Kérdeznék valamit. Szerintetek ki volt az USA legbefolyásosabb embere a 20. században? Talán Kennedy?  Ugyan már, megdugott egy modellt, és lelövette magát egy városban amiről ma mindenkinek egy szappanopera jut eszébe. Akkor mondjuk Martin Luther King? Miért? Mert kapott egy Nobel-békedíjat? A megfejtés John Edgar Hoover. Hooverről azt hiszem JFK - Nyitott dosszié-ban hallottam először, és bár koraérett kölyök voltam - legalábbis agyilag - az azért mindenképpen beszédes, ha egy 13-14 éves gyereknek már ekkor átjön hogy ő egy nagyon fontos szereplője volt az amerikai történelemnek, félelmetes, sőt rettegett kultuszt épített maga köré. Ezért aztán akkor is érdekelt volna ez a film, ha NEM Clint Eastwood rendezi, és NEM Leonardo DiCaprio a főszereplője. Így azonban az elvárásaim jelentősen megnőttek. Összességében felemás véleményem alakult ki a filmről. Nem vádolnám Eastwoodot azzal amit sok ellenlábasa felvetett - tudniillik egy patriótáról egy republikánus vajh milyen filmet készíthet? - mármint hogy maszatol, és szépít, viszont az elbeszélés módja számomra kicsit érthetetlen - állítólag így izgalmasabb, (nem nem az) -, akkora lyukak vannak a történetben hogy fizikálisan fáj, és rengeteg minden homályban marad. Egy azonban a film végére bizonyossá vált, ha valakinek nem élném át az életét, az ez a hebrencs, munkaalkoholista, szerencsétlen lenne.

Az életrajzi filmekkel amúgy mindig ez a gond, ha nem színeznek, akkor kiderül, hogy az ideológiák, a nagy hősiesség álcája mögött valójában mennyire szürke, egysíkú minden, vagyis alapvetően vagy az kell hogy a néző eleve érdeklődjön a téma, a szereplő iránt, vagy pedig színezni kell, ez esetben azonban mítoszt gyártunk nem életrajzot. Továbbá szerencsés ha objektív képre törekszik a rendező, és megpróbálja kizárni - ha nem is teljesen sikerül - saját meggyőződését, elvrendszerét, politikai, és esztétikai hozzáállását. Alapvetően a legtöbb filmnél, ezeknél is áll, hogy ne egy adott elvárással üljünk neki, hanem kizárólag azért, mert minket EZ érdekel, ezt akarjuk megnézni, és végignézzük. Aztán utólag mérlegelhetünk, hogy esetünkben megérte e ez a durván 140 perc. J. Edgar életét mint elmondtam két szálon követhetjük. Egyrészt a múltban 1924-től 1935-ig, amíg a B.O.I. (Bureau of Investigation) élén állt, és a jelenben amikor írja a memoárjait 1960-tól egészen 1972-ben bekövetkezett - és sokak által már nagyon várt - haláláig. A magyar cím fölösleges, és ezúttal sántít is, hiszen Hoover nem az FBI embere volt, Ő maga volt az FBI. Miután 1935-ben megalakult a Federal Bureau of Investigation, 37 évig állt az élén, a BOI-vel együtt 48 évig. Ilyen sokáig az általa leginkább gyűlölt kommunista vezetők nem voltak pártfőtitkárok. Egy olyan országban ahol maximum négy évre lehet megválasztani a vezetőt, és maximum egyszer újraválasztani, kis híján 50 évig tevékenykedett, kiszolgálva 8 elnököt. Halála után az első amit megszavaztak, hogy az FBI igazgatója maximum 10 évig tevékenykedhet.

Persze Hoovernek vannak érdemei, a film szerint az 1920-as évek rendőrségi munkája egy vicc volt a mai állapotokhoz képest, és sok újítást Hoover vezetett be. Elérte, hogy bárkit az országból elő lehessen venni akár csak egy könyvet a könyvtárból a kartotékrendszer szerint. Kiépített egy olyan szervezetet amely az egész országon belül, fittyet hányva az államok saját törvényeire nyomozhatott a külső, majd a belső ellenségek után, és forradalmasította alapjában véve az egész nyomozati munkát - például összekürtölte az ország legnagyobb elméit, és saját laboratóriumot állított fel, ahol a tudományra alapozva cserkészte be a bűnözőket, teszem azt jelölt bankjegyek segítségével. De milyen áron? Hoover nem bízott senkiben és semmiben, ő maga volt a paranoia fogalmának meghatározása a lexikonban. Mindenkire gyanakodott, mindenkiről aktákat állított össze - hiszen mindenkinek van némi vaj a fején - hogy azokat a lehető legalkalmasabb pillanatban elővegye, de olyan szinten, hogy semelyik elnök nem tudta elmozdítani a helyéről, még az sem amelyik akarta volna, mert Hoovernek már akkor volt róla aktája, mielőtt az letette volna a nagyesküt. Tulajdonképpen az FBI eleinte csak a kommunistákat vadászta az országban - hihetetlen egyébként mennyire rettegtek ettől ott az óceán túlpartján - aztán amikor elfogytak, jöttek a gengszterek, majd már szinte mindenki aki kicsit is máshogy gondolkodott mint egy kőkemény hazafi. Ugye ha nincs ellenség, felmerülhet a kérdés, miért is van szükség az FBI-ra, tehát gyártani kell. Most gondoljunk bele, hogy nálunk milyen emlékek élnek a 3/3-as ügynökökről, az FBI ugyanez, csak szebben hangzik.

Ezen kívül Hoover olyan szinten konzervatív ember volt, hogy aki számára nem felelt meg, külsőleg belsőleg - pl. bajuszt mert növeszteni, vagy eltérő zakót vett fel egy keddi napon - azt máris kirúgatta az ügynökségtől, legyen bármekkora szakmai érdeme. Csak azt a gondolkodásmódot tudta elfogadni ami számára helyes volt, a másképp gondolkodók ellen azonnal hadjáratot indított, aktákat állított össze, hogy csírájában fojtsa el azt. Ez egy darabig kedvezett is neki, de a 60-as évek szabadabb elvű légköre egyértelművé tette, hogy ő a múltban ragadt, és egy ősgyík amely kihalásra lett ítéltetve. Erre jó példa, hogy gyűlölte az egész Kennedy klánt, bár kiszolgálta őket, hiszen mégis milyen patrióta az, aki nem ápol jó kapcsolatot a haza vezetőivel, Martin Luther Kinget pedig egy felkapaszkodott senkiházinak bélyegezte, John Lennon is szálka volt a szemében. Szóval Hoover egy kellemes délutáni teára nem éppen a legjobb vitapartner lett volna.

Ugyanakkor a film egyáltalán nem foglalkozik az 1935-től 1960-ig tartó időszakkal, ami azért egy életrajznál elég nagy lyuk, főleg hogy egy világháború, hát még az 50-es évek atomháborús félelme minden bizonnyal tartogatott volna pár meglepetést. De ugyanígy nem láthatjuk Dillinger kiiktatását, Al Caponét, miközben vagy félórát toporog a forgatókönyv a Lindbergh-bébi elrablása körül. Persze ha úgy vesszük, hogy Hoover egy hangember volt, vagyis jobban szeretett az íróasztal mögött pöffeszkedni, semmint terepre kimenni akkor érthető, mert miért mutatnák Dillinger elfogását, ha Hoover ott sem volt? Kapunk viszont egy elég merész magánéleti szálat - már ami volt neki -, amelyben a film azt sugallja, hogy Hoover ez a mások felett kőkeményen pálcát törő, nagy hazafi valójában homoszexuális hajlamokat dédelgetett, és alelnökével Clyde Tolsonnal meghitt vacsorákat töltöttek el, és alkalomadtán még egy csók is elcsattant. Na jó gonosz vagyok. De ez a szál engem elgondolkoztatott, mert Tolson karaktere színhomok az fix, de mi a helyzet Hooverral? Ő 38 éves koráig az anyukájával élt - és ezt leszámítva is nagyon anyás volt, ami mindenképpen intő jel - vajon csak azért próbálkozott nőknél, mert még az anyja is azt mondta, inkább halott fia legyen mintsem buzi? Vagy mert tudta, hogy milyen képet vár el az ország, és nem tolerálnák ha coming outolna egyet? Talán önmagát is gyűlölte emiatt? A film egyértelműen azt sugallja, hogy ez az utóbbi eset állt fenn, hiszen azért meglehetősen meredek azt feltételezni, hogy ez az ember, aki bárkiről bárkit megtudhatott, nem vágta le, hogy az alelnöke szerelmes belé. Ha pedig ez a helyzet, akkor Hoover akármit is ért el az életben, akármit is alkotott, boldogtalan emberként élte mindennapjait, hiszen önmagának is hazudott, és nem olyan életet élt, amire vágyott.

No, beszéljünk egy kicsit a vázról is melyre mindez felépül. Sokakat nem fogok meglepni vele, de Eastwood rendezése tökéletes, filmje kimért, és kapott egy szép szűrőt is a képi világ amitől az egész egyfajta hidegséget sugall, mint amilyen egy irodai környezet. Caprio már alakított életrajzban, nekem az Aviátorban sokkal jobban tetszett, de amit itt véghezvisz se kutya, - főleg ahogy a hangjával játszik - persze tudom miért csinálja, Leo nem kéne ennyire rágörcsölni az Oscarra, látod, hogy telibeszartak megint. És különben is egy szép ember vagy könyörgöm, vénembereket ráérsz eljátszani majd ha megöregedsz. Ráadásul ezek az öregkori maszkok, húúú számomra nagyon gusztustalanok és kicsit nevetségesek is voltak, sokkal jobban működött a film amikor a visszaemlékezéseket mutatták, mert akkor Leo is természetesebben játssza a megfelelési kényszerben szenvedő, beszédhibás kisembert. A többiek igazából csak asszisztálnak alá, pl. a titkárnőt alakító Naomi Watts, vagy az anyuka szerepében Judi Dench. Nixont, vagy Bobby Kennedyt viszont meglepően erős epizódszerepekben láthatjuk, ráadásul mintha annyira nem is törekedtek volna esetükben a tökéletes hasonlóságra. Az időben való ugrálást pedig igazán segíthették volna, olykor egy egy évszám kiírásával, mert így maximum azoknak klappol inden akik tisztában vannak vele, hogy teszem azt Kennedyt mikor iktatták be.

Összességében az a véleményem a filmről, hogy akit érdekel az amerikai történelem, és azon belül a közelmúlt egyik legnagyobb hatással bíró alakja, az szánja rá ezt a két órát, mert jelenleg ennél szakszerűbb képet maximum csak dokumentumfilmből kaphat, és az minden bizonnyal szárazabb lesz.