Az hiszem a tavalyi legértelmesebb Netflix produkció, kétségkívül ez a film volt, amely több mindenre is bizonyíték. A legfontosabb, hogy úgy néz ki, még 2023-ban is lehet úgy készíteni filmet a leszbikusokról, hogy a film ezt nem tolja ötperceként az ember pofájába, ezzel máris elvágva magát azoknál, akik lassan csak emiatt nem néznek meg egy emberi történetet. Aztán meg arra is, hogy lehet úgy sportfilmet készíteni, hogy az valójában egész másról szóljon, éppen ezért izgalmas legyen annak is, akit abszolút hidegen hagy bármiféle sport, sőt meg tudja érteni és át tudja érezni a szereplők kínlódását, és küzdelmeit. És ez elvezet a harmadik igazsághoz, amit undorító clickbait módon, csak akkor tudsz meg, ha a továbbra kattintasz.

Szóval, amikor azt láttam, hogy Nyad barátnőnk már a harmincadik percben, egy röpke felvezetés után elkezdi átúszni a Kuba-Florida távot, akkor komolyan nem értettem miről akar szólni a maradék másfél órán át? Hogy a nő küszködik a vízben míg partot ér? Egzisztenciális és egyéb válságokba esik, meghasonlik önmagával, hogy aztán sellőként emelkedjen ki az önmaga által gerjesztett mélységből? Esetleg lehúzza a hínár, vagy elnyeli az örvény, és képzeljetek ide még vagy féltucat erőltetett szóképet. Hát nem, arról szól ugyanis, hogy nem sikerül neki. De aztán újra megpróbálja, és amikor megint felsül, ismét, és így trovább. Szóval a Nyad akár egy modernkori LMBTQ Rocky az egyik legfontosabb - de legalábbis általam leginkább megbecsült és gyakorolt - emberi tulajdonságról szól. A szűnni nem akaró kitartásról. Hogy soha nem szabad feladni.

Jimmy Chin és felesége, a magyar származású Elizabeth Chai Vásárhelyi eddig leginkább dokumentumfilmeket készítettek, és első játékfilmjük sem távolodott el túlságosan a műfaj kereteitől, hiszen megtörtént esetet dolgoz fel. Diana Nyad volt az első, és mai napig az egyetlen, aki átúszta a lehetetlenül veszélyes Kuba-Florida távolságot, tette mindezt úgy, hogy fénykorában elbukott, és ezzel a karrierje is odalett, és aztán negyven évvel később, hatvanévesen úgy gondolta ha beledöglik is, de kiköszörüli ezt csorbát a pályafutásán. Nem a hírnév miatt, nem azért mert unatkozik, hanem, hogy lelki békére találjon. Persze senki nem hisz neki, még legjobb barátja, és edzője is meg van győződve róla, hogy majd észhez tér, elvégre ha nem ment fiatalon, ugyan hogy menne, amikor már nem olyan feszesek az izmok, amikor másnak már az is fáj, ha csak egy székből kell kikelnie.

Diana, azonban nem véletlenül kapta a görög vizinimfákról a nevét, és a film csodálatosan mutatja be, miként képes egy ember mindent alárendelni egyetlen pillanatnak. Meg persze azt is, hogy mennyi ember segítsége kellett, hogy ez az álom végül megvalósulhasson, és közben, ez a mérhetetlen ego bizony nem képes különbséget tenni aközött, hogy odaadó híveknek tekintse társait, akik csak azért élnek, hogy ő boldog legyen, és az ő álmuk is ugyanez, vagy inkább arról van szó, hogy szeretetből és mert fontos nekik ez az ember kiállnak mellette, holott mindegyiküknek lenne sokkal jobb dolga is.

Ezt a kettősséget bravúrosan jeleníti meg Anette Benning és Jodie Foster, mindkettőjüket teljesen megérdemelten jelölték Oscar-díjra. Bening főszerep kategóriában indul, Foster mellékszerepben, utóbbinak oda is adnám. Az ő dialógusaik adják a film igazi dinamikáját. Tökéletesen át tudják adni, hogy ez a két ember afféle se veled, se nélküled kapcsolatban él - és nem úgy! -, különösen Foster karaktere, aki hatszázadjára is türelmesen végighallgatja, amint primadonna barátnője úgy adja elő kedvenc történetét, mintha soha senkinek nem mesélte volna, bizonyítva, nem azok a barátaid, akik csak a jó oldaladat ismerik és ezért szeretnek, hanem akik tisztában vannak az összes baromságoddal, és mégis elviselnek. És persze Benning is jól átadja az embert, aki egykor király lehetett volna, de elrontotta, és mai napig azt emlegeti, mert egész életében fájó nyomot hagyott, és csak a sikeres pillanatait idézi újra és újra. Mert nem maradt neki már más.

A filmben kapunk egy kis METOO-t is, de ez is abszolút illik a képbe, nem hatásvadász, ugyanakkor sokkoló a bemutatása. Mindez hozzátesz a karakter kibontásához, ugyanakkor lassan meg sem lepődünk, hogy még egy edző, aki kihasználta fölényét és tyúkszaros hatalmát. A filmben felbukkan továbbá személyes kedvencem Rhys Ifans is, aki a humoros szálért felelős, még úgy is, hogy a csattanó az arcunkra fagy. De mindezek mellett, vagy éppen ezek miatt is tudja ezt az erős üzenetet hordozni a Nyad - abban a korban, amikor már a Creed is csak önmaga árnyéka, nemhogy a Rocky -, mindegy ki mit mond, mindegy ha az egész világ mást üvölt feléd, ha szó szerint megszakadsz is, akkor se, SOHA NE ADD FEL! Mert akik feladták, hát azok bizony sose úszták át a Kuba-Floridát.

Ha tetszett az ismertető, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4