Nem voltak magas elvárásaim ezzel a mozival kapcsolatban. Az időutazás témája keltette fel az érdeklődésemet, és annyit reméltem, hogy az átlagosnál egy kicsit igényesebb romantikus komédiát láthatok. A vége az lett, hogy nem kicsit, hanem sokkal igényesebb mozi lett, és éppen annak köszönhetően, hogy – bár úgy indul – ez egyáltalán nem egy romkom. Persze, lehet rajta nevetni, meg a romantikus szál sem hiányozhat, de ennél azért jóval többet kapunk a pénzünké'.

A főhőst alakító Domhnall Gleeson szerencsére nem egy Hugh Grant, vagyis nem egy cuki, jóképű bájgúnár, hanem egy nagyon átlagos, szerethető karakter, akivel bárki könnyen azonosulhat. Amúgy is érdemes lesz odafigyelni erre a srácra, mégiscsak Brendan Gleeson (A rettenthetetlen, Erőszakik, 28 nappal később, A guardista) fiacskájáról beszélünk, aki nem hoz szégyent nagyszerű papájára. Mellette Rachel McAdams-t egyáltalán nem mondanám rossznak, de jónak sem, gyakorlatilag bármelyik színésznő eljátszhatta volna helyette ezt a szerepet. Mondjuk olyan, aki rendelkezik némi bájjal, vagy kisugárzással, ebben a szerepben úgysem feltétlenül a külső megjelenés volt a mérvadó. Az Igazából szerelemből már jól ismert Bill Nighy-ról érdemes még mindenképpen írni, mert remek választás volt az apuka szerepére egyszerre vicces és érzékeny. Mondjuk arra kíváncsi lennék, hogy Brendan Gleeson neve felmerült-e egyáltalán a rendező, Richard Curtis fejében.

Róla ma már leginkább az angol romkomok jutnak eszünkbe, de nem szabad elfelejteni, hogy ő írta annak idején a Fekete vipera és a Mr. Bean című sorozatokat is, ami gyakorlatilag a tévés humor legmagasabb foka, mind verbális, mind nonverbális szinten. Most egy harmadik oldalát mutatja meg előttünk. Az Időről időre néhol persze nagyon vicces, a könyvolvasós dialóguson például sokat röhögtem, a romantikát sikerült az időutazásos koncepcióval kicsit feldobni, illetve viszonylag nyálmentesen ábrázolni, de ami még fontosabb, hogy a már ezerszer látott kliséket nem kell ezeregyedjére is végigszenvednünk. Pedig a történet egy pontján szinte felkínálja magát a szokásos összeveszéses szál, sőt az időutazás miatt végig ott lebeg a levegőben, de Mr. Curtis szerencsére megkegyelmez nekünk, és teljesen más irányba tereli a történet folyását.

Ez nagy megkönnyebbülés még akkoris, ha ez a szál – a kicsit furcsa, de jófej hugi sorsa – kicsit döcögős, vagy kevésbé érdekes, mint amit eddig láttunk. Mindenesetre az időutazással kapcsolatban ez is felvet egy nagyon érdekes mondanivalót, hogy a jelenben kell megoldani a problémákat, ami végül a film egész tanulságára kihat majd. Viszont ezt  is könnyen megbocsájtjuk, sőt talán el is feledkezünk róla a film befejezését látva. Az a bizonyos utolsó séta nagyon megható, nem csoda, hogy a moziból kijövet, de még a villamosmegállóban is sokakat láttam a könnyeikkel küszködni, és abszolút jogosan (nem, én most kivételesen nem voltam köztük, nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust). A romkomot egy szinttel tovább emelte Curtis, mégpedig a család szintjére, hogy aztán magát a tanulságot az egész időutazásmentes életünkre kiterjessze.

Az Időről időre egy jó ízléssel elkészített, vicces, romantikus, drámai, megható film, és a végére még egy kis mondanivalót is kapunk, szóval abszolút megéri a mozijegy árát.