"a boldogsághoz elég egy kupac széna"

A '60-as évek volt a francia film nagy korszaka, ekkor készültek a mai napig klasszikusnak számító vígjátékok és kalandfilmek. Egy olyan rövid korszak volt, melyben szórakoztató és művészfilmekben Európa egyaránt messze felülmúlta Hollywood-ot. Még a legamerikaibb műfaj, a western legjobb darabjai is az olaszoknál születtek. Később pedig, az amerikaiak merítettek ezután innen, és nem pedig fordítva, mint manapság.

Belmondo nem olyan rég futott be a Kifulladásig-gal, már sztár volt, de még nem lehetett tudni, mivé futja ki magát. Ilyen szemtelenül fiatalon jól áll neki a csibész tolvaj szerepköre, de nagy vezérként már kevésbé hiteles. Claudia Cardinale viszont földöntúlian gyönyörű és káprázatos ebben a filmben, miközben mégis olyan bájosan aranyosan emberi marad. Alakítására se lehet panaszom, nagyon sokat dob a jelenléte az összképen. A film amúgy kiváló karakterekkel dolgozik a bivalyerős Jámbor, a kifinomult Vakondok, illetve a sunyi Malichot remekül kiegészítik a főhőst. A Belmondo alakította Dominic elég összetett figura, erényei, hibái egyaránt akadnak, és egyaránt bajba sodorják, ahogy a cselekmény folyik. Tökéletesen azonosulható hős, viszont a negatív karakterek Malichot kivételével nagyon a háttérbe szorulnak, nem sok idő jut nekik a fordulatos történetben, és a remek poénok áradatában. A Fekete Tulipánnal ellentétben a Cartouche mer drámai is lenni, a végkifejlet nagyon mélabús, melankolikus hangulatot áraszt magából. Mindamellett egy csöppet befejezetlennek érezhetjük az összképet, de ezt a kétórányi tömény szórakozás hatására könnyen megbocsájthatjuk.

A Cartouche a mai napig rendkívül élvezetes, és szórakoztató mozi a francia film legjobb korszakával. A Fekete Tulipánnal, nem csak állja a versenyt, de kifejezetten jobb is annál.