Audrey Hepburn a filmtörténelem egyik legnagyobb, leginkább meghatározó ikonja. Nevét azok is ismerik a mai napig, akik egyetlen filmet sem láttak tőle soha. Pedig már húsz éve itt hagyott minket, mégsem lehet elfelejteni. Mi volt a titka? Ő volt a NŐ. Így, csupa nagybetűvel. Minden, ami a nőkben szép lehet; a kecsesség, a törékenység, a finom elegancia, a hatalmas csillogó szemek, az elragadó mosoly és valami megfoghatatlan földöntúli báj egyesült az ő alakjában, személyiségében. Nemesi családban született, balettet tanult, és túlélt egy világháborút, de ez még nem magyarázat arra a csodára, amit ő jelentett a filmvásznon. A szexbombákkal teli világban ő egy nagyon vonzó alternatívát jelentett nők és férfiak számára egyaránt. Mellesleg remek színésznőnek bizonyult, aki többnyire kiváló ízléssel válogatott a felkínált szerepek közül, rengeteg mozija ma is szerethető, élvezhető, és nem kizárólag azért, mert ő szerepel bennük, hanem mert ezek a filmek kifejezetten haladó szelleműek voltak. Holnap lesz halálának 21. évfordulója, ennek alkalmából rá és a legjobb alkotásaira emlékezünk, melyek közt rejtett, kevesek által ismert gyöngyszemek ugyanúgy találhatóak, mint jól ismert klasszikusok.

10. 

És mindenki nevetett

Kezdjük rögtön egy kakukktojással. Ez a mozi több szempontból is kilóg a listából, Audrey ebben a moziban – bár elsőnek írják ki a nevét – valójában mellékszerepet alakít, ráadásul ez az egyetlen idősebb kori filmje, ami felfért a listára, amely telis tele van olyan alkotásokkal, amelyek a maguk idejében újítónak számítottak, vagy csak simán jócskán megelőzték a korukat, stílusukban viszont a régi, klasszikus hollywoodi iskolát követték. Az És mindenki nevetett viszont olyan felszabadult, mint a ’70-es évek elején készült újhullámos, kísérletezgető hollywoodi mozik. Éppen ez a hátránya is, eléggé hangulatfüggő lehet az alkotás megítélése, ugyanis nincs benne igazi koherencia, sokáig nem érezzük, hogy bárhova is tartana a cselekmény. Ennek köszönhetően rengeteg negatív kritika éri a mai napig ezt az alkotást. Viszont ennél lazább filmet se nagyon láttam még, és ezt a szó legjobb értelmében mondom; mindenki annyira könnyen veszi a dolgokat, mintha nem is ezen a bolygón játszódna a sztori, de mégis emiatt olyan kiváló a hangulat. Meg persze a jobbnál jobb csajokn, a vicces beszólások, a jóféle country zenék, és a nem különösebben ismert, de a helyét abszolút jól megálló szereplőgárda miatt. Ha egy kicsit is nyitottan állunk hozzá, remek szórakozásban lehet részünk. Szomorú érdekesség a filmmel kapcsolatban, hogy az elbűvölően szép főhősnőt alakító Doroty Stratten már nem érhette meg az És mindenki nevetett bemutatását. Féltékeny férje/menedzsere meggyilkolta, amiért elhagyta őt a filmet rendező Peter Bogdanovich-ért. A helyzet iróniája, hogy magánnyomozókkal figyeltette feleségét, ami a film történetének főtémája.

9.

A lány, aki ellopta az Eiffel tornyot

Párizs – mikor sistereg. Ilyen borzalmas eredeti címmel nem csoda, hogy ez a film nem volt sikeres bemutatásakor, és azóta sem nézte meg senki. A magyar címfordítók kivételesen jól választottak ebben az esetben, az itthoni verzió címe sokkal magától értetődőbb, érdekesebb, és egyből megragadja a figyelmet. Hepburn partnerét William Holden alakítja, akivel a valóságban is együtt jártak valamikor, így nem meglepő, hogy működik kettejük között a kémia, és Holden egyébként is elég jó színész, kellően sármos, hogy méltó partnere legyen Audrey-nak. A film maga olyan, mintha az Ének az esőbent kevernénk össze a Belmondo féle Káprázatossal. A sztori nagyon megelőzte a korát, már szinte posztmodernnek mondható, ahogy folyamatosan játszadozik a film a filmben ötletével. A cselekmény egy folyamatos változó, helyenként még műfajt is váltó forgatókönyv megírását követi végig, nagyon intelligensen, szellemesen, ötletesen és kellő iróniával. Nem csak a régi, klasszikus stílusú hollywoodi filmkészítést parodizálja ki, de beszólogat a korabeli cenzúrának, a method acting módszernek, és a francia újhullámnak is bőségesen. Ez a különös, egyszerre korát megelőző, mégis nosztalgiára épülő film furcsa ellentmondást rejt magában, a cím mellett talán ennek is köszönhető a tragikusan irreális 6.1-es imdb átlag. Pedig ez a bájos, szerethető mozi igazán többet érdemelne.

8.

Sabrina

Ilyen, amikor a legnagyobbak összeállnak: a valaha élt egyik legjobb amerikai rendező, az örökzöld vígjátékok és az ütős film noir-ok megalkotója, Billy Wilder, korának legsármosabb sztárja, a cinikusan laza Humphrey Bogart, és a földkerekség legbájosabb csajszija (itt bizony még „csak” az), Audrey Hepburn. Ettől könnyen várhatnánk az egyik legjobb filmet ever, de egyikőjüknek sem ez a legemlékezetesebb munkája. A legnagyobb gond a Sabrinával, hogy Bogart és Hepburn egyáltalán nem illenek össze. Bogie-tól kicsit távol áll a szupergazdag, elfoglalt milliárdos szerepe, ráadásul hozzá egy olyan minden ízében vagány csajt kell párosítani, mint amilyen a felesége, Lauren Bacall volt. Azért Bogie is megcsillogtatja a tehetségét, a sármját, és felsejlik előttünk a többi filmjéből is jól ismert szomorú múlt árnyéka is, és természetesen Hepburn-ben sem kell csalódnunk, annyira természetesen elbűvölő, hogy szinte el sem hisszük, hogy éveken át észre sem vették a gazdag ficsúrok. Bogart egyébként nem túlságosan kedvelte Audrey-t, amit így utólag elég nehéz elképzelni, pedig így volt. Egy felkapott sztárocskának tartotta, és nem értette ezt a nagy felhajtást körülötte, amikor még csak egyetlen filmje jött ki, a Római vakáció. A Sabrina története egyébként egy nagyon kellemes, szolid és szellemes tündérmese, még így ennyi év múltán is remek szórakozást nyújthat, nem lehet rá egyetlen rossz szavunk sem, de az is tény, hogy nem ér fel az alkotók legnagyobb klasszikusaihoz. Remake is készült belőle egyébként a ’90-es években. Kérdés, hogy vajon minek?

7.

A gyerekek órája/Végzetes rágalom

Lillian Hellman 1934-es színdarabját William Wyler egyszer már feldolgozta 1936-ban, de az akkori cenzúrának megfelelően „kiherélte” az akkoriban túlságosan merésznek számító leszbikus történetet. 1961-ben még szintén nagyon bátor próbálkozás volt filmre vinni egy a homoszexualitást pedzegető sztorit, és ez A gyerekek órájának legfőbb pozitívuma. A forgatókönyv pedig szerencsére nem csak merész, de kellően átgondolt, aprólékos és intelligens, mégis elég teret hagy a nézőnek az értelmezéshez. Wyler remek rendező, kiváló beállításokat, ügyes vágástechnikát láthatunk, amelyek nem csak öncélúan hasonlatosak az Aranypolgárhoz, vagy épp a francia új hullám filmjeihez, hanem a történet szolgálatában állnak. Mégis érezni a „színház-szagot”, az egész egy kicsi túl teátrális, a párbeszédek nem élőek, a színészek pedig mintha a színpadon állnának. Ebben a filmben nem is feltétlenül a sztártriót emelném ki, Hepburn-t, MacLaine-t, vagy Garnert, hanem a „gonosz” kisgyereket alakító Karen Balkint, aki ezután sajnos elég hamar eltűnt a süllyesztőben, pedig figyelemreméltó az alakítása. 1961-ben valószínűleg Shirley MacLaine karakterének vallomása lehetett a legérdekesebb, filmvásznon addig ilyesmit aligha láthatott a közönség. Mai szemmel viszont mégis az Audrey Hepburn által játszott Karent körbeölelő sejtelmesség az igazán különleges, ami körülveszi őt a történet során, főleg ha a végkifejletet nézzük. Elvégre Karen sose utasította vissza barátnőjét, vőlegényét ellenben különösebb megrázkódtatás nélkül dobta. Mélyebben belegondolva könnyedén levonhatjuk a megfelelő konzekvenciákat. Sajnos Wyler elszámította magát; sem a közönség, sem a kritika nem állt még készen 1961-ben egy ilyen jellegű filmre, így bukásnak bizonyult ez a sztori.

6.

Álom luxuskivitelben

Audrey Hepburn talán legikonikusabb filmje, egy igazi klasszikus, pedig korántsem tűnt annakidején egy biztos vállalkozásnak. Az eredeti kisregény sokat szelídült, mire a filmvászonra került, de még így is elég merész vállalkozásnak tűnt a ’60-as évek elején ez a téma. A meleg íróból kitartott író lett, a call girlből pedig könnyűvérű, bolondos lányzó, a bizonytalanságból pedig happy end, és romantika. Audrey karrierjében szintén nagy kockázatot jelentett egy ilyen szerep eljátszása, de úgy gondolom, hogy éppen miatta szerethető, élvezhető, és csak miatta klasszikus az Álom luxukivitelben. Nélküle Holly valószínűleg ellenszenves, sőt idegesítő lökött tyúk lett volna, így pedig egy igazi elbűvölő személyiség, akibe mindenki menthetetlenül szerelmes lesz a film során, és szerencsére a néző is. Még furcsább, hogy a stúdiódíszletek ellenére elég sok megmaradt a regény felszabadult hangulatából, amiért egyszerűen jó érzés lesz nézni ezt a mozit. Aki látta már az ablakban Audrey-t vizes hajjal, gitárral a kezében, a maga egyszerűségében, talán még kissé sutácskán is énekelni a Moon River-t, az nehezen felejti. Legalább ennyire mosolyra készteti az embert az álarc ellopásának komikus jelenete, és néhány remek párbeszédet is sikerült átemelni a regényből. A film azonban kissé rosszul öregedett, ha nem érez rá valaki a hangulatára, könnyen unalmassá válhat, Mickey Rooney japánná maszkírozott karaktere teljesen kilóg az összképből, de még ő sem olyan borzasztó, mint a férfi főhőst játszani próbáló antitalentum.

5.

Várj, míg sötét lesz

Az első James Bond kalandokat jegyző Terence Young munkásságára legalább annyira nem jellemző a thriller műfaja, mint Audrey Hepburnére. De még ezeknél is meglepőbb, hogy a film mennyire működik a mai napig, és képes ugyanazt a zsigeri hatást gyakorolni a nézőjére, mint bemutatása idején 1967-ben. Kicsit lassan, nehezen indul be a történet, és túlságosan körülményeskedőnek tűnik a film eleje, ráadásul színház szagtól bűzlik az egész megvalósítás. Viszont a színészek nagyon jók, Audrey hitelesen alakítja a vak hölgyet, aki mindig kétségbeesetten próbál ura maradni a helyzetnek, illetve a legvégén megvédeni magát, és szeretett férjét anélkül, hogy egy pillanatra is veszítene a nőiességéből A Rambo filmekből ismert Richard Crenna még fiatalon és kellően sármosan alakítja a nőt befolyásoló bűnöző alakját. Az első fél óra után a suspense is teljesen jól működik a történetben, ugyanis a főhősnővel ellentétben, mi mindent látunk, és mindenről tudunk, így magában hordoz az egész mozi egy olyan feszültséget, amitől óhatatlanul is érdekessé válik a film. A finálé pedig még mindezekhez képest is eszelősen jól sikerült. Remekül bánt a rendező a teljes sötétség, mint eszköz használatával, Alan Arkin karakterétől pedig a hideg rázott már a bevezetésben is, a végén pedig kifejezetten vérfagyasztóvá válik. A film befejezése ennyire régi alkotástól nem várt módon nagyon durván izgalmas, tulajdonképpen ezen a ponton a mozi átmegy csendes thrillerből igazi horrorba anélkül, hogy vért láthatnánk. Ráadásul nem csak ezek a lehengerlő izgalmak és a kilátástalanság teszi hatásossá a Várj, míg sötét lesz című filmecskét, de van benne egy olyan komoly sokkeffektus, ami bármelyik mai mozinak is becsületére válna, annyira megijedtem rajta.

4.

Római vakáció

Kalandos utat járt be a Római vakáció, mire filmklasszikus született belőle. A forgatókönyvíró Dalton Trumbo-t, az Amerika ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság nevű kommunista boszorkányüldöző szervezet vetette börtönbe egy évre, ő azonban hasznosan töltötte az időt, és megírta ezt a filmet. Az eredetileg kiszemelt sztárrendező, Frank Capra (Az élet csodaszép) éppen az ő személye miatt nem vállalta el a munkát. Helyette William Wyler ugrott be. Liz Taylort szerződtette volna hercegnőnek, aki nyilván fenséges alakítást nyújtott volna, de hálistennek nem ért rá. Az újságíró szerepére Cary Grant-et kérte föl, neki meg az nem tetszett, hogy a hercegnő lenne a film valódi főhőse. Így hát a nála jóval szerényebb Gregory Peck-re hárult a feladat, illetve az akkor még teljesen ismeretlen Audrey Hepburnre, akinek ez volt az első komolyabb szerepe a filmvásznon. Szerencsére Peck-nek nem derogált, hogy egy kezdő elcsaklizza előle a főszerepet, és szívesen segített tapasztalatlanabb kolleginájának. Ezt a filmet megelőzően a hollywoodi mozikat szinte kizárólag stúdióban, de mindenképpen Amerikában vették fel, nem volt még divatban az eredeti helyszíneken való forgatás, az meg pláne nem, hogy egy egész stáb Európába utazzon. A Római vakáció forradalmian újnak számított a maga idejében, hogy igazi utcákon, igazi boltokban, igazi lakásokban zajlottak a felvételek, igazi olasz színészekkel. Színes nyersanyagra viszont már sajnálta a stúdió a pénzt. Audrey pedig annyira lenyűgözte a világot, és az Amerikai Filmakadémiát, hogy rögtön hozzávágták egy Oscart. És mi maradt mára a Római vakációból? Két fantasztikus színész játéka, bájos történet, önfeledt szórakozás, és egy meglepő befejezés. Gyakorlatilag minden létező szempontból köröket ver az elmúlt 20 év romantikus vígjátékaira.

3.

Hogyan kell egymilliót lopni?

A Római vakáció és A gyerekek órája után Audrey ismét William Wyler rendezővel forgatott, és elkészítette pályafutásának egyik legjobb filmjét. A szellemes forgatókönyv folyamatosan szinten tartja a jó hangulatot, nem mellesleg Audrey Hepburn is jócskán megcsillogtathatja komikai vénáját, nem csak elragadó, bájos és szexi, hanem átkozottul vicces is. Ugyanez igaz a mellékszereplőkre, Eli Wallach-ra és Hugh Griffith-re. Az alkotás egyetlen kritizálható pontja az egyébként remek színész Peter O’ Toole kiválasztása. Nem mintha nem játszana jól, és Audrey sok korábbi férfipartnerével ellentétben még korban is illik hozzá. A baj csak az, hogy ez a szerep egyszerűen üvölt egy csibészes Belmondo, vagy egy elegáns Roger Moore után. Ezt valószínűleg a magyar szinkron készítői is érezték, nem véletlen, hogy itthon Sztankay István tolmácsolásában hallhatuk ezt a karaktert. O’ Toole és Hepburn a bulvársajtónak köszönhetően állítólag nem örült kezdetben a közös munkának, de a forgatás során már jól kijöttek egymásssal. Ami egyébként nem árt, ha valaki hosszú napokig egy szűk kamrában tartózkodik a másikkal. Maga a film a mai napig remek szórakozást nyújt, még úgy is, ha néhol kicsit lassabbnak tűnhet a cselekmény, és a film erkölcsisége is meglepően konzervatív. Audrey alapvetően gyakran szerepelt akkoriban igencsak haladó szelleműnek számító filmekben, de ez semmiképp sem tartozik közéjük, akár a férfi-nő kapcsolat ábrázolását, akár a hamisítás, lopás erkölcsi megítélését nézzük. Viszont lehet látni, hogy Hepburn kisasszonynak milyen fantasztikus lábai voltak, és ez bőségesen kárpótol mindenért.

2.

Amerikai fogócska

Sose fogom megérteni, hogyan lett a Charade-ból magyarul Amerikai fogócska, amikor a film az első percétől az utolsóig Európában játszódik. A magyar szinkronnal további súlyos, és számomra rendkívül zavaró probléma, hogy a film eredeti, Henry Mancini által szerzett zenéje helyett, szinte megállás nélkül a Csak kétszer élsz című 1967-es James Bond kaland fülbemászó dallamai csendülnek fel. Így hát mindenkinek csakis eredeti nyelven ajánlom ezt az amúgy tökéletes műremeket. És itt most nem csak arról van szó, hogy szerencsés csillagzat alatt született a Charade, hisz a kiváló forgatókönyvhöz csodálatos színészeket sikerült megnyerni, és egy kifinomult, hozzáértő rendező kezei alatt formálódott az anyag. A Charade esetében minden túlzás nélkül ki lehet jelenteni, hogy az egész filmtörténet egyik legjobb forgatókönyvét tette le Peter Stone az asztalra. Ebben egyszerűen minden a helyén van, az első perctől az utolsóig pörgős, szellemes dialógusok röpködnek, hol vicces, hol romantikus, hol izgalmas jelenetek váltják egymást, a csavarokat pedig folyamatosan adagolja nekünk a film, amik nem válnak egyetlen percre sem túlzóvá, vagy hiteltelenné, sőt mindegyik kifejezetten szépen átgondolt. Érdekes karakterekkel is sikerült megtölteni a vásznat, amelynek jó alapja volt a forgatókönyv, de azért a rendező, Stanley Donen is kellett hozzá, hogy megszülessen ez a tökéletes romantikus krimi vígjáték.

1.

Ketten az úton

Ez a nem különösebben ismert mozi szintén nagyon megelőzte a korát, és a mai napig tökéletesen megállja a helyét. A címből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy egy road movie-val van dolgunk, a történet kezdetén egy széthullófélben lévő házasságot láthatunk, amiből folyamatosan kirajzolódik egy párkapcsolat portréja, 5 különböző út, 5 közös utazás alkalmával. Mivel a történet folyamatosan ide oda ugrál az egyes idősíkok között, így nem árt figyelni, különben könnyen elveszíthetjük a fonalat a 60 időváltás között. Szerencsére vannak bizonyos visszatérő motívumok, amelyek segítenek bennünket, és nem mellesleg örök poénforrásnak számítanak. A színészek kiválóak, Hepburn-nek Albert Finney a partnere, akit a film során fokozatosan sikerül megkedvelnünk, ahogy mi is haladunk velük az úton, és átélhetjük azt a rengeteg örömet, bánatot, kalandot, amin ketten keresztül mentek. Audrey és Finney hitelesen alakítják a szegény ifjú szerelmeseket és a befásult, negyvenes házaspárt egyaránt. A legjobb mégis az, hogy ez a portré a két főszereplő kapcsolatáról olyan igazinak tűnik, nyoma sincs semmi émelygős nyálaskodásnak, de nem esik át a ló másik oldalára sem, a problémák ellenére nem lesz túlságosan nyomasztó, vagy reménytelen az összkép. A ’60-as évek hangulata tökéletesen átjön, a világhírű Henry Mancini zenei aláfestése pedig egyszerűen csodálatos. Furcsának tűnhet, hogy egy ilyen régi moziban ennyire nyíltan beszélnek a szexről, a megcsalásról, vagy hogy egy amerikai filmben így megkérdőjelezik a pénz, a vagyon előnyeit. Egy ennyire őszinte, árnyalt, finoman kimunkált mozi nem is volt különösebben nagy siker az USA-ban, és azóta sem kapta meg azt az elismerést, amelyet megérdemelne. Talán nem véletlen, hogy maga Audrey Hepburn is ezt tartotta később a kedvenc filmjének, és a legjobb alakításának, és hát ki a fene vagyok én, hogy vitatkozzak vele?

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!