Kicsit meglepődtem, hogy ilyen korán lesz ismét moziéjszaka a Corvinban, a tavalyit még augusztusban tartották, de állítólag idén kettő is lesz, úgyhogy örülünk. Amint megláttam, szóltam a haveroknak, egyedül Lisztes kolléga volt vevő az ötletre. Szinte pont fordítva láttuk a filmeket, úgyhogy az elején azt hittem, hogy nem lesz sok közös vetítésünk az este folyamán. A kínálat sem tűnt elsőre túl fényesnek, volt egy rakás régebbi film, meg egy másik rakás, amit már láttam, új alkotásokban viszont sajnos nem tobzódhattunk.

Az első, ami rögtön kiderült, hogy négyesben jobb moziéjszakázni, mint kettesben, mert aki előbb végez/előbb ér oda, tud helyet foglalni a másik párosnak. Barátnőmnek ilyen szempontból már rögtön az elején szerencséje volt, Lisztes kollégáék társaságában igen jó helyről nézhette meg a Demónát. Én lekoccoltam, mert A szépség és a szörnyeteg jobban érdekelt, és utólagos beszámolójuk alapján jobban is jártam. A Demóna nem volt rossz, A szépség és a szörnyeteg viszont kifejezetten kellemesre sikerült.

Az ilyen klasszikus történetek újrafeldolgozásai nem csak az örökérvényűségük miatt érdekesek, hanem azért is, mert a változtatások miatt rengeteget elmondanak rólunk, illetve korunkról. Jelen esetben a negatív kritikák, az alacsony imdb pontszám, és az ezekkel szembenálló film színvonala arról árulkodik, hogy mennyire szarba se vesszük az európai közönségfilmet, hiába sikerül az adott esetben jól. Mert ez nem menő, mert erre nincs akkora hype, pedig ez a mozi semmivel sem marad el hollywoodi társaitól, sőt, az olyan retkes szarokat , mint amilyen az új Óz, messze lekörözi. A másik amin jót röhögtem, hogy mindenki a Disney rajzfilmhez hasonlította, illetve ahhoz képest határozta meg a filmet. Mintha nem lett volna ennek már egy ’45ös igazán művészi mese feldolgozása Cocteau rendezésében, Jean Marais főszereplésével. Meg mintha amúgy nem egy francia mese lenne az alapja az egésznek. De ehhez már filmes, meg irodalmi műveltség kellene, annak meg ugye igencsak híján vagyunk. Gondolom nem árulok el túl nagy titkot azzal, hogy közelebb áll ez a feldolgozás az eredetihez, mint a Disney féle. Nem hibátlan egyébként, a felvezetés kissé körülményesnek tűnhet (bár a végén értelmet nyer), a romantikus szál nem elég kidolgozott, a szörny valamiért úgy néz ki, mint egy nagymacska, a végső óriásszobros leszámolás pedig kissé csalódást keltő. Viszont ezeken a hibákon könnyen túl lehet lépni, mert a film összességében nagyon kellemes. A látványvilág simán felveszi a versenyt, bármelyik hollywoodi produkcióval, egész egyszerűen gyönyörű, tényleg olyan, mint egy megelevenedett mese, már csak ezért jó nézni a filmet. És szerencsére fantázia és ötlet is szorult a látványtervezésbe, nem a tipikus élettelen, lelketlen CGI, hanem érződik a belefektetett munka és kreativitás. Léa Seydoux szintén szépséges, de szerencsére nem azt a szende szépséget láthatjuk, hanem egy kicsit vagányabb csajt, ami egy pillanatra sem válik anakronisztikussá. Továbbá itt kell megdicsérnem a jelmeztervezőt is, akinek a fantasztikus kosztümöket köszönhetjük, melyekben remekül érvényesülnek Seydoux kisasszony domborulatai, nem mintha nem sugározna a csaj egész lényéből a tömény szexualitás. Amúgy a film erotikájáról csak annyit, hogy kurvára nincs benne semmi, amit gyerek ne láthatna, csak annyira álszent, álprűd korban élünk, hogy ezt mindenhol ki kell hangsúlyozni a film kapcsán. Vincent Cassel személyében végre nem egy szépfiút kapunk a végső átváltozáskor, hanem egy ördögien sármos fickót. A látvány mellett a zene szintén nagyon kellemes, egyszerűen jó nézni ezt a filmet, teljesen áthatja egy csak az európai filmekre jellemző hangulat, vagy varázs, ha úgy tetszik, amit nagyra tudok értékelni.

Az eltűnés sorrendjében című skandináv moziról viszont semmit se tudtam, igazából még pontosan a műfaját sem, és végül az est fénypontjává vált. A történet elején a nagy csendek, a csontokig hatolóan jéghideg, havas táj, a tragédia mind hozzájárulnak a kilátástalan, nyomasztó atmoszféra megteremtéséhez. Aztán egyszer csak elkezdenek érkezni a poénok. Aztán még több. Aztán még több. És az a jóféle fekete humor, ami egyébként gyakran ismétlésekre épül (lásd az elhunytak mindig vicces felsorolását.). És azt veszed észre, hogy egyre többet röhögsz a látottakon. Aztán szinte átmenet nélkül kapsz egy nagyon feszült, kifejezetten megható, és drámai önfeláldozást. És ugyanaz a hatáselem hirtelen szomorúvá válik. És nem lóg ki a filmből, mert olyan gyönyörűen keverik az egyes műfajokat, hogy az valami elképesztő. A fényképezés gyönyörű, a zenét szintén csak dicsérni tudom, az alakításokban egyszerűen nincsen hiba, a végső, brutális poénig folyamatosan szórakozunk, a cselekmény több szálát ügyesen kombinálták az írók, úgyhogy az ítéletem eddig annyi, hogy Az eltűnés sorrendjében nem csak a moziéjszaka, de eddig az év legjobb filmje is. A tanulság pedig: sose baszakodj egy hókotróval!

Aztán jött a Rossz szomszédság, egy baromi jó vígjáték, amin újfent szétröhögtem az agyam. Már kezdtem volna álmosodni, de ez a film kellőképpen felébresztett. Nagyon tetszett, hogy a szembenálló feleket egyaránt szimpatikusan, átélhetően tudták ábrázolni. Mostanában divatos partyfilmnek is elsőrangú, a Judd Apatow féle vonalat pedig szerintem jobban művelték ebben a moziban, mint maga Judd Apatow. A színészek fergetegesen komédiáznak, Rose Byrnet külön kiemelném, mert a fejős jelenetet leszámítva valami elképesztően szexi, és baromira sajnálom, hogy nem látjuk ennél sokkal több és jobb filmben, mert ebben a nőben aztán lennének lehetőségek. Apropó fejős jelenet, elég gusztustalan volt, de mégis nagyon vicces, viszont utána jött a filmben egy kis üresjárat, ahol nem olyan mennyiségben és minőségben záporozták a poénok, mint a játékidő első felében, vagy mint a fináléban, de ezt a 15 percet könnyen meg tudom bocsátani ennyi röhögés után. A filmben rengeteg a káromkodás, és az altesti poén, de még bőven vicces határokon belül mozogtak a készítők.

Na ezután levegőzés, mert egy óra a következő filmig, ami a Hogyan rohanj a vesztedbe. Bár a kritikák lehúzták, a Ted nekem nagyon bejött, úgyhogy nem volt kérdés, hogy bevesszük a programba. Eddigre már a fáradtság ellenére is baromi jó kedvem volt, mert eddig minden film, amit láttam, remekül sikerült. Most viszont már kellett az energiaital (soha nem iszok ilyen szart), úgyhogy szépen elkortyolgattam a film alatt. Na most, a film tényleg nem lett túl jó. Vannak benne jó poénok, lehet rajta röhögni, de rengeteg baj van vele. Az elsődleges dolog, hogy Seth MacFarlane a Family Guy és a Ted sikere után teljesen szabad kezet kapott, senki sem ugathatott bele a dolgába. És a kreatív kontroll hiánya nagyon nagy baj. Mert a film sokszor egyáltalán nem vicces, viszont baromi hosszú, és kibaszott undorító. Én nem háborodok fel az ilyesmin, csak egyszerűen nem tetszik, amikor túlzásba viszik, és nem a rekeszizmomra hat a dolog, hanem a gyomromra. A Corvin bejárata előtt a kis sétám alkalmával megcsapott némi fűszag, és a nézőtársaim egy részét elnézve valószínűleg bemelegítettek a westernvígjáték hangulatára. Amúgy a film érzelmi része például egy kalap szart nem ér (egy kalap szart… értTed? Nem érTed? Nézd meg a filmet, és megérTed), pedig Charlize Theron nagyon dögös, de ez a MacFarlane nagyon nem jó színész. Úgyhogy az est mélypontja, de egyszer ezt is meg lehetett nézni, szóval nem gáz.

Viszont az utolsó filmnél valamit duplázni kellett, mert a négy órás szekcióban mindent láttunk. Én legszívesebben Amerika kapitány 2-t néztem volna, de mindenki más a Pók2-re ment, én meg nem akartam megint különcködni, pláne, hogy az utolsó vetítéseknek más időpontban van vége, és hullafáradtan annyira nem jó a másikra várni. A csodálatos Pókember 2-t ezúttal más szemmel néztem, már kisebb elvárásokkal. Igazából látom a film hibáit, egyszerűen az a baj, hogy szarból (Orci&Kurtzman script) nem lehet várat építeni, hiába lenne jó minden más. De most úgy éreztem, néhány jelenet kivágásával jobb lett volna az élmény, mert nem adtak semmi pluszt a filmhez, viszont rontottak rajta (a repülős kezdőjelenet, Jamie Foxx otthona, Jamie Foxx találkozása Emma Stone-al, és Dr. Kafka betéte, ami szintén Electrohoz kapcsolódik). Mondjuk ezt az időt fordíthatták volna Harryre is, sokkal jobb filmet kaptunk volna. Vagy ha a haláljelenetet kevésbé készítik elő, talán nagyobbat üthetett volna. Viszont másodjára is tetszett a film, szórakoztató volt, nem aludtam be rajta (mondjuk ebben az energiaitalnak is nagy szerepe volt), baromi látványosnak tartottam az összecsapásokat, a végén pedig ugyanúgy izgultam, és ugyanolyan drámai erővel hatott rám az a bizonyos jelenet, mint első alkalommal. Lehetett volna sokkal jobb ez a film, gondosabban összerakott, kevésbé klisés, de még így is többszörnézős lett ezek szerint. Andrew Garfield, és Emma Stone párosát meg egyszerűen imádom, ahogy egymásra néznek, ahogy incselkednek, minden rezdülésükben ott szikrázik a kémia kettejük között.

Aztán hullafáradtan hazatántorogtunk. Lisztes kollégának meg ezúton üzenem, hogy ebből akár hagyományt is csinálhatnánk, mert nekem bejött a dolog. A Corvin Mozinak pedig ismét szeretném megköszönni a lehetőséget, és még nagyon sok rendezvényt kívánok nekik, mert van rá igény.