A képregény-adaptációk mostaninál jóval kisebb hullámában jött ki a hírhedten erőszakos Dredd bíró első élőszereplős változata. A többség ekkortájt Tim Burton Batmanjét próbálta lekopírozni, azonban a rendezésre kiszemelt Danny Cannon más irányvonalat akart követni. Egy nyers és kemény sci-fi lebegett a szeme előtt, mely hűen visszaadja az alapművet. A gond csak az volt, hogy a főszerepre leszerződtetett Sylvester Stallonenek nem tetszettek az ő elképzelései, leginkább az, hogy a karakter védjegyének számító sisak tartósan a fején maradjon. A Dredd bíró producere, Andy Vajna sztárja kívánságainak eleget téve jóváhagyta az általa igényelt változtatásokat, az alkotásból pedig egy tipikus ’90-es évekbeli, buta akciófilm lett. 

A történet szerint a jövőben az emberiség jelentős része kizárólag sűrűn lakott metropoliszokban él, melyeket hatalmas falak választanak el attól a kietlen sivatagtól, amivé a bolygó vált. Főszereplőnk, Dredd ítéletvégrehajtó hivatását gyakorolva nagyjából ugyanazt csinálja, amit az akcióhősök általában szoktak, vagyis egy személyben rendet tesz és lelövi a rosszalkodókat. Amikor egy riporter meggyilkolását rákenve lecsukják, hirtelen a rendszer másik oldalán találja magát. Az ebben rejlő potenciált sajnos nem használják ki az alkotók, inkább maradnak a kitaposott ösvényen, tehát Dredd megszökik, hogy leszámoljon azokkal, akik felültették.

Stallone attól tarthatott, hogy a közönség nem fogja szeretni, ha a törvény merev szolgálójaként jelenik meg, ezért az ő Dreddje emberibbé válik a történet előrehaladtával. Ezt úgy próbálják megvalósítani, hogy adnak mellé egy csajt, akivel a film végére összejöhet és egy viccesnek szánt havert. Az elképzelés, bármily sablonos, akár működhetett is volna, azonban mindkét karakter szörnyen erőltetett. A Hershey bírót játszó Diane Lane mást se csinál, mint érzelmeket igyekszik kicsiholni az egysorosokkal kommunikáló Stallonéból, mely akaratlanul is vicces pillanatokat eredményez. Ugyan kap egy saját szálat is, melyben Dredd eltitkolt múltját próbálja feltárni, ám a megszerzett információt fél perccel később tőle függetlenül, egy másik személy közli velünk, szóval a nyomozásának nincs sok értelme.

A film igazi rákfenéje a humorért felelős Rob Schneider. Kis szerepekben még vicces az ürge, de nagy dózisban már fárasztó, itt pedig sokkal többet van jelen, mint amennyi indokolt. Ott szerencsétlenkedik az akciójelenetekben vagy beletrappol egy amúgy se túl erős drámai pillanatba egy hülye beszólással. Ha valaki idejekorán lepuffantaná, a film lényegesen élvezhetőbb lehetne. Még jó, hogy a szereposztás gazfickókat érintő része korántsem ennyire vészes. Jürgen Prochnow és Armand Assante szórakoztatóan túljátsszák vázlatos karaktereiket. Az eszelős tekintetű Assante, mint Dredd gonosz ikre, nagy örömmel gyilkolássza végig a jeleneteit. Kár, hogy a pszichopata oldalát a jövőben nem hagyták kamatoztatni, és megmaradt a maffiózó skatulyában. A filmbe még beletuszkolták Max Von Sydow-t is, aki ad némi rangot szerepének, de pechjére, amint elmondja, amit kell, rögvest megszabadulnak tőle. 

A látványvilágnak van pár gyengéje, de az látszik, hogy költöttek rá. Mega City égig nyúló, terebélyes felhőkarcolóival és óriási reklámjaival nyíltan idézi meg a Szárnyas fejvadászt. Az effektek annak idején kimagaslónak számítottak, és többségükért most se kell a trükkszakembereknek szégyenkezniük. Pompásak a film díszletei is, ám a neves divattervező, Versace jelmezeivel nem vagyok kibékülve. A bírók ruhája olyan csicsás, mintha kifutóra, és nem bevetésre szánták volna őket. Az akciójelenetek korrektek, nem spóroltak a robbanásokkal. A csúcspontot jelentő siklómotoros üldözésből A klónok támadása is nyúlt. Kár, hogy A pusztító utóérzetű fináléra kifogy a filmből a szufla. A feléledő szörnyhadsereg éppen csak kimászna tartályaiból, amikor leintik a bulit, és be kell érnünk két gyorsan lezavart bunyóval. Egy szempillantással később már a szokásos összeborulás zajlik, melynek során Dreddet egy mondattal tisztázzák az őt ért vádak alól.

A Dredd bíró adaptációnak pocsék, azonban akciófilmként Rob Schneiderrel súlyosbítva is megüti a nézhető szintet. Fő, hogy a legkisebb mértékben se vegyük komolyan. Stallone se bírta, ezért vihette a könnyen emészthető, agyatlan szórakozás irányába. A filmnek időközben nagyon rossz lett a híre, érthető okokból még a rendezője is elhatárolódik tőle, pedig az ő kezéhez tapad a Még mindig tudom mit tettél tavaly nyáron is. A képregényhez jóval hűségesebb, 2012-es feldolgozáshoz mérten szinte csak negatív kontextusban emlegetik a Dredd bírót, és tény, hogy a szimplán Dredd címre keresztelt verzióval nincs egy súlycsoportban, de, aki egy átlagos Stallone-filmet vár, azt nem éri csalódás.