A dzsungel királya forgatókönyvét 1991-ben kezdték el fejleszteni. Az első verziók még nagyon különböztek attól, ami később a vászonra került. Eredetileg ugyanis az oroszlánok és a páviánok háborújáról szólt volna a történet, és Zordon volt a páviánok vezére, Timon és Pumba pedig Szimba gyerekkori pajtásai. Ebben a verzióban Szimba nem hagyta el a királyságot, viszont egy lusta, könnyen manipulálható karakterként ábrázolták.

Aztán először a cím változott meg, mert valaki szerencsére felvilágosította a filmeseket, hogy az oroszlánok kurvára nem a dzsungelben élnek. A forgatókönyvön rengeteg író dolgozott, rengeteg változás történt a cselekményben, mire megtalálták a film fő témáit. Tudatosan archetipikus történetet akartak alkotni, ezért egyenesen az Ószövetség motívumaihoz nyúltak vissza: Mózes és József története egyaránt inspirálta őket, de később befigyelt Shakespeare Hamletje, mikor Zordonból királygyilkos nagybácsit faragtak. A történet így már a felelősség vállalásáról, a felnövésről, a bűntudat és a fájó múlt feldolgozásáról szólt, azzal az üzenettel, hogy bármilyen tragédia éri az embert (vagy az oroszlánt) mindig muszáj továbblépni, és küzdeni tovább. Az oroszlánkirály azon kevés Disney-film egyike, amelyet saját kútfőből írtak, és nem valamilyen mesét, legendát, regényt vagy ismert sztorit dolgoztak fel. Mivel ennyit szenvedtek egy saját történet kitalálásával, ezek után nem csoda, hogy azóta se sokszor próbálkoztak ilyesmivel.

A következő nagy kérdés az volt, hogy milyen rajzstílusban készítsék el a filmet. Alapvetően a következő lehetőségek merült fel; vagy National Geographic-szerű, nagyon hitelesre rajzolt alkotás, vagy kifejezetten rajzfilmes stílusú, színes-vidám mozi (kb. olyasmit érdemes elképzelni, ami a „Trón úgy csábít” című dal alatt látható animáció), vagy pedig harmadik lehetőségként egy epikus, monumentális, a David Lean-filmek látványvilágára emlékeztető mese. Végül ez utóbbi mellett döntöttek, de azért nem vetették el teljesen a másik két stílus jellemzőit sem. És bár eredetileg Az oroszlánkirályt kivételesen nem musicalnek szánták, végül meggondolták magukat, amiből akkora balhé lett, hogy az eredetileg kiszemelt rendező, George Scribner (Olivér és társai) távozott is a posztjáról, így a rendezői székben egyedül maradt Roger Allershez Rob Minkoff csatlakozott.

Az oroszlánkirályt körülbelül egyszerre készítették a Pocahontasszal, és ez utóbbi számított presztízsfilmnek, így a nevesebb animátorok a Pocahontashoz csatlakoztak, Az oroszlánkirályon pedig lelkes fiatalok munkálkodtak. Az oroszlánkirály kezdetben még inkább csak egy furcsa projekt volt; a stúdió fejeseinél, de még a készítőkben is megfogalmazódott a kérdés, hogy meg fogja egyáltalán nézni bárki ezt a filmet? Érdekelni fog ez egyáltalán bárkit? Bambi a dzsungelben? Ekkora baromságot… Viszont ennek és a saját történetnek köszönhetően nem volt akkora a nyomás a stúdió részéről, így a készítők bátrabban kiélhették a kreativitásukat, például az Aladdinhoz képest sokkal lazább, könnyedebb hangvételben zajlottak a munkafolyamatok. A készítők maguk is csak akkor kezdtek el igazán hinni a saját projektjükben, amikor elkészítették Mufasa szellemének jelenetét, ami olyan jól sikerült, hogy erre a szintre próbálták felemelni innentől kezdve az egész filmet.

Legalábbis így tartja a fáma, a valóságban a stáb egyes tagjai kéthetes afrikai túrára mentek, hogy ihletet merítsenek a tájból és az élővilágból. A stúdióba valódi oroszlánokat vittek, kicsiket és nagyokat, hogy az animátorok testközelből figyelhessék meg ezeket az állatokat. A vezető animátorok közül ketten már az Aladdin kapcsán is hasonló pozíciót töltöttek be, szóval az sem igaz teljesen, hogy csak kezdők dolgoztak Az oroszlánkirályon. Az animáció kapcsán minden korábbinál több CGI-t alkalmaztak, ugyanis igyekeztek minden korábbinál filmszerűbbé tenni az élményt, háromdimenziós kameramozgásokkal, átélezésekkel, különféle effektekkel. A gnúcsorda megvadulásához először rajzokat modelleztek le 3-D-ben, majd külön programot írtak, amely véletlenszerűen irányította a csorda egyes tagjainak mozgását. Ez az aprólékosság és odafigyelés egyértelműen az alkotókat igazolta, ugyanis a mai napig gyönyörű Az oroszlánkirály látványvilága. Még azt is megengedték maguknak a készítők, hogy egy kicsit elszálljanak, Zordon dalában ugyanis egyértelműen felfedezhetőek Leni Riefenstahl Az akarat diadala című náci propagandafilmjének hatásai. Zordon a Führer, a szépiaszínekben pedig németesen menetel a hiénahadsereg.

A dalszövegíró, az Aladdin kapcsán már bizonyított Tim Rice mellé pedig egy igazi sztárt sikerült leszerződtetniük zeneszerzőnek, méghozzá Elton Johnt. Szerencséjükre Elton John egy olyan időszakát élte, amikor új kihívásokra vágyott a karrierjében, és pont kapóra jött neki az ajánlat. Nem kisebb ambícióval állt neki a feladatnak, mint hogy a Disney történetének legjobb dalait írja meg. A végeredmény tényleg közel van a tökéleteshez, nemcsak Oscart nyert vele Elton John, de egy egész generáció dúdolta a film több dalát is. A The Circle of Life, a Hakuna Matata, a Can You Feel the Love Tonight szinte azonnal megkérdőjelezhetetlen klasszikusokká nemesedtek. Utóbbihoz egyébként 18-féle verziót készítettek különböző szövegekkel, és mindig más karakterek énekelték. Az egyik verzióban Timon és Pumba adta elő kissé gunyorosan az egész dalt. Amikor ezt megmutatták Elton Johnnak, a zeneszerző kijelentette, hogy teljesen félreértették az ő szándékait, mert ő egy szép, klasszikus Disney-féle romantikus dalt szeretett volna alkotni. Végül egy hibrid megoldásban maradtak, a dal kezdetét és végét meghagyták Timonnak és Pumbának. A rendezők azért ragaszkodtak hozzá, mert féltek, hogy a gyerekeknek unalmas lesz a romantikus téma, és igyekeztek elterelni a figyelmüket a két vicces mellékszereplővel.

Viszont egy Disney-filmben nemcsak dalokból áll a zene, hanem instrumentális témákból is, ezek megkomponálására pedig Hans Zimmert kérték fel, aki akkoriban már elismert zeneszerzőnek számított, de még korántsem volt akkora sztár, mint manapság. Nála jobb választás nem is lehetett volna, a film témája elég személyesen érintette, ugyanis hatéves korában veszítette el édesapját. Az epikus, néhol, komor, máshol magasztos dallamok az ő keze munkáját dicsérik. Az afrikai motívumokat szintén ő csempészte bele a filmbe, amely jelentősen meghatározza az első perctől kezdve Az oroszlánkirály hangulatát. Ebben nagy segítségére volt egy Lebo M. nevű dél-afrikai menekült, akinek hangja már rögtön a film elején hallható az első dal első másodperceiben.

És ha már a hangoknál tartunk, Mufasa szinkronizálására sikerül megnyerniük a kiváló karakterszínészt, James Earl Jonest, akinek leghíresebb szerepei közé tartozik Darth Vader hangja vagy az eredeti Conan, a barbár gonosz varázslója. Bár nem bírom ki, hogy ne tegyem hozzá, bármennyire elismert színész James Earl Jones (és jogosan az), a magyar változatban hallható Sinkovits Imréhez képest sehol sincs. Az ő fenséges, jóságos, bölcs hangjához egyszerűen nem lehet felérni. A felnőtt Szimbát Matthew Broderick (Meglógtam a Ferrarival) szólaltatta meg, aki akkoriban még menő volt, csak az évtized végére sikerült lerombolnia magát a Bigyó felügyelővel, meg a Godzillával. Zordon szerepére Jeremy Ironst szerződtették, az egyik hiénát Whoopi Goldberg szólaltatta meg, Zulu hangját pedig Rowan Atkinson, mindenki Mr. Bean-je és Fekete Viperája kölcsönözte.

A Disney végül 1994-ben, hatalmas marketingkampányt követően küldte mozikba a filmet. Tehát, hogy összegezzük egy kicsit a gondolatmenetet; a fiatal alkotók között azért voltak régi, elismert szakemberek, akiket egyébként Afrikába küldtek, a legmodernebb animációs technikákat használtak, sztárokat és elismert embereket szerződtettek a zenéhez, a szinkronszerepekre pedig szintén nagy neveket kértek el. Nekem ez a projekt nem úgy hangzik, mint amiben egy stúdió nem hisz, és másodvonalbeli munkaként kezel. Trailerként csak simán beküldték a film első 4 percét a mozikba, amitől mindenkinek leesett az álla, amit egyébként nem csodálok, mert tényleg baromi hatásos. A várakozásokat ügyesen fel is keltette, végül világszinten Az oroszlánkirály lett 1994 legsikeresebb filmje. Csak az amcsi bevételeket nézve a Forrest Gump ugyan beelőzte, de hát ez legyen a legnagyobb baj. A 2000-es években újra bemutatták IMAX vásznakon a filmet, 2011-ben pedig 3-D-sítve is a mozikba került, de egyelőre nem húztak le több bőrt erről az oroszlánról. Szimba büszkesége címen természetesen nem maradt el a direct to video folytatás sem, Timon és Pumba kapott egy 4 éven át futó tévésorozatot, illetve kiadtak egy Oroszlánkirály ½ című videofilmet, amely szintén Timon Pumba és Szimba kalandjairól szólt. Meg persze volt videojáték is, amellyel a korosztályomban mindenki tutira játszott.

Az olyan szimbolikus képek, mint az apja lábnyomába lépő kisoroszlán, az apját sirató kisoroszlán vagy az apja szellemét kergető felnőtt oroszlán örökké belénk égtek. A film fő nyomvonalának tekinthető apa-fiú kapcsolat ősi, mindannyiunkban élő érzelmeket tár fel, ettől válik olyan meghatóvá ez a sztori. Az élet körforgását elmagyarázó jelenetek szintén csodálatosak, és már gyerekfejjel is azok voltak. Egyetlen dolog szúrt szemet a film nézése közben, mégpedig a Zordon uralkodása alatt elszáradt vidék. Egy oroszlánnak erre hogy lehet hatása? A DVD extralemezén az alkotók szintén felvetik ezt a kérdést, és kifejtik, hogy már az Artúr-mondakörben is így volt, a rossz király pusztulást hoz maga után, míg a jó király bőséget.

Az oroszlánkirály egyértelműen a Disney-reneszánsz legjobb filmje, sőt talán az sem túl nagy túlzás, hogy a legjobb Disney-rajzfilm. Ez leginkább annak köszönhető, hogy ez a legdrámaibb az összes mese közül, nem véletlen, hogy az egész generációm zokogott Mufasa halálakor. A drámai hatás mellett pedig egyszerűen minden összetevő itt kerül a leginkább helyére, a poénos mellékszereplők, a komoly történet, az epikus hangvétel, a gyönyörű zenék, a látványos animáció. Tökéletes az egyensúly, és minden a helyén van. Vicces egyébként, hogy a kritikusok a bemutató idején még nem tudták annyira értékelni, a reneszánsz korábbi filmjeit ugyanis többre tartották, de az idő nem őket igazolta, Az oroszlánkirály nemcsak nagy siker, de hatalmas klasszikus lett. A Disney-reneszánsz is ezzel ért el a csúcspontra, betetőzött az A Szépség és a Szörnyeteg és az Aladdin idejében is kimutatható folyamat, mely szerint már közel sem csak a gyerekeket sikerült szórakoztatni, hanem egy általánosabb szintre terjesztették ki a sikerüket.