Stephen King első sikeres regényéből készült ez a film a fiatal Brian De Palma rendezésében, akinek szintén ezzel a filmmel kezdett el úgy igazán beindulni a karrierje. Egy ilyen mozitól ezek után sok rosszat nem lehet várni, és szerencsénkre nem is kell csalódnunk. Nem úgy, mint a későbbi Stephen King megfilmesítések nagy részében.
Carrie szerepét Sissy Spacek játssza, aki bár alkatilag egyáltalán nem hasonlít a regényben leírt Carrie-re, de ezt hamar elfelejtjük, mivel nagyon jó, végig hiteles marad a szerepében; meggyőző, mint kiközösített lúzer, és meggyőző, mint a halál vérmocskos angyala.
Az anya szerepében Piper Laurie szintén elsőrangúan alakítja az őrült vallási fanatikust, bár erre a karakterre inkább egy undorító banyát képzeltem volna el, de az is igaz, hogy így érdekes kontrasztba kerül az egész személyisége. Annak ellenére, hogy külsőre nem egy vadállati némber, a vele kapcsolatos jelenetek elég megrázóak és félelmetesek, főleg a legvégén.
Fontos szereplő még a cselszövő Nancy Allen, aki jóval dögösebb, mint regénybeli megfelelője, de ennek csak örülhetünk. Szerintem már csak miatta is érdemes megnézni ezt a filmet ( ezer meg egy más ok mellett), annyira érzékien szexi a kiscsaj. Vele ellentétben a regénybeli dögös macát Amy Irving egy átlagos kisegérré teszi, de ez persze csak azoknak szúr szemet, akik olvasták a könyvet. Viszont a film komoly hiányossága, hogy nem teszi szerintem teljesen egyértelművé, hogy az eseményeket kiváltó „csínytevésben” Sue és Tommy nem vettek részt. Nem mehetek el szó nélkül a sztárrá válás kapujában álló John Travolta mellett sem, aki szintén feltűnik a filmben. A regénybeli aljas rosszfiú karakter helyett egy idióta hülyegyereket játszik, aki sokkal inkább vicces, semmint félelmetes. Veszekedéseik Nancy Allennel nem két romlott fiatal egymásra találásáról, hanem két éretlen fogyatékos civódásairól szólnak. Van ugyanis a filmnek egy ilyen humorosabb oldala is, amelynek köszönhetően néhol sokkal inkább egy átlag slasher-nek, vagy még inkább tinivígjátéknak tűnik a Carrie, amire a néhol viccesen pornófilmszerű aláfestő zene is rátesz egy lapáttal. Ennek köszönhetően sajnos a két cselszövő halála is teljesen súlytalan, De Palma gyorsan elsiklik a gyilkossági kísérlet témáján.
Ebből talán az is látszik, hogy De Palma-t nem érdekelték túlzottan sem a karakterek, sem a történet misztikus vonala. Viszont nagy hangsúlyt helyezett a vizuális megvalósításra, a feszültségre, és a kiváló szituációkra. A Carrie a mai napig látványos film, tele van különleges és egyedi kamera beállításokkal és mozgásokkal, osztott képmezőkkel, és olyan jelenetekkel, amiket nem tudunk egykönnyen elfelejteni. Mindez ráadásul nem öncélúan, hanem a történetet szolgálva. A báli jelenet például ezerszer jobb, mint a könyv 10 különböző nézőpontból bemutatott változata, De Palma itt is nagyon ügyesen és rá jellemzően túlnyújtja a feszültséget a végtelenségig. Egy hihetetlenül giccses, mégis fenyegető álomjelenet egyik pillanatról a másikra szürreális rémálommá válik. Ennek a kisebb hatású párjelenetét láthattuk már az első jelenetben is, amikor a kamaszkori, lányöltözős, nedves álomból hirtelen Carrie menstruációs lidércnyomásába csöppenünk. A nagy finálé tobzódik a látványos jelenetekben Brian De Palma igazán kiélhette magát, szerintem gyakorlatilag emiatt a jelenet miatt rendezte meg a filmet. Tényleg maradandót alkotott, még úgy is, hogy feleannyira sem sikerült monumentálisra, mint a regény befejezése, amelyben Carrie az egész várost lerombolja. Gondolom ezt az akkori trükktechnikával, és költségvetéssel nem igazán lehetett volna hihetően megvalósítani, így jobb is, hogy kimaradt.
(SPOILER!) Végül az anya halála is jobban sikerült, mint a regényben. Azt a fenyegető Krisztus szobrot szerintem, aki egyszer látta, nehezen felejti el. A regényben egyszerűen összecsaptak, és Carrie megállította az anyja szívét. A filmben a bocsánatáért esdekel, mire az anyja leszúrja egy késsel. Ezután Carrie a telepatikus erejével egy Jézus szobor mintájára repíti tele késekkel az őrült nőszemélyt. Egyértelmű, hogy a vásznon melyik megoldás működik jobban.
Érdemes még elmondani a Carrie-ről, mint könyvadaptációról, hogy szerencsésen elhagytak pár felesleges szálat, és nem bolygatták hálistennek a misztikus dolgokat sem, de a film minden erénye ellenére egyszerűen nem olyan mély, mint a könyv, hiába formáltak ügyesen a könyvbeli gondolatokat jelenetekké. Néhány momentumot eltúloztak kissé, de a könyv lényegi mondanivalóját érintetlenül hagyták, és szerencsére tökéletesen működik a Carrie filmként is, hála többek közt a remek színészeknek, és De Palma egyedi vizuális érzékének.
De Palmát sokan Hitchcock epigonként tartják számon. A Carrie-ben is tisztelettel adózik a mesterének, de véleményem szerint teljesen feleslegesen. Bizonyos jelenetekben a Psycho zenéjét használja fel nagyon öncélúan. Persze lehetne párhuzamot vonni a két film között, de kissé erőltetett lenne. Másrészt a Psycho túl közismert film ahhoz, hogy csak úgy le lehessen nyúlni a zenéjét. Mindenesetre De Palmát ez már korábban a Nővérekben vagy a Megszállottságban sem különösebben zavarta, de azért szeretjük őt.
