Hollywood minden műfajból megpróbálja kicsavarni az utolsó cseppeket, amíg azok pénzt hoznak a konyhára. Ilyen volt az ’50-es ’60-as évek ókori szandálos filmjeinek divatja, vagy mostanában a képregényadaptációból készült szuperhősmozik reneszánsza. Eleinte csak finoman próbálkoztak, Amerika legnagyobb hőseivel, aztán az ezredfordulótól kezdve a technikai fejlettségnek és a mozibajáró közönség életkorcsökkenésének következtében hirtelen elszaporodtak az ilyen jellegű alkotások. Most már elkészül minden valamirevaló figurának több folytatása, előzménye, újraértelmezése, így a megfáradt Hollywood kénytelen az olyan huszadrangú hősökhöz nyúlni, mint amilyen a Zöld Darázs (ami egyébként egy egész nézhető, vállalható filmecske), vagy mint most a Zöld Lámpás.

 

A Zöld lámpással sajnos elég sok probléma van, úgyhogy vágjunk is bele. A látványvilágra a legnagyobb dicséret a jó közepes. Egyszer se esett le az állam, hogy mekkora jelenet volt, viszont az is tény, hogy egyszer se kaptam a fejemhez, hogy mennyire rosszul nézett ki. Lehet az igényeink lettek túl magasak az idő előrehaladtával, de szerintem nem, például a legutóbbi X-Men filmben is voltak erős pillanatok. Az akciójelenetek egyébként annyira elszálltak, hogy úgy igazán izgulni sem lehet a hősökért egyetlen pillanatig sem. A főszereplő Ryan Reynolds egy mindenféle karizmát és tehetséget nélkülöző tucatfiú, gyakorlatilag simán felcserélhető, karaktere pedig egy nagyon üres sablon. Mindez igaz a főhősnőre is, pár perccel a film után már nem tudom felidézni az arcát. Peter Sarsgaard tolószékes elefántembere pedig sokkal inkább szánalomraméltó, semmint félelmetes gonosz. A stáblistán megtalálhatjátok még Tim Robbinst, aki igazából csak itt van, és ennyi. A történet természetesen a kijelölt sablonok mentén halad, semmi meglepetésre ne számítsunk még csak véletlenül se, ahogy humorérzékük sem igazán volt az készítőknek. Ez körülbelül egy átlagosan rossz hollywoodi filmnek lenne tekinthető, de néha az arcunkba kapunk annyira sablonos, és förtelmesen giccses képeket és párbeszédeket, amitől minden jóízlésű ember egyszerre szisszen fel fájdalmában. Nem csak a naplementés csajozásra gondolok itt, hanem az apukára való sablonos visszaemlékezésekre is.

 

A slusszpoént pedig még nem is írtam. Tudjátok ki rendezte ezt a filmet? Martin Campbell. Az a Martin Campbell, aki feltámasztotta a ’90-es években James Bondot minden idők egyik legjobb 007-es kalandjában az Aranyszemben, majd ezt a bravúrt sikeresen megismételte 2006-ban a Casino Royale-al. Emellett minden idők egyik legnagyobb kalandfilmje is a nevéhez fűződik, ez pedig nem más, mint a Zorro álarca. Pont a vetítés alatt adta le itthon valamelyik kereskedelmi csatorna, én pedig azon gondolkoztam, hogy lehet jobban jártam volna, ha itthon maradok, és inkább megnézem, pedig évek óta be se kapcsoltam a készüléket. Martin Campbell pedig remélem nem ragad le ennél a színvonalnál, hanem még visszatér régi önmagához, és hasonló kaliberű alkotásokat tesz le az asztalra.