Ha a címből esetleg nem volna teljesen egyértelmű, hogy ez egy SPOILERES írás, akkor most szólok, hogy ez bizony egy SPOILERES írás.

Kezdésként vegyük fel a (pók)fonalat!

Az előző filmben kiderült a világ számára, hogy Pókember nem más, mint Peter Parker, ami tök érdekes lehetőségeket teremthetne. Sőt, akár magában foglalhatna némi mondanivalót a a való világban is jelenlévő narratívákról és ellen-narratívákról, elvégre ebben a filmben is vannak a Pókember rajongók, és velük szemben az összeesküvéselmélet hívőkre hajazó Mysterio hívők. Ebben nem olyan nehéz meglátni bármelyik politikai oldal kommentharcosait, nyugodt szívvel gondolhatunk például a maszk-nem maszk, vírus-nemvírus narratívákra egyaránt. Ezzel párhuzamosan Peter korábbi nyugodt élete teljesen kifordul magából, hiszen egy felkapott celebbé válik, ami szintén megtörténhet egy átlagemberrel, szóval akár erről is mondhatna valamit ez a film, de nem teszi. Mindössze annyit tudunk meg, hogy Peternek ez nem jó, szóval tulajdonképpen ez az egész érdekes és még sosem látott helyzet nem más, mint a történet kiindulópontjául szolgáló ürügy.

Tudom, mire gondoltok. Miért nem a Halálos iramban 10-től, meg a Transformers hatodik részétől várok el komoly mondanivalót, meg társadalmi kommentárt?

Nos, egyrészt mindez nem lenne teljesen idegen Pókembertől, legalábbis a képregényben, másrészt szerintem a Marvel akkora branddé nőtte ki magát, hogy esetleg lehetnének egy picikét bátrabbak is most már, mert nagyon úgy tűnik, hogy bármit dobnak be a mozikba, vagy a Disney+ra, az képtelen tisztességesen megbukni. Akkor pedig akár már valami minőséggel is megpróbálkozhatnának egyszer, nem?

Oké, tudom, naivitás, idealizmus, ez kőkemény biznisz és a többi, és a többi, haladjunk is tovább kérem, én vagyok a hülye, hogy azt képzelem egy szórakoztató mainstream filmhez lehetne akár értelmes forgatókönyvet is írni.

Szóval ott tartottunk, hogy Peternek a fentebb vázolt helyzet nagyon rossz, de szerencsére meglát egy halloweeni dekorációt, amiről eszébe jut, hogy ő amúgy ismer egy varázslót, Dr. Strange-t, aki lehet tud neki segíteni. Benedict Cumberbatch egyébként valamennyire feldobja a filmet, ő az egyetlen valóban karizmatikus, értékelhető színész, mióta Robert Downey Jr. szerződése lejárt. Egyébként szintén ő az egyetlen, akivel tudtam azonosulni a történet során, mert ő az egyetlen felnőtt, aki átgondoltan cselekszik, nem pedig pillanatnyi impulzusokat követve csinál meg minden és bármilyen baromságot, ami éppen eszébe jut, vagy mert épp valaki az mondja neki. Mert sajnos ez a Peter Parker ugye ilyen…

Ha már itt tartunk, menjünk egy kicsit bele, hogy miért nem szeretem a Tom Holland féle Pókembert. És erről még csak nem is elsősorban ő tehet. Pókembernek sosem kellene ennyire meghunyászkodóként, ennyire alsóbbrendűként, ennyire csicskaként viselkednie, még akkor sem, ha fiatalabb a többi szuperhősnél, elvégre ő is bőven kivette már a maga részét akciókból, szuperbűnözőkből, sőt bolygóközi kalandokból. Ehhez képest az első filmjében egy Elon Musk Tony Stark rajongó hülyegyerek volt, aztán a másodikban kisvasembert akartak belőle faragni, most pedig konkrétan arra nem képes, hogy három, kerek, egész mondatban megfogalmazza Dr. Strange-nek, hogy tulajdonképpen mit is kér tőle. Mert Peter Parker ugye ilyen…

Szóval az a Peter belerondít Dr. Strange varázslatába, ezért elkezdenek átjönni a korábbi sony-s Pókember filmek gonosztevői a Marvel filmes univerzumába.

Tök logikus, hogy ha el akarjuk feledtetni a világgal, hogy Pókember valójában Peter Parker, akkor a multiverzumból elkezdenek átszökdösni azok az emberek, akik a többi univerzumban tudják, hogy Pókember kicsoda.

Tök logikus.

Persze, tudom, szőrszálhasogató vagyok, mert igazából örülnöm kellene, hogy újrahasznosítják az összes gonosztevőt, akit az elmúlt 20 év Pókember mozijaiban láttam.

Egyébként Willem Dafoe az, akit igazán tudtam értékelni ebben a filmben, elvégre a kisujjából karizmatikusabb, szórakoztatóbb gonosztevőt képes kirázni, mint amit az elmúlt 10 év Marvel filmjei összesen képesek voltak felmutatni. Külön öröm volt látni, ahogy a közel 70 éves Dafoe a szart is kiveri a 25 éves Hollandból. De ne szaladjunk ennyire előre.

Ott tartottunk, hogy Peter a barátai teljesen felesleges segítségével sikeresen elkapja a sony-s filmek  főgonoszait, majd barátai érdemi segítségével kiröhögi a hatvanéves pók-mítosz egyik legikonikusabb, legjelentősebb karakterét, mert hát milyen hülye neve van már neki.

Ezt követően May néni - aki semmit sem tud az egész ügyről - azt tanácsolja Peternek, hogy ne küldje vissza a gonoszokat a saját univerzumukba, hanem helyette “javítsa meg” őket. Tehát lefordítva; inkább kockáztassuk meg azt, hogy emberek milliárdjai és milliárdjai pusztuljanak el a multiverzumban a valóság szövetének felhasadása miatt, nehogy a főhősünk és a nagynénje ne érezze magát jó embernek. Illetve hát Tom Holland Pókembere idáig se jutna el saját magától, csak azért kezd bele az egészbe, mert a nénikéje ezt mondja neki. Így hát Peter szembeszáll az egyébként az ő kérésére, kifejezetten neki segítő és a józan észt egyedül képviselő Dr. Strange-el, sőt legyőzi őt egy amúgy egészen kreatív, tükördimenziós akciójelenetben. Majd nekiáll, hogy “megjavítsa” a gonosztevőket, ha akarják, ha nem. Ebben mondjuk nehéz nem a jelenlegi snowflake, woke generáció törekvéseit látni az általunk, öregek (vagyis 30 év felettiek) által fenntartott gonosz világ megjobbítására. Ha akarjuk, ha nem.

Kétségtelenül a film javára írható, hogy amekkora baromságnak hangzik ez az egész, annyira rossz vége is lesz, ugyanis May néni belehal abba, hogy olyasmibe ütötte bele amúgy fitos kis orrocskáját, amiről valójában mit sem tud, de halála előtt sajnos még marad annyi ideje, hogy elmondja Peternek:

A nagy erő, nagy felelősségel jár.

A moziteremben pedig mindenki röhög, a szekunder szégyent csillapítandó.

Kár egyébként, hogy mire Marisa Tomei valóban kezdene belenőni May néni hagyományos szerepébe (remélem érzitek, hogy mennyire politikailag korrektül sikerült ezt megfogalmaznom), pont kinyírják. Dehát mégis mit kéne szegény íróknak csinálniuk, amikor itt van ez a Pókember, aki hat film alatt nem jutott el a felelősségvállalásnak arra a szintjére, ami amúgy ennek a karakternek a lényege kellene hogy legyen, és amit az összes többi Pókember már az első filmjének az első 20 percében sikeresen abszolvált?

Szóval ja, most már igencsak ideje volt, hogy valaki végre elmondja neki ezt a bizonyos mondatot. 

És ha már a többi Pókemberről beszélünk, akkor itt érdemes megjegyeznünk, hogy Peter haverjából, Ned Leedsből egy gyűrűnek és a bizsergő kézfejének köszönhetően varázsló válik (WTF?), aki előbb Andrew Garfield, majd Tobey Maguire pókemberét "varázsolja oda" a saját nappalijuk közepére. Garfield tulajdonképpen önmaga korábbi alakításának a paródiáját nyújtja itt, de még így is jó újra látni őt, abszolút üde színfolt a filmben, de közben meg szívfájdító számomra, hogy ő a mai napig remek Pókember és remek Peter Parker lehetne, ehelyett nem jutott neki több egy elbaltázott második résznél, hogy aztán gyorsan le is cseréljék őt erre a minden méltóságot nélkülöző hülyegyerek-verzióra.

Tobey Maguire már kicsit kiöregedett ebből az egészből - ő férfi, róla leírhatom, oké? Szóval persze, neki is örültem, ő gyerekkorom Pókembere, ha nekem nem is ő a személyes kedvencem, de borzasztóan sajnáltam volna, ha valamiért nem lenne itt. Szóval persze, én egy fan vagyok, ez pedig a fan service netovábbja, szóval nem tudtam nem örülni nekik, nem tudtam nem röhögni a szar poénokon, amik néha olyan szinten igénytelenek, hogy konkrét mémeket idéznek, és azt hiszem ennél lejjebb már nincs is. Igen, az “Engem sem hagy hidegen a tudomány”, és az egymásra mutató pókemberek egyaránt itt vannak.

Sajnos.

Tehát a három Pókember egymásra csodálkozik, ahogy a nagy internetes mémkönyvben meg van írva, majd természetesen összefognak a sok-sok gonosztevő ellen, hogy aztán egy hatalmas, elnyújtott, ámde fantáziátlan és steril akciójelenetben végül legyőzzék őket, és mindenkit szépen visszaküldjenek a saját univerzumukba. Majd a győzelem után elkezdődik az egyébként a régi Tobey Maguire filmeket idéző naplementés nyáladzás, ugyanis a Tom Holland féle Peter végre hajlandó felelősséget vállalni a saját tetteiért, és a milliárdszor milliárdnyi ember halála helyett nagy kegyesen azt választja, hogy mindenki felejtse el, hogy ő a Pókember.

Micsoda erkölcsi magaslatok, kérem szépen!

És emiatt mindenki sír, olyan szép, hollywoodi módra persze, aztán jöhet az epilógus.

Amiből kiderül, hogy nem csak azt felejtette a barátja és a barátnője, hogy Peter Parker a Pókember, ahogy azt eddig sugallta a forgatókönyv, hanem Peter Parkert úgy ahogy van, elfelejtették, és a közös múltjukat úgyszintén. Ami elég fura, tekintve, hogy még mindig egy osztályba járnak. Szóval mintha innen is hiányozna egy logikai kapocs, de a lényeg az, hogy Peter inkább hagyja, hogy a barátai esélyt kapjanak egy normális életre, még ha ez neki szomorú is. Tudjátok mint a legeslegelső Pókember film végén. Vagy mint a Pillangó hatásban. Csak itt nincs megírva.

De! A lényeg, hogy Peter Parker végre felnő, tehát végre képes felelősséget vállalni a döntéseiért, elköltözik egy szörnyű albérletbe, majd belehálóhintázik a kamerába, ahogy az jó Pókemberhez illik. Szóval 6 film után végre valahára eljut oda, ahova az eddigi pókemberek az első filmjük első húsz percében eljutottak. Ahogy azt már talán említettem korábban.

Tudjátok, ezért mondja azt Martin Scorsese, hogy ezek nem filmek, meg ez nem igazi filmművészet. Mert az adott karakter szempontjából fontos, meghatározó eseményeket mindig a következő filmre halasztják, hiszen ha egy film hoz 6-700 milliót, az nem pénz. Az kell, hogy 6 film hozzon 6-700 milliót, és akkor már rendben vagyunk.

Meg persze azért is mondja ezt Scorsese, mert például ennek a filmnek vége felé van egy téli, temetőben játszódó jelenet, ami annyira steril, hogy nem hiszem el sem azt, hogy tél van, sem azt, hogy hideg, sem azt, hogy egy temetőben vannak a szereplők. Mindezt egy olyan filmben, ami több száz millióba került, és ennek a többszörösét fogja kitermelni, a stáb mégse megy ki a temetőbe a hidegben, mert hát gondolom az olyan... kényelmetlen. Helyszínt kell keresni, ki kell bérelni, oda kell utaztatni a stábot, órákig kell fagyoskodni, forró teát kell nekik csináltatni. Minek ez a sok macera? Kinek hiányzik ez? Ehelyett majd az alulfizetett VFX kockák megoldják, és mindenki jól jár.

Szóval ha a mozi nagymesterei, mint például Scorsese ilyeneket mondanak, akkor lehet nem csak azért mondják, mert vén balekok, akik nem értik az egyébként oly csodás mai világunkat, hanem esetleg érdemes elgondolkodni azon, hogy talán, de csak talán mégiscsak lehet a mondandójukban némi igazság.

Most, hogy végigvettük a történetet, kiemelnék ezt-azt, ami azért tetszett: például Zendayát még szeretném egy kicsit megdicsérni, mert a kettejük jelenetei Tom Hollanddal - ha nem is érnek fel az Andrew Garfield-Emma Stone páros cukiságához és kémiájához - azért mégiscsak szerethetőek és ez a csaj talán még sose volt ennyire aranyos, mint ebben a filmben. J.K. Simmons Jamesonját szintén nem lehet nem szeretni, hiába őt is a korábbi filmekből nyúlták le.

Mert hát ez az egész film lényegében egy olyan igénytelen fan service, mint amihez hasonlót nem is olyan nagyon régen a Mandalorian második évadának végén láthattunk. Tudjátok, amitől a tömegek megőrültek, a fanok önmagukból kikelve zokogtak, és senkit sem érdekelt, hogy mennyire gagyin koreografálták meg azt a bizonyos harcjelenetet, és senkit sem érdekelt, hogy nevetségesen kiábrándító volt az a bizonyos CGI arc. Hát a Disney most ahhoz képest semmit sem bízott a véletlenre, ezúttal bedobta az összes korábbi Pókembert az üstbe, összekeverte az összes korábbi Pókember gonosztevővel, majd megfűszerezte néhány gagyi mémmel, et voilá, kész is a tripla sajtburger, tessék szépen elfogyasztani. 

Összességében tehát az akciójelenetek többsége feledhető, a fényképezés teljesen közepes, a rendezés jellegtelen, a forgatókönyv borzasztóan igénytelen, a tinédzser korosztályt komplett idiótának ábrázolja a film, a poénok jelentős része pedig rém kínos. Mondhatnám úgy is, hogy cringe, ha tudnék angolul. Lényegében minden és bármi, ami jó ebben a filmben, az azért jó, mert kihasználja azt, amit a korábbi években valaki más már felépített.

A történet első felében azt kívántam, bárcsak egy kicsit komolyabban vennék magukat, a második felében pedig azt, hogy bár ne tették volna, mert ez még annyira se megy nekik.

És amikor meg mégis menne, akkor se lesz jó vége.

Például van az a jelenet, amiben Andrew Garfield Pókembere sikeresen megmenti Michelle Jonest - Zendayát -  a halálba zuhanástól. Mert tudjátok, a saját világában, az ő életének a nagy szerelmét nem sikerült megmentenie a halálba zuhanástól. De most egy másik Peter Parker szerelmét meg tudja menteni. Ez lehetne katartikus. Lehetne szomorú. Lehetne felemelő. Végigfuthatna a hátunkon a jóleső borzongás, ami csak a legjobb filmekre jellemző. De nem, nem lesz katartikus. Nem lesz szomorú. Nem lesz felemelő. Nem futhat végig a hátunkon a jóleső borzongás, ami csak a legjobb filmekre jellemző.

Mert még ebben a jelenetben is muszáj elütniük az egészet valami harmadrangú poénnal, olyan tipikus marveles módon.

Mert semmit sem kell többé komolyan venni, mert mindennel kapcsolatban önironikusnak kell lenni, mert az menő.

De ha semmit sem vehetünk komolyan többé, akkor így hogy tudjuk átélni azokat a nagy katartikus pillanatokat, amiknek a filmtörténet legjobb jeleneteit köszönhetjük?

Hát ez az én problémám, hogy sehogy.