A Farkasember Londonja legalább öt évvel későbbi, mint Sherlock Holmesé, legalábbis a Tower Bridge készületi fokát nézve. Ezt leszámítva azonban látványban szinte semmi különbség a kettő között, akinek bejött Holmes legújabb kalandja, az élvezni fogja a Farkasember újabb reinkarnációját is.
Utoljára talán a Daredevilre ültünk be ilyen Szabival ilyen spontán ötlettől vezérelve, de mióta negyedórás reklámok előzik meg a motion picturet, azóta már ebben sem akad sok kihívás. Vagyis elviekben a jegyet öt perccel a deadline előtt váltottuk meg, de még bőven belefért, hogy visszamenjünk pop-cornért. Pedig nehéz szülés volt. A film három startot halasztott, fél év újraforgatás, rendezőcsere, és a próbavetítés kudarca áll a háta mögött, de tekintve a zseniális befejezést, és a végeredményt Mr. Johnston valóban a halálból kaparta vissza az alakváltó ordas - fantasy körökben - unalomig ismert legendáját.
Ugyan Benicio Del Toro kifejezetten antipatikus eddigi szerepei alapján, igen kellemeset csalódtam benne. Ahogy csak néz, már abban is annyi delej feszül. Ahogyan a kezdő képsorokban csendesen fürkészi a házat, ahová visszatér, már tudjuk ő egy tragikus hős, pedig a java még csak ekkor kezdődik. A Farkasember nem ereszt. Joe Johnston - akinek olyan filmeket lehet köszönni, mint a Drágám a kölykök összementek!, vagy a Jumanji - hullámvasútba ülteti a nézőt, és már az első percekben nyilvánvalóvá válik a rettegés garantált. De most komolyan. Ki a fene félne egy Farkassá változó rémtől, aki egyébiránt csupán tucatszor változik át, adott napon évente? Ha az átváltozások számát vesszük alapul, a film fél évet ölel fel, és a fejünkben egy hang is azt sikoltja, ilyen a valóságban nincs.
De bizony van. Az emberben rejtőző állat, a skizofrénia évszázadok óta remek táptalaja a rémtörténeteknek, csak éppen van, amikor Dr. Jekyll a neve, és van amikor Hulk. Most éppen Farkasember. Ugyan az eddigi szörnyek sem voltak rosszak, de a CGI-nek hála, teljesen hihető metamorfózisokat kapunk. Lehet ijesztgetni a másikat a székben, garantáltan feldobja az élményt, hogy a következő másodpercben ő adhassa vissza nekünk. A történet finoman, csepegtetve adagolt és ugyan könnyen kitalálható csavarokkal operál, végeredményben elég sok mindent kihoztak, amit egy ilyen kaliberű történetből ki lehetett hozni.
Igaz, ezen inkább akkor kezdünk gondolkodni, amikor pillanatnyit szusszanhatuk, mert az izgalmak, és az adrenalin végig ott dobol az ember ereiben már akkor, mielőtt a cím beköszöntene. Már-már indokoltlan mennyiségű művér csapódik az ezüst vászonra, ami könnyen a slasher filmek közé ránthatná jelen alanyunkat, de Johnston mindenből csak annyit mutat, amennyit kell. Sőt, olykor a film átcsap fekete humorba, a német akcentussal beszélő idegorvost egyenesen túlzásnak éreztem. Szerencsére van itt négy remek színész, a már említett Del Toro mellett, Anthony Hopkins, Emily Blunt, és az igazi meglepetés Hugo Weaving, akit mindig öröm filmen látni. Ő alakítja a Farkasembert üldöző detektívet, akinek végeredményben sokkal jobban sikerült kiemelni a karakterét, mint az előre sejthető lett volna.
A zene korrektül szolgálja ki a filmet, ezúttal Danny Elfman komponálásában. Ám ugyanakkor nem éreztem olyan emblematikusnak, mint a Sherlock Holmes film zenéjét. Ezen alkotóelemek olyan sikerrel állnak össze, hogy a szórakozás garantált, bő másfél órára, ami észrevétlenül röppen tova. Amennyiben kukacoskodni akarnók felhozhatnám - a már említett egyszerű történetet mellett - hogy Hollywood még mindig úgy akarja ábrázolni a cigányokat, hogy bekoszolja a színészek orrát, esetleg, hogy a karaktereket is árnyalhatták volna, mert sajnos a rémfilmekből már régóta tudhatjuk, mindenki gyanús aki szakállas.
A kritika először tizennégy éve jelent meg a Fatum Portálon.
Ha tetszett az ismertető, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4
