álltam fel a székből, mikor elkezdődött a stáblista. Az összhatást tekintve egy különleges, lenyűgöző filmről van szó, melyet mindenkinek jó szívvel ajánlok, aki szereti az akció/harcművészeti filmeket.