Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Gemma Bovery

2015. április 08. - Ike The Rock Clanton

Alapvetően nem vagyok szexista és semmi bajom azokkal a női forgatókönyvírókkal/rendezőkkel, akik akár akciófilmeket is megírnak, vagy olyan témákat, amelyeket nem sorolunk a társadalom által bevett, kanonizált úgynevezett „női témák” közé. Azzal viszont már problémám van, amikor a férfi-nő kérdést, legyen szó házasságtörésről, szerelmi háromszögről, bármilyen családi drámáról, úgy mutatják be, hogy a páros férfi tagjának az égvilágon semmiféle személyisége nincs, gyakorlatilag egy karikatúra. Innen kezdődik a Gemma Bovery.

gemma-bovery.jpg

Sok regény és film boncolgatta már a női/férfi hűtlenség témakörét, ki több, ki kevesebb sikerrel. Sikeres volt a Theodore Dreiser regényéből William Wyler által vászonra vitt „Carrie” (1952), s minő meglepetés, női forgatókönyvírója volt ennek is, igaz, ebből az alapanyagból nehéz lett volna rosszat írni. Mintegy ennek ellentétpárja a Farncois Sagan regényadaptáció, az Anatole Litvak által rendezett „Szereti Ön Brahmsot?”. Roger Demarest figurája (Yves Montand) minden, csak nem kidolgozott, annyit tudunk meg róla, hogy csapodár pernahajder, aki hiába szereti a nőt (Ingrid Bergman), s hiába vannak fellángolásai, képtelen megváltozni. Fellángolásai a „Gemma Bovery”-nek is vannak, egyedileg szép színészi teljesítmények, ám ez minden. Önmagukban kevesek az üdvösséghez.

Az eredeti Gustav Flaubert regényben, Emma Bovary (feltételezhetően direkt rímel a film címe és a főhősnő neve a Flaubert regény címszereplőjével) nem szerelemből megy férjhez, inkább szabadulni szeretne otthona unalmától és kisszerű környezetétől, mert ő mindig valami romantikusra és nagyobbra vágyik, mint az élet, ahol ő is megpróbál kihasználni és őt is kihasználják. Természetesen nem veszi észre, hogy a fiatal patikussegéd szerelmes belé, mert egy őszinte szív sosem adja elő nagy gesztusokkal szerelmét és szeretetét. Emma tipikus példája annak a nőnek, manapság így mondanánk, aki többnek akarta láttatni magát, mint ami valójában, olyasmit keresett az életben, amit az nem adhatott meg, mert nem így működnek a dolgok. Luxus, romantika, élvezet egy kispolgári környezetben, egy olyan férjjel, aki se nem elég okos, se nem elég erős ahhoz, hogy Emmának legyen miért mellette maradnia. (A nagy kérdés persze az, hogy ha mindez összeáll, ez a nőtípus odaadó, szerető feleség tud-e lenni, amíg a halál el nem választ…) Ezért tart szeretőket és ezért veri magát adósságokba, amelyekből aztán nincs kiút. A luxus iránti vágya miatt, amely férje mellett elérhetetlen álomnak tűnik csupán, kölcsönöket vesz fel, s a hitelező végül minden pénzéből kiforgatja a családot. Emma magával rántja a férjét is, ám ahogyan Sartre mondta egy másik honfitársára, legalább őszinte volt és öngyilkosságával beismerte életének kudarcát. 

gemmabovery.jpg

A regénynek ez egy lehetséges értelmezése. Mások megláttak benne egészen különleges aspektusokat is, például az amerikai író William Styron. Szerinte, ami Emma Bovary-val történt, akármi vitte is el odáig, a depresszió tipikus tüneteit produkálta rajta. Hajlok rá, hogy egyetértsek vele. Emlékezetes pillanata az a jelenet a könyvnek, amikor a hősnő a falusi plébános segítségéért folyamodik, aki mint Isten felkent szolgája egyedül nyújthat vigaszt és képes a bűnbocsánat áldását megadni a nyomorult vétkezőnek. A csupa bűntudat, zaklatott, depressziós, házasságtörő Emma – életének kudarcával szembesülve és már úton a később bekövetkező öngyilkossága felé – tétován azzal próbálkozik, hogy rábírja az abbét, segítsen kiutat találni gyötrelméből. De a pap egyszerű lélek és nem nagy ész, nem telik tőle több, mint hogy pecsétes reverendáját babrálja, eszeveszetten pöröljön a ministránsokkal és keresztény közhelyeket soroljon. Emma tehát némán folytatja őrjöngő pályáját Isten és ember vigaszán túlra a sorsszerű befejezésig.

Albert Camus azt írta egyszer: „Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság. Ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófia alapkérdésére.” Ezt persze nem külső körülmények kényszerítő hatásaként, hanem szabad elhatározás eredményeképpen gondolta el. Sokan képtelenek elgondolni a kiinduló premisszát: mi vezethet el odáig, mi indíthat valakit arra, hogy eldobja az életét? Csak egyetlen dolog: meg akar szabadulni minden fájdalomtól, ami ránehezedik. Más megvilágítás alá esik az, akire kívülről súlyt le a baj és más alá az, aki maga okozta. Emma – viszonylagos naivitása ellenére is - ez utóbbi kategóriába esik, s ezért halálában nem a bátorság, hanem a szánalomra méltó megfutamodás a legerőteljesebb mozzanat. Mert nem csupán az életünknek és a sorsunknak kell célt adnunk, de szeretetünknek is és képesnek kell lenni befogadni azt a megfelelő személytől.

Mit kínál számunkra mindebből a modernizált, "utánérzett" változat? Nem sokat. A történet egy vidéki francia családdal indul. Megtudjuk, hogy az apa, Martin (Fabrice Luchini) pékséget tart fenn, ő maga süt kenyereket, meg egyéb péksüteményeket. Ide érkezik meg a szomszédos házba egy angol házaspár, akiknek a neve – Gemma és Charlie Bovery – nemcsak hogy hasonlít Flaubert regényének alakjaira, de még úgy is viselkednek. Persze a rendezőnő Anne Fontaine tudta, hogy nem emelhet át egy az egyben egy XIX. századi történetet a XXI. századba, ezért változtatott néhány dolgon. Charlie például már nem sikertelen orvos, hanem bútorrestaurátor, viszont éppen az a szótlan, sótlan fajta, jó férj-típus (mint a regényben), akivel általában ki szoktak b…., szóval ki szoktak tolni a nők. Egyebet nem tudunk meg róla, alakja teljesen homályban marad, motivációi nincsenek, hacsak annyi nem, hogy élni akarja az életét. Életre keltője Jason Flemyng hiába mutatta meg már párszor, mennyire jó színész, csodát nem tud tenni egy ennyire elnagyolt figurával. Úgy tűnik, a rendező elköveti azt, amit a női rendezők előszeretettel: teljes egészében a főhősnőre koncentrál, így férjét mintegy kinyírja az egyenletből. 

gemma-bovery-1.jpg

A címszereplő Gemma (Gemma Arterton) ragyog. Ami el is ment az első fél órában, hiszen túl voltunk a „nagyvárosi szuper-nő elvarázsolja a helyieket fantasztikus bájaival” klisén és fejezeten, ám utána egyre fokozódóbb kíváncsisággal vártam, hogy mi fog történni. Ám nem történt semmi. Gemma ide-oda jön-megy, elbűvöli, mi több reménytelenül teljesen az ujja köré csavarja a házas Martint, – aminek a film legjobb és legmulatságosabb jeleneteit köszönhetjük – megismerjük volt, csapodár férjét (akivel nem akar újra összejönni, de valami mégis imponál benne, ha újból közel engedi magához) de semmit sem tudunk meg az őt mozgató indokokról. Végig ez járt a fejemben a vetítés alatt. Miért, miért, miért? Persze én is szőhetek szép meséket válaszként, de mindig is utáltam kitalálni a szerző gondolatait. 

Ráadásul úgy fest a dolog, hogy a rendezőnő sportot űz abból, hogy csak az értse (?) művét, aki doktorit írt az eredeti regényről. Tegyük fel – hangsúlyozom ezt a kifejezést – szóval, tegyük fel, hogy itt is ugyanaz a szituáció mint a regényben, mint amit Martin mondott Gemmának: az élet másolja a művészetet és a nő férjhez ment egy unalmas pasashoz, Charlie-hoz. Ám honnan kéne ezt tudnia annak, aki nem olvasta a könyvet? Nagyjából ez a belterjesség határozza meg a továbbiakat is, s ha motivációkat akarunk találni Gemma tetteire, akkor Flaubert-ig kell visszanyúlnunk. Ha ebből indulunk ki, érthetővé válnak Gemma egyedül megtett sétái az erdőben, a mezőkön és felhozhatjuk Peter Shaffer híres színművének filmváltozatában („Ki megy a nő után?” – 1972) a főhősnő szavait, aki nem megcsalta férjét, csak kimondta neki a nyilvánvalót: nem csak házasság előtt kell meghódítani a nőt, hanem alatta is, minden nap új és új örömöket kell adniuk egymásnak, hogy kapcsolatuk ne fulladjon unalomba és egy vicc paródiájába.

gemma-bovery-3.jpg

Mindez azonban csak feltételezés, ugyanis a film teljesen üres ilyen szempontból. Az egyedüli szórakoztató mozzanatokat a Martin figura szolgáltatja, őszintén szólva Fabrice Luchini fürdik a szerepében. A többi szereplő esetében sem tudunk meg sokat, szerepeltetésük igazából semmi egyéb, mint hely,- és időkitöltő. Néha poénkodtak a brit és francia sztereotípiákkal, amit egymásról gondolnak elnagyoltan a két nemzet fiai, még azok is, akik már hosszabb ideje az adott országban élnek, de ez inkább kínosnak hatott számomra, mint viccesnek.

Talán nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy (G)emmát itt is eléri végzete. A befejezésnél vált nyilvánvalóvá számomra, hogy az alkotók nem igazán tudták eldönteni, milyen filmet is csináljanak, mintha pénzfeldobással akarták volna kikényszeríteni, hogy komolyan vegye-e magát a film, vagy sem. Legyen drámai, legyen tragikomédia, vagy egyszerűen Roald Dahl-mintájára egy egyszerű meghökkentő mese? Mindből van benne egy csipetnyi, s talán éppen ezért kevés. A zene viszont bájos. Komolyan.

 

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Rainse · http://bugnews.blog.hu 2015.04.08. 14:17:03

Hova tűnt a lazarusos bejegyzés?

efes · http://efesasanisimasa.wordpress.com/ 2015.04.08. 23:00:46

Szerintem Anna Fontaine sem kívánta Flaubertet adaptálni, csupán "feleselt" a Bovarynéval. Az ítélet tartalmával azonban egyetértek, közepesen szórakoztató kis "izé".