Az 1997-es kanadai A kocka című film egy valóságos remekmű. Mindamellett hálás vagyok, hogy csak most sikerült megnéznem, és nem 10 évvel ezelőtt.

A kocka olyan brutális képeket tartalmaz, és annyira nyomasztó az egész mozi, hogy simán elmegy horrorfilmként. Mindeközben annyi benne a feszültség, és olyan vérfagyasztóan izgalmas jeleneteket láthatunk, hogy teljes értékű thriller is. Az alapötlet pedig nagyon eredeti; annyira szürreális, olyan mélyen elgondolkodtatóak a párbeszédek, hogy simán mondható művészfilmnek is. A kocka azonban mindezeknek a leegyszerűsítő hollywoodi műfajsablonoknak messze felette áll. Remek karaktereket mozgat, és velük együtt egy érzelmi hullámvasútra hívja a nézőt. Simán előfordulhat, hogy egy szereplő, akit az egyik pillanatban még kedveltél, a másikban már szívből gyűlölsz, és fordítva. De kivétel nélkül, mindenkinek az életéért véresre rághatod a körmödet. Ha éppen filozofikus hangulatban vagy, akkor pedig rengeteg mindenen el lehet gondolkodni az élet értelmétől kezdve, egészen a körülötted lévők hozzáállásán át, az aranypisztolyos férfi főgonoszáig Scaramangáig.

Nagyon sok rétege van ennek a filmnek, hogy igazából nem filmnapló bejegyzést, hanem egy komolyabb, mélyebb elemzést érdemelne, de ahhoz még meg kéne néznem párszor. Az mindenesetre biztos, hogy ilyen különleges mozit, még nem sokat láttam életemben.